A viszolyogtató sorozat- és anyagyilkos, aki a rács mögül vakoknak segít
2023. április 20. – 20:26
Edmund Kemper az egyik fő alakja annak a popkulturális hullámnak, amelyben sorozatgyilkosok popsztárokéhoz hasonló ismertségre tettek, tehettek szert. Kemper részben zseni tartományba eső intelligenciájának és óriás termetének, részben a – még más gyilkosokéhoz viszonyítva is – rettenetes, gyomorforgató bűnlajstromának köszönheti ezt. De az is elemi része az Ed Kemper-sztorinak, hogy végül gondolt egyet, és feladta magát, szívességet téve annak a bűnüldözési-igazságszolgáltatási rendszernek, amely korábban végzetes hibát követett el a szabadon engedésével. Csütörtökön van az ötvenedik évfordulója, hogy a börtönben még ma is éldegélő Kemper az utolsó gyilkosságokat elkövette, amelyek után napokkal jött az önleleplezése.
1973. április 24-én egy férfihang hívta a Santa Cruz-i rendőrséget, és azt állította, hogy ő, Edmund Kemper az a rettegett sorozatgyilkos, akit régóta hiába hajszolnak. A rendőrök először nem izgatták magukat túlságosan. Azt hitték, viccelődik velük jó ismerősük, Kemper, vagy ahogy előszeretettel szólították: Nagy Ed.
Csakhogy a több mint két méter magas, robusztus Nagy Ed egyáltalán nem viccelt, amikor nyugodt hangon közölte, hogy megölt hat diáklányt, majd az anyja egyik barátnőjét és magát az anyját is. A holttestekkel Kemper olyan dolgokat művelt, hogy attól a sokat látott nyomozók gyomra is felfordult. A gyilkosságok, illetve az azt követő halottgyalázás viszolyogtató részletei nyilván nem tennék Kemper esetét emlékezésre érdemesre, de
van itt valami más, amit kár lenne örökre elfelejteni a rács mögött még ma is élő sorozatgyilkossal együtt. Ez pedig az, hogy rettenetes hibát követtek el az ügyében döntéshozók,
akik Kemper első – rögtön kettős – gyilkossága, a nagyszülei agyonlövése után mindössze öt évvel ártalmatlannak találták őt, és útjára bocsátották.
Kempernek szörnyű gyerekkor jutott. Alkoholista anyja, aki a szülők korai válása után egyedül nevelte, lényegében pokollá tette az életét. Szidalmazta, gúnyolta, rendszeresen megalázta, egy időben arra kényszerítette, hogy a házuk alagsorában töltse az éjszakákat, be is zárta oda. A bánásmód embertelenségét még kiugróbbá tette, hogy mindeközben Kemper lánytestvérei mintha egy teljesen más háztartásban éltek volna, nekik nem jutott az anyai bántalmazásból. Kemper irigyelte őket, az ellenséges indulatait pedig a húga babáin vezette le. Máskor kisállatokat kínzott és ölt meg.
Kemper az az ember, akinél – ha az ember elég olcsó pszichologizálást szedett magára különféle thrillerekből – viszonylag egyszerűen fel lehet állítani azt az elméletet, hogy minden, neki áldozatul esett nőben végső soron a saját, gyűlölt anyját gyilkolta meg.
Az esetében nagyon úgy néz ki, hogy ezúttal ez tényleg igaz is. Innen nézve érthető, hogy miután végül ténylegesen megölte az anyját, feladta magát.
Bár Kemper a számára teljesen idegen fiatal nők megtámadásával vált sorozatgyilkossá, első áldozatait, a saját nagyszüleit nagyon is jól ismerte, együtt élt velük. Kamaszkorában ugyanis, ideiglenesen megszabadulva az anyjától, a nagyszüleinél lakott. A nagyapját kedvelte, nagyanyja viszont az anyjához nagyon hasonló karakter volt, hasonlóan is bánt vele. Ő lett Kemper első áldozata. 1964 augusztusában, 15 éves korában puskát fogott, és agyonlőtte az asszonyt.
„Érdekelt, milyen érzés lenne lelőni nagyanyát” – mondta szimplán magyarázat gyanánt a rendőröknek. A nagyapjával nem volt konfliktusa, őt saját magyarázata szerint azért küldte a felesége utána a halálba, mert úgy gondolta, így megkíméli a megözvegyülés bánatától.
Kemper meg sem próbálta leplezni a kettős gyilkosságot, önmaga jelentkezett a rendőrségen, és mindent bevallott. Fegyház helyett a büntetés-végrehajtáshoz tartozó pszichiátriai intézetbe került, ahol mintarabnak bizonyult, és a vizsgálatai során mellesleg kiderült, hogy megdöbbentően intelligens. 145-ös IQ-jával a zseni kategóriába sorolható.
Öt évet töltött bezárva, majd a felelős pszichiáterek úgy ítélték meg, hogy nem jelent többé veszélyt a társadalomra. Kiengedték azzal, hogy ha távol tartja magát az anyjától, nem lesz gond.
Talán igazuk is lett volna, de a feltétel, amelyet megszabtak, nem teljesült. Kemper
éppen abban a környezetben kezdte újra a szabad életet, amelyik a legveszélyesebb volt a szempontjából: az anyjánál. És hamarosan, 1972 májusában meg is kezdődött a gyilkosságsorozat a kaliforniai Santa Cruzban.
Kemper annak a főiskolának a campusán, illetve annak közelében vadászott, ahol az anyja adminisztratív munkakörben dolgozott. Stoppos lányokat, fiatal nőket vett fel a kocsijába, olykor kettőt is egyszerre. Aki hezitált, hogy beüljön-e mellé, annak a gyanakvását azzal altatta el, hogy úgy tett, mintha neki mindegy lenne, és már indulna is tovább. Ilyenkor a nők megnyugodtak, és beszálltak mellé.
Kemper lőfegyverrel kényszerítette engedelmeskedésre az áldozatait, így vitte őket a gyilkosságok helyszínére, lakott területen kívülre, ahol megölte őket. Késsel, fojtogatással, kalapáccsal gyilkolt. Áldozatai holttestét hazavitte, feldarabolta, meggyalázta. Nekrofíliára és kannibalizmusra is fény derült utólag.
Eközben Kemper továbbra is az anyjával élt. Az egyik áldozatának a fejét az anyja hátsó kertjében, arccal felfelé ásta el, későbbi cinikus magyarázata szerint azért, mert az asszony mindig is azt akarta, hogy felnézzenek rá.
Kempernek akadtak normálisnak látszó társas kapcsolatai. Különösen jóban volt rendőrökkel – ha rajta múlik, szívesen állt volna rendőrnek maga is, de a múltja miatt ez nem volt lehetséges.
Ugyanakkor előszeretettel látogatott olyan helyeket, ahol rendőrök lazítottak munka után, és összebarátkozott többekkel, még becenevet is kapott tőlük: Nagy Ed. Kemper tényleg nagy volt, 2 méter 6 centire nőtt.
1973 áprilisában, éppen ötven évvel ezelőtt, a 21-ére virradó éjjel érkezett el az a pillanat, amikor Kemper elszánta magát az anyja meggyilkolására. A közös otthonban támadt rá az asszonyra. Az anyja holttestével gyomorforgatóbb dolgokat művelt, mint bármelyik másik áldozatával. Levágott fejét többek közt dartstáblának használta, és különösen beszédes, hogy kitépte az asszony hangszálait, és a konyhai hulladékaprítóba tette, de az nem volt képes feldolgozni, és visszaköpte az emberi maradványokat. Kemper később azt mondta: ez is milyen jellemző az anyjára.
Végül megölte még az anyja egy barátnőjét is, akit odahívott a házba. Ezután már nyugodtan várta a bűnhődést.
Ahogy a nagyszülei megölését, Kemper az anyja meggyilkolását sem próbálta meg eltitkolni. Rövidesen felhívta a rendőrséget, innentől pedig – a kezdeti hitetlenkedés és egy újabb telefonhívás után – megindult ellene a büntetőeljárás. Kempert még 1973-ban épelméjűnek találták, és nyolc ember meggyilkolásában mondták ki bűnösnek. Ahogy a New York Times írta: az ítélethirdetés után kezet rázott az ügyésszel és megköszönte neki, hogy a tárgyalásokon visszafogta magát. Köszönetet mondott a bírónak is.
Ha rajta múlik, kivégzik, ő ezt szerette volna, de végül nyolcszoros tényleges életfogytiglant kapott, mert Kaliforniában abban az időben épp nem alkalmazták a halálbüntetést.
Azóta rács mögött van, ahol ismét jámbor, jó kedélyű mintarabként él. Idén decemberben 75 éves lesz. A kaliforniai, San Franciscótól nagyjából száz kilométerre északkeletre fekvő Vacaville-i büntetés-végrehajtási intézetben tartják fogva.
Kemper volt az egyike azoknak a sorozatgyilkosoknak, akiknek a meginterjúvolásától az FBI első bűnügyi profilozói, köztük a legendaszámba menő John Douglas a hozzájuk hasonló gyilkosok működésének jobb megértését remélték. Kettejük kapcsolatán alapulnak a Netflixen futó, remek David Fincher-sorozat, a Mindhunter bizonyos jelenetei is.
Kemper nem csak az FBI-nak segített. A mintarablét egy másik összetevője, hogy központi szerepet vállalt egy karitatív programban: vakok számára olvasott fel és vett kazettára könyveket. Az ötlet nem az ő fejéből pattant ki, de minden más rabnál aktívabbnak bizonyult: egy 1987-es Los Angeles Times-cikk szerint a megelőző 10 évben nagyjából 5 ezer órát töltött felmondással, több száz könyvön ment végig.
Egy, Edmund Kemperről szóló honlap be is mutat tizenhetet ezek közül a könyvek közül.
Van köztük fantasy, romantikus regény, krimi, kémregény, thriller és hát, bármilyen bizarr, egy gyerekkönyv is,
E. B. White-tól A trombitás hattyú, ami nekünk, magyaroknak talán a meséből készült rajzfilm révén lehet ismerős, abból Magyarországra is készült szinkronos változat. Hogy Kemper hogyan olvas fel történeteket, abba bele lehet hallgatni: elérhető az interneten egy rövid részlet tőle a Virágok a padláson című horrorból.
Az 1987-es Los Angeles Times-cikk apropója az volt, hogy egy középkorú vak pár meglátogatta a börtönben Kempert, aki ekkor 38 éves volt, és örömmel nyilatkozott a lapnak arról, milyen különleges élmény volt a látogatás, mert sok köszönő levelet kapnak ugyan vak emberektől, az intézetbe nem szoktak eljönni személyes találkozásra. Azt mondta: mások el se tudják képzelni, mit jelent neki, hogy valami konstruktív dolgot tehet más emberekért, amit aztán értékelnek is. Hogy a Los Angeles Times szerzője szándékosan adott-e áthallásos címet, bármilyen valószínűnek látszik is, biztosan nem lehet kijelenteni,
mindenesetre ritka találó lett. Magyarul nagyjából így hangzik: A vak pár csak a jót látja a segítőkben, nem a bűnüket.
