Ötszáz kilométer a front, de a művészek is érszorítót gyártanak otthon

Pont egy hónapja tart a háború, és a nyugat-ukrajnai Lvivbe visszaérkezve lett nyilvánvaló, hogy milyen gyorsan milyen nagyot változtatott az életen. Lviv első látásra még mindig izgalmas, történelmi hangulatú város volt, ami az eklektikus épületei és kockaköves utcái alapján lehetne Magyarországon vagy Csehországban is. Csak éppen szállást nem lehetett találni, mert ide, a háború által alig érintett Nyugat-Ukrajnába menekül mindenki, akinek otthonát fenyegeti, vagy lerombolta az orosz hadsereg. Az ötcsillagos hoteltől az utolsó hostelig minden teljesen tele volt, tömegek aludtak a pályaudvaron is.

Fixerem egy barátjánál kaptunk szállást, hogy ne rögtön meggyötörten kezdjük az újabb ukrajnai riportutunkat. A lány otthona barátságos volt: könyvekkel teli szoba, kanapé, hangulatos kis konyha, semmi nem emlékeztetett a háborúra. Az asztalnál még ketten ültek, akikről gyorsan kiderült, nem vendégek, abban az értelemben, ahogy azt mi megszoktuk. A fiú és a lány Kijevből jött, és mivel a város veszélyes részén laktak, nem is mentek vissza, a barátjukhoz költöztek be, egyikük a kanapén, másikuk egy matracon alszik két hete.

„Talán néhány hét, győzünk, és hazaköltözhetünk” – mondják optimistán, miközben bementünk a szobába, ami lehetett volna egy könyvrajongó magyar fiatalé is. Csak az ablakot sűrűn behálózó ragasztószalag nem illett a képbe. „A rakétázás miatt van. Azt mondták, így kisebb valószínűséggel törik be” – vonta meg a vállát a lakás tulajdonosa, mintha egy szokatlan lakberendezési megoldást kellene kelletlenül magyaráznia.

„Mivel foglalkozol?” – igyekeztem békésebb témák felé mozdulni, hiába. „Jelmeztervező voltam filmeknél, de most nincs munka, úgyhogy önkénteskedem. Nézd, ilyen harctéri érszorítókat varrok, mert nekem van varrógépem” – mondta mosolyogva, és elém tett két fekete hevedert. „A fém csatokat egy ismerősöm esztergálja, én rakom össze az egészet. Látod, ha így összekapcsolod, és ezt tekered, akkor könnyen el lehet állítani a vérzést. A sebesülés fölé kell rakni” – mutatta. Nem tudtunk nem a háborúról beszélni, pedig 500 kilométerre volt a legközelebbi frontvonal.