Otthon, Oroszországban biztosan találnának nekem egy helyet valami lágerben

Tizenöt évet is lehet kapni Oroszországban azért, ha valaki elítéli az Ukrajna elleni háborút. Így van ezzel Borisz Grebenscsikov is, aki az ötven évvel ezelőtt létrehozott együttesével, az Akvariummal Budapesten koncertezett – az Akváriumban. Az Ukrajna elleni háborút Oroszország szégyenének tartja, ezért részt vett azon a több együttes fellépésével létrejött berlini koncerten, amelynek 12 millió dolláros (kb. 4,2 milliárd forint) bevételét Ukrajna megsegítésére fordították. Ez az orosz törvények alapján súlyos bűncselekmény.

Az idén 70 éves énekes-költő-festő a Szovjetunióban tiltott-tűrt rock egyik meghatározó alakja volt. A nyolcvanas évek második felétől a rendszer már szinte támogatta is a műfajt, az Akvarium is előbújhatott a szamizdatlemezek világából. Grebenscsikov a csodás változások időszakaként emlékszik a peresztrojka éveire, ám szerinte a lényeg sosem változott, így semmi meglepő nincs abban, milyenné lett Oroszország 2023-ra. A művésszel a koncert előtt beszélgettünk.

Húsz évvel ezelőtt az ön ötvenedik születésnapi koncertjét a Kremlben tartották, az idei hetvenedik születésnappal ez elképzelhetetlen volna.

Igen, az akkori menedzserünk úgy vélte, hogy a Kreml méltó hely erre. Hát, gondoltam, legyen. Egyébként kétszer is játszottunk a Kremlben, mind a kétszer elénekeltem a Kommunisták elfogtak egy fiút című dalt. [Ez az egykori lágerlakó fizikus Nyikolaj Viljamsz ironikus verse a hatvanas évekből arról, hogy a KGB bevisz egy fiatalembert, aki jól megmondja nekik, hogy a kapitalizmus hamarosan úgyis darabokra szedi a Szovjetuniót. Az Egyesült Államokba emigrált szerző még megérte, hogy a vers valósággá lett, 2006-ban halt meg – a szerző.] Máshol talán nem is énekeltem el, szóval, jól szórakoztam. Ami a mostani időket illeti, nos, többször úgysem akarnám eljátszani ugyanazt a poént.

Az Akvarium ötven éve alakult, az első húsz a Szovjetunióban telt. A posztszovjet orosz állam azokhoz az időkhöz képest mennyire felügyeli, irányítja a kultúrát?

Á, ez olyan, mint amikor egy hangya akar irányítani egy elefántot. Összemérhetetlen dolgok ezek.

Tehát nem sikerül?

Ezek összemérhetetlen dolgok, egyszerűen más dimenzióban vannak.

Ha arra gondolok, hogyan lehet ma Oroszországban beszélni az Ukrajna elleni, háborúnak nem is nevezhető háborúról, akkor úgy tűnik, ez azért működik. Volt, aki ellenezte eleinte a háborút, aztán idővel a Kremlnek megfelelően hitet tett a különleges katonai művelet mellett, több más énekessel együtt neohazafias dalt énekelve.

Ez legyen az illető művészek lelkiismeretének dolga. De én rengeteg remek orosz együttest ismerek, amelyek most is Oroszországban vannak, és írják is a fájó, éles dalaikat. Csak hát nem adhatják elő. Attól még ezek a tehetséges emberek folyamatosan alkotnak. De hát ugyanez volt ötven éve is. Nem változott semmi.

A háború kezdetétől Ukrajnában járva változást érzek abban, ahogy az ottaniak a felelősökről beszélnek. Előbb Putyin volt, meg a Kreml, aztán a hadsereg, mára úgy általában Oroszország, az orosz társadalom.

Kétségtelen, érthető okokból az oroszokhoz a külvilág hozzáállása mondjuk így, bonyolult. Persze, minden embernek joga van ahhoz, hogy azt vádoljon, akit akar. Ez azonban kizárólag az ő lelkiállapotáról árulkodik, semmi másról.

Ha már így van, esetleg ezzel a tudattal lép fel a koncerteken, és szólal fel, hogy árnyalja ezt a képet és megmutassa, hogy az oroszok között is vannak, akik másképp gondolkodnak, mint a hatalom?

Sosem éreztem kötelességemnek, hogy mások nevében beszéljek. Csak a sajátomban teszem. De valóban, sokszor hallom, hogy mindenről, amit a Kreml művel, a társadalom tehet. Ilyenkor azt a gyermekien egyszerű kérdést szoktam feltenni, hogy ugyan, mit tehettek volna az oroszok. De ettől még ezrek, százezrek, milliók vannak Oroszországban, akik ellenzik a háborút. Mindenki az én ismeretségi körömben is. De ők is azt kérdezik: mit tehetnénk? Menjünk ki a térre, hogy megverjenek, megöljenek?

Talán elszalasztotta a lehetőséget a társadalom?

A társadalmat soha nem kérdezte senki. Amikor megválasztották a mostani „kaisert”, akkor sem kérdezte a népet senki. Amikor az emberek szavazni mennek, annak a szavazásnak az eredménye már rég megvan. Ez mindig is így volt. A Szovjetunió előtt, alatt és után is. A társadalomnak a legkisebb módja sincs arra, hogy hasson azokra, akik őt irányítják. Kijevben kimegy kétmillió ember az utcára. Az oroszok mások, nagy sajnálatomra. Nem megyek bele a részletekbe, mert nem akarok felületesen fogalmazni, de abból, amit én láttam, arra jutottam, hogy az ukránok mások.

De 2016-ban azt mondta, az oroszok és az ukránok egy nép, csak kicsit másképp beszélnek.

Nos, volt a Kijevi Rusz, innen indult minden, csak amikor Andrej áttette a székhelyét Szuzdalba, akkor jelenik meg az „északi Rusz”. De kétségtelen, semmiféle egységről nem lehet beszélni a szovjet történelem és a holodomor után. Nem véletlen, hogy amikor Ukrajna lehetőséget kapott arra, hogy elszakadjon, élt vele, minden joguk megvolt rá. Ahogy a balti államoknak és mindenki másnak is.

Putyin is arra hivatkozik, hogy az adott területen élők hoztak egy döntést, amikor a Donyeck, Luhanszk megyék és a Krím Ukrajnától való elszakadásáról beszél.

Persze, csak hát ezeket a népszavazásokat ravasz kézzel szervezték, nem lehet hitelt adni azoknak. De biztos a koncert miatt jött? Mert nem látom, hogy annak mi köze Putyinhoz.

Ilyen zavaros ma a világ.

Ugyan, mindig ilyen volt! Amikor az európai államok egymás ellen harcoltak, mondjuk, a középkorban, jobb volt? Az Akvariumot sosem érdekelte egyetlen ország egyetlen kormánya sem. Mi ettől távol állunk. Ezért is hallgatnak minket az emberek. Mert végre kifújhatják magukat.

Azért van, amikor ez elkerülhetetlen, például ön is említette tavaly, hogy kész koncertet adni Donyeckben vagy a Krímben is, feltéve, ha Kijeven keresztül juthat el, merthogy ez Ukrajna része. Szóval, nem lehet nem politizálni.

Ez nem politika, csak azt mondom, hogy ha mi valamit csinálunk, az legyen törvényes. Veszélyes a törvényszegés.

Azért ez csak előfordult a hetvenes években. A szamizdat lemezkiadás nem az volt?

Ugyan már, az nem volt az! Mit tehettünk volna, csináltunk felvételeket, ahogy tudtunk, ha egyszer kíváncsi volt rá egymillió ember.

De aztán, mintha fordult volna a kocka, 1987-ben az Egyesült Államokban megjelent a Red Wave, négy leningrádi rockegyüttessel, köztük az Akvarium számaival. Aztán hirtelen a Szovjetunióban hivatalosan is megjelenhettek. Nem volt olyan érzése, hogy a tiltás után hirtelen kihasználja önöket a politika?

Dehogy használt ki! Elmondom, hogy volt a Red Wave története: Joanna Stingray hozta össze, ügyes volt, kijuttatta a felvételeket…

Tessék, mégis kellett hozzá valami törvénytelenség…

Nem volt ebben semmi, egyszerűen, nem kérdezte őt senki. Szóval, megjelent a Red Wave, és akkor a KGB a fejéhez kapott, mert fentről megdorgálták őket. Jöttek hozzám, de nem tudták megmondani, mi is a baj. Ezután már nem kerestek többé. Helyette a Kremlből felhívták az állami Melogyija lemezkiadót, azzal, hogy micsoda dolog, Nyugaton kijött a lemez, nálunk meg még nem?! Azonnal adják ki! Az elbírálást a művészeti tanács végezte, szakértőként felkérték Voznyeszenszkijt és Pugacsovát. [Andrej Voznyeszenszkij költő, 1933–2010, Alla Pugacsova, a Szovjetunió és Oroszország legismertebb énekesnője, Magyarországon az eredetileg általa énekelt Millió rózsaszált ismerhetik sokan, S. Nagy István fordításában, az eredeti szöveget épp Voznyeszenszkij szerezte – a szerző.] Alig egy percet voltak bent, aztán ki is jöttek, mondták, hogy minden rendben.

Pugacsova most elhagyta az országot.

Hát, az ország nem ketrec.

De hát volt, amikor az volt.

Ez minden ember saját érzésein múlik. Régen is el lehetett hagyni.

Látványos, hogy a szovjet időkről úgy beszél, mintha nem is lett volna tragikus.

Félelmetesen érdekes idő volt. Sőt: sokakkal beszéltem külföldön, Iggy Poppal is, aki azt mondta, hogy valójában irigyel is minket. Mert a rock and roll akkor működik, ha be van tiltva.

Ha most Oroszországban lenne…

Nincs feltételes mód…

Rendben, szóval, nem véletlenül nincs most ott.

Én három éve jöttem el, az egész háború előtt.

És tervezi, hogy visszamegy?

Hát, persze találnának nekem helyet valami lágerben, valahol Magadan közelében, de én egyelőre ebből inkább kimaradnék.

Szóval, a hatalomnak azért lennének önhöz kérdései.

Igen, de minek mennék haza? Az Akvarium koncertjei be vannak tiltva. Most Budapestre jöttünk, mert van egy jó impresszáriónk, ő egyébként Donyeckben született és Izraelben él. Ő megszervezte a koncertet ezen a helyen, amit ráadásul Akváriumnak hívnak. Ide mindig is akartunk jönni. Ezután Belgrádba megyünk és Szófiába, mindkét helyen régi terv volt a fellépés. De annyi felkérést kapunk, hogy nem tudjuk mindet teljesíteni. Fizikailag lehetetlen, meg aztán dolgoznom is kell a koncertek között, most is négy albumon dolgozom. Címük még nincs, az a legutolsó dolog.

Hatott azokra a készülő munkákra az ukrajnai háború?

Igazából igen, nagyon erősen. Mindaz a szemét, visszataszító dolog, ami történik ekörül, nagyon nagy hatással bír, és nagyon el is rontja a kedvem. De hát, úgy tűnik, az Isten ilyen megpróbáltatást rótt ki rám, igyekszem megfelelni. Hogy sikerül is, azt csak remélhetem.

Külföldi fellépéseiről, nyilatkozatairól értesülnek otthon?

Ahhoz, hogy a hatalom elszigetelje a társadalmat, teljesen le kellene kapcsolni az internetet.

És ez lehetetlen?

Hát én azt nem tudhatom. De amit én mondok, nem azért mondom, hogy feltétlenül meghalljanak. Hallattam a hangomat eleget. Azért beszélek, mert úgy érzem, ez személyes kötelességem a mindenható előtt. Ennek teszek eleget, ha már ilyen fantasztikus élet adatott meg nekem. Festek, dalokat, verseket, könyvet írok, fordítok. Hogy meghallanak-e, arra külön nem gondolok. Mindenki tudja, hogy vannak törvények, amelyek alapján, mindazért, amit itt mondok, tizenöt év börtönt szabhatnak ki. Ezért is van, hogy sok jó barátom, aki ott maradt, most nem adja ki a dalait.

Mégis azt mondja, mindig így volt, pedig ebből is látszik, hogy voltak másféle korszakok. A kilencvenes években, a putyini időszak elején, éltem ott, emlékszem, újságíróként kikkel találkozhattam, milyen szervezetekkel beszélhettem, sokan azóta eljöttek vagy börtönben vannak, sok szervezet ma már be van tiltva. Ezért aztán furcsán hangzik az, hogy ami most van, valójában mindig is volt.

Nézze, akkor inkább úgy mondom, hogy egy időben sokan hitték azt, hogy a dolgok jól alakulnak. Sok becsületes, okos ismerősöm van, aki most csodálkozik. Kérdeztem is tőlük, talán nem láttátok, hová vezet ez az egész? És a válasz mindig az volt, hogy hát, láttuk, de azt gondoltuk majd csak lesz valahogy.

Ez a „majd csak lesz valahogy” félelmetesen hangzik. Olyan nincs, hogy majd csak lesz valahogy.

Matematikusként is mondom. De egyébként is: ha az első felvonásban ott lóg a színpadon egy aknavető, akkor a harmadikban elsül. Márpedig az aknavető mindig is ott függött a fejünk felett. Az ötvenes években és utána is végig. Soha nem vette le senki. Sőt, az egész dekoráció aknavetőkből állt mindig is.

És ez így is marad?

A jövendölés kívül esik a képességeim körén.

De meglepődne, ha az aknavető eltűnne?

Nagyon meglepődnék.