Ha Vlagyimir Petrovon, a szentpétervári törvényhozó testület képviselőjén múlna, vasárnap temetnék el Vlagyimir Iljics Uljanovot, azaz mozgalmi nevén Lenint. Petrov 2018-ban javasolta, hogy az egykori kommunista vezető halálának századik évfordulóján, 2024. január 21-én a moszkvai Lenin-mauzóleumban cseréljék le a holttestet egy bábura, a halottat pedig hantolják el, persze ünnepélyes keretek között. Petrov többek közt azzal érvelt, hogy Lenin maradványait költséges látogatható állapotban megőrizni, de alighanem nem mérte fel eléggé, hogy mit jelent Oroszországnak a Szovjetunió megszületésének kulcsfigurája.
Természetesen ma már nem övezi olyan kultusz Lenint, mint amikor a Szovjetunió még létezett, de ettől még a személyét érintő kérdésekre érzékeny az orosz emberek nagy része. A 2014-es kelet-ukrajnai háború egyik mellékzöngéje volt például, hogy Ukrajna megszabadult a Lenin-szobraitól, és ez ellen Oroszország hevesen tiltakozott. Hiába halott most már száz éve, Lenin sokak szemében ma is annak a szimbóluma, ami tulajdonképpen az életműve fő eredménye volt: az egyesítésé. Hogy a cári monarchiát leváltó egyesített szovjet állam vérben született, azt kevesen teszik hozzá.
A radikalizálódott marxista
Nem túlzás, hogy Lenin már kiskorúként az imperialista rend ellensége volt. 17 éves volt, amikor 1887-ben szeretett bátyját, Alekszandrt négy társával együtt kivégezték, mert merényletet szerveztek III. Sándor cár ellen. Ennek hatására Lenin érdeklődése a szocialista ideológiák iránt radikálisabb irányt vett, és miközben jogásznak tanult a kazanyi egyetemen, több forradalmi körnek is aktív tagja lett. A diplomát már magánúton szerezte meg Szentpéterváron, miután kicsapták az egyetemről. A következő fontos állomás külföld volt: megismerkedett a svájci emigrációban élő orosz marxistákkal, köztük Georgij Plehanovval, akivel nagy hatással voltak egymásra.
Miután hazatért, forradalmi szervezkedése miatt egy évre börtönbe zárták, majd hároméves szibériai száműzetés várt rá. Szerencsésebb helyzetbe került, mint sok sorstársa: egészségi állapota miatt Szibéria déli részén, Susenszkojéban telepedhetett le, ahol a könyvein is dolgozhatott. A száműzetésben feleségül vette Nagyezsda Krupszkaját, akit még Szentpéterváron ismert meg. Az 1900-as évek elejét már svájci emigrációban töltötte, ekkor kezdte el használni a Lenin nevet (ami valószínűleg a Léna folyóból ered, Plehanov mozgalmi neve a Volga után Volgin volt).
A következő években Lenin tovább radikalizálódott és egyre távolabb került Plehanovtól. A pár évvel korábban alakult Oroszországi Szociáldemokrata Munkáspárt második, 1903-as kongresszusa volt a töréspont. A kongresszus célja a különböző marxista elképzelések közös nevezőre hozása volt, ehelyett a párt kettészakadt: a „többség” és a „kisebbség” szavak orosz megfelelői után a két frakciót bolsevikoknak és mensevikeknek nevezték el. Lenin a bolsevikok élén egy forradalmi elit által központosított módon megvalósított proletárdiktatúrát képzelt el, a mensevikek ezzel szemben nyíltabb pártot akartak, és úgy vélték, a munkások forradalma egy polgári forradalom nélkül elképzelhetetlen. Lenin emellett erős kollektivista lépéseket tervezett (többek közt a földek államosítását), amiket Plehanov ellenzett.
Részben emigrációban zajló, hosszas ideológiai viták után a bolsevikok 1912-ben saját pártba tömörültek, addigra pedig II. Miklós cár uralma is megrendült az 1905-ös orosz forradalom után. Az első világháború következményei végképp meggyengítették a cár hatalmát, és miután 1917-ben Szentpéterváron felkelés tört ki, a cár március közepén lemondott. Az első ideiglenes kormány folytatta a háborút, amit a bolsevikok elleneztek. Ezt az oroszokkal hadban álló német császári titkosszolgálat igyekezett kihasználni: különvonattal segítettek hazajutni Leninnek, aki megígérte, hogy hatalomra jutva kilép a háborúból. Hogy Németországban ne kelthessen zavart, csak Svédországon keresztül, lepecsételt vagonban utazhatott, amiről később Winston Churchill azt írta: úgy szállították, „mint a pestisbacilust”.
Lenin rögtön szervezkedni kezdett, és a bolsevikok júliusban megpróbálták megpuccsolni a kormányt, de kudarcot vallottak. Lenin ekkor Finnországba menekült, és ott írta meg talán legfontosabb művét, az Állam és forradalom című könyvet. A marxizmust ebben remixelte végképp leninizmussá, történelmi példákból levezetve többek közt azt, hogy a burzsoázia leverése elsősorban a munkásosztály feladata, és az új államot is munkástanácsoknak (szovjeteknek) kell igazgatniuk. Kitért a munkásokat irányító erős központi párt szerepére is, az erőszakos forradalom szükségszerűségére és a termelőeszközök államosítására.
Nem a forradalom volt véres, hanem ami utána jött
Ősszel eljött a bolsevikok ideje. Addigra az elégedetlen oroszok jelentős részét maguk mellé állították a háború végének és a földek újraosztásának ígéreteivel, a nemzetiségeknek pedig önrendelkezést ígértek. A második bolsevik puccs november 7-én (az országban akkor használt julián naptár szerint október 25-én) már simán ment Szentpéterváron, az ideiglenes Kerenszkij-kormány a vesztét érezve az előző napokban szétszéledt. A kabinet székhelye, a Téli Palota ostroma messze nem volt olyan véres és nehéz küzdelem, mint ahogy azt később a keleti blokk iskoláiban tanították. Az épület szinte üresen állt, amikor a bolsevikok megrohanták.
November 8-án Leninnel az élen megalakult az új kormány, a Népbiztosok Tanácsa, 1918 márciusában pedig Oroszország kilépett a háborúból a számára előnytelen breszt–litovszki békével. Lenin a következő éveket arra áldozta, hogy a megszerzett hatalmat megszilárdítsa, még egy polgárháború árán is. Politikai ellenfeleit elhallgattatta, az alkotmányozó nemzetgyűlést feloszlatta, a felkeléseket – például az 1921-es kronstadti matrózlázadást – a bolsevikok vérbe fojtották. Ekkortájt épültek az első gulágok is, köztük a Szoloveckij-szigeteken felhúzott hírhedt kényszermunkatábor.
A polgárháborút fokozta, hogy több ország nem nézte jó szemmel a bolsevikok előretörését, és beavatkozott a monarchista erők oldalán. A fehérek ezzel az intervencióval együtt sem tudtak győzni: a Vörös Hadsereg a Lenin által meghirdetett hadikommunizmusnak köszönhetően túlerőbe került, és a bolsevikok hatalmon maradtak. De ebben az időben egy komoly kudarc is érte Lenint: a lengyel–szovjet háborúban Oroszország nem érte el a céljait, a lengyel–orosz határ kicsit keletebbre került, és a kommunista vezetőnek be kellett látnia, hogy a proletárforradalom nem terjed világméretűvé.
Hogy a polgárháború mennyi halottat követelt, arról máig vitatkoznak a történészek, de a nagyságrend milliós, akárcsak a háborút kísérő járványok és éhínség áldozatainak száma.
Amikor 1922-ben létrejött a Szovjetunió, a bolsevikoknak egy romokban heverő országot kellett újraépíteniük, amihez Lenin vezetésével alkották meg az új gazdasági tervet.
Kultuszépület fából, kőből
De Vlagyimir Iljics már nem sokáig vehetett részt az építkezésben. Az egészsége megromlott, amihez az is hozzájárult, hogy 1918-ban egy pisztolyos merénylő két súlyos sebet is ejtett rajta (az egyik lövedéket élete végéig a testében hordozta). 1922 májusától 1923 márciusáig három agyvérzést kapott, ezek következtében részben lebénult és beszélni sem tudott már. 1924. január 21-én, éppen száz éve halt meg a Moszkva melletti Gorkijban. A halál oka a boncolási jegyzőkönyv szerint egy negyedik agyvérzés volt.
Lenin 53 évesen halt meg, ami egy nagy formátumú politikus esetében éppen elég fiatal kor ahhoz, hogy összeesküvés-elméletek szülessenek. Voltak, akik később méregre gyanakodtak, mások a lövedék ólomtartalmát okolták, egy elterjedt városi legenda szerint pedig Lenin valójában szifiliszbe halt bele, csak ezt a kommunista vezetés titkolta. A legvalószínűbb mégis az, hogy valóban agyvérzés okozta Vlagyimir Iljics halálát, legalábbis erre jutottak 2012-ben egy amerikai orvoskonferencia előadói, akik utánajártak annak is, hogy Lenin családja örökletes érrendszeri betegségekkel küzdött.
Lenin halála után egyszerre kezdődött meg a személye körüli kultusz építése és az utódlási harc.
Miközben Lenin bebalzsamozott tetemét közszemlére tették, és százezrek zarándokoltak el a holttesthez, a bolsevik párt főtitkári tisztségét 1922 óta betöltő Sztálin elkezdte saját embereivel feltölteni az apparátust, és kiszorítani párton belüli vetélytársait, elsősorban Trockijt. Annak ellenére lett így Lenin utódja, hogy ő ezt egyértelműen ellenezte.
Lenin ugyanis első agyvérzése után, 1922 végén levelet írt a kongresszusnak, ami gyakorlatilag politikai végrendelet volt. Ebben kifejtette, hogy Sztálin kezében túl nagy hatalom összpontosul, és hogy túl goromba, ami egy vezető esetében fogyatékosság. Javasolta Sztálin leváltását, de ez nem történhetett meg, éppen Sztálin erős pozíciója miatt.
Lenin holttestét 1924 közepén először egy fából készült mauzóleumban helyezték el, amit Alekszej Suszev építész tervezett. Az épület formáját ókori síremlékek ihlették. A következő évben a kommunista vezetőség pályázatot írt ki egy végleges mauzóleum tervezésére, amire 117 pályamű érkezett, köztük egy ötágú csillag alapú épület és egy hajó formájú épület terve. Suszev saját faépületét tervezte újra és álmodta meg kőből, és ezzel nyert. A vörös gránitból és szürke labradoritból felhúzott mauzóleum 1930-ban nyitotta meg kapuit, egy kivételes esettől eltekintve azóta is ott őrzik Lenin holttestét. Sőt, 1953 és 1961 között a halott Sztálin is Lenin mellett nyugodott, de a desztalinizáció éveiben eltemették őt a Kreml falánál.
Diktátor és jelkép
A Vörös téren, a Kreml fala előtt található mauzóleum önmagában szimbolikus erejű, a későbbi szovjet vezetők sokszor a mauzóleumhoz épített tribünről nézték a katonai parádékat. Az épület ma inkább turistalátványosságként népszerű, ingyen látogatható, és évente akár egymillióan is megfordulnak Lenin holtteste előtt. A halottat a ma elérhető vegyszerekkel, évenkénti újrabalzsamozással látogatható állapotban lehet tartani (korábban többször problémát okozott, hogy sötét foltok jelentek meg a holttest bőrén).
De mit lehet kezdeni azzal, amit Lenin még életében tett? A bolsevikvezér megítélése még úgy is vegyes, hogy ma már nehéz lenne elkendőzni, hogy a hatalom megtartása érdekében helyeselte az erőszakot és támogatta a vörösterrort. Mert kétségtelen, hogy Lenin emellett intelligens filozófus és kiváló szónok volt, vezetőként egy új államrend alapjait fektette le, öröksége pedig jóval túlmutat a Szovjetunión. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy Tiszaújváros neve bő két évtizedig Leninváros volt. Akadnak olyan történészek, akik Lenint egy polcra rakják véreskezű kommunista diktátorokkal, mások árnyaltabban látják tetteit, és a polgárháború áldozataiért a többi bolsevik vezetőt és a körülményeket is okolják.
A jelenlegi orosz vezetésnek szintén ambivalens a Leninhez – illetve általában a szovjet örökséghez – fűződő viszonya. Vlagyimir Putyin orosz elnök sokat tett azért, hogy Sztálin személyét elválassza a sztálinizmus szörnyűségeitől, és valami hasonló történik Lenin esetében is. Lenin mint ember, mint szimbólum fontos, de az 1917-es forradalom százéves évfordulóját szinte elhallgatták Oroszországban.
Az orosz–ukrán háború 2022. február 24-i megindítása után pedig Putyin többször kritizálta Lenint,
amiért a Szovjetunió alakulásakor az ukránok saját Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságot (SZSZK) és ezzel több önállóságot kaphattak. Ukrajna államiságának kétségbe vonásánál is azt állította, hogy az ország csak a Lenin vezette bolsevikok mesterséges terméke.
Putyin azonban elég pragmatikus ahhoz, hogy ne becsülje le a szovjetnosztalgia erejét, sőt érdekei szerint még akár gerjeszti és át is formálja azt. Putyin beszédeiből az tűnik ki, hogy szerinte a cári Oroszország és a Szovjetunió szétesése is katasztrófa volt, mert mindkét esetben egy nagy birodalom hullott darabokra. Ennek megfelelően, amikor a ma élő oroszok a régi szép időket sírják vissza vagy amikor orosz katonák szovjet zászlóval mennek az ukrán frontra, általában nem a kommunizmusba vágynak megint, hanem egy oroszok által irányított, soknemzetiségű birodalomba.
Lenin figurája ebbe a narratívába nem illeszthető be, de nem is vehető ki. Nagyon kifejező Alekszej Merinov ellenzéki karikaturista rajza, ami a Lenin-mauzóleum homlokzatán csak az „...in”-t hagyja meg, vagyis azt a két betűt, amiben a volt vezető neve azonos Putyinéval. És így érthető az is, hogy Lenin halálának századik évfordulójára az orosz állam nem készül nagy csinnadrattával, a centenáriumhoz köthető időszakos kiállítás sem a fővárosban lesz, hanem Szentpéterváron (korábbi nevén Leningrádban).
Viszont Lenin jelképként továbbra is fontos az oroszoknak és így Putyinnak is. Emiatt nem lehet kivenni őt a mauzóleumból, hiába volt az a végakarata, hogy az édesanyja mellé temessék. Amikor a Szovjetunió felbomlott, a Jelcin-adminisztráció megvonta a finanszírozást a mauzóleumtól, és onnantól a létesítmény adományokból tartotta fenn magát. 2016-ban viszont a kormány 13 millió rubellel támogatta megint a holttest megőrzését. Nem csoda, hogy Petrov 2018-as javaslata elbukott, az orosz–ukrán háborúban megváltozott közhangulatban pedig aligha fogják eltemetni az egykori vezetőt.
Az orosz állami közvélemény-kutatási központ minden évben felméri, hogy a lakosság hány százaléka támogatja a holttest elhantolását. 2017-ben az oroszok 63 százaléka már eltemette volna Lenint, de a legfrissebb felmérés három napja publikált eredménye szerint jelenleg csak 30 százalék gondolja így, és a többség inkább a mauzóleumban hagyná a halottat vagy egy későbbi időpontra halasztaná a döntést. Oroszország száz év után sem akar megválni Lenin holttestétől.