Az ukrajnai háború átírja a francia elnökválasztási kampányt is

Túl vagyunk egy nem igazán valós kérdőjelen: március 3-án, csütörtökön Emmanuel Macron hivatalosan is bejelentette, hogy másodjára is ringbe száll a köztársasági elnöki mandátumért. A bejelentést többször elhalasztotta Vlagyimir Putyin Ukrajna ellen indított háborúja miatt. A vidéki sajtóban közzétett, a francia népnek címzett levelében a köztársasági elnök azzal indokolta indulását, hogy „a század kihívásaira szeretne jellegzetesen francia és európai választ találni”. „Gazdasági erő nélkül nincs függetlenség” – tette hozzá, kifejtve, hogy „még többet kell tehát dolgoznunk, és folytatnunk kell a munkát és termelést terhelő adók csökkentését”.

Hozzátette, a súlyos nemzetközi helyzet miatt kampánya nem az eredeti tervek szerint alakul.

„Természetesen a jelenlegi helyzetben nem kampányolhatok úgy, ahogyan szerettem volna. Azonban elkötelezetten és egyértelműen fogom képviselni a programunkat és azon szándékunkat, hogy Önökkel együtt előre vigyük az országunkat”.

Az elnökválasztás első fordulóját április 10-én tartják, a küzdelembe való belépésével Macron (valamivel) egyértelműbbé tette ezt a különösnek nevezhető, hónapok óta zajló kampányt. Számos felmérés mutatott rá, hogy a két éve tartó egészségügyi válságtól megcsömörlött franciák már nem bíznak a politikusokban. A Covid 19-világjárvánnyal szemben hozott korlátozó intézkedések, amelyek hatására Franciaország útjain újra feltűnt a „sárgamellényes” tiltakozások szelleme, a vásárlóerő csökkenése, a vírus különböző mutációi miatti bizonytalan jövő, valamint a világháború fenyegető veszélye mellett a választási kampány nem igazán hozza lázba a franciákat.

„Olyan ez a kampány, mint a Tefalban sült étel: nem hagy nyomot” – összegzett találóan Brice Teinturier, a legfontosabb francia közvéleménykutató intézet, az IPSOS vezérigazgatója. Az érdektelenség másik oka, hogy a megkérdezett franciák 63 százaléka szerint Emmanuel Macron indulásával valójában már az első fordulóban eldől a választás kimenetele. Az egyetlen kérdés csak az, hogy kivel néz szembe az április 24-i második fordulóban: a szélsőjobbal vagy a hagyományos jobboldallal? Ez egyelőre bizonytalan. Bárki legyen is azonban az ellenfele, a megkérdezettek többsége úgy véli, hogy Macron papírforma szerint újra elnyeri ötéves mandátumát.

Az elmúlt hónapokban azonban számos jelölt jelentette be, hogy elindul a választáson. Február végéig nem kevesebb mint 26 aspiráns – köztük nyolc baloldali és zöld, kettő szélsőjobboldali, egy jobboldali és számos „kisebb jelölt” – jelentette be indulási szándékát. Utóbbiak politikai hovatartozása igencsak változatos, azonban szerették volna hallatni hangjukat és megmérettetni (meglehetősen gyenge) esélyeiket. Közülük végül kevesen szerezték meg az 500 választott tisztviselő (legalább 30 megyéből származó polgármesterek, képviselők, szenátorok, regionális és megyei képviselők) támogatását, ami kötelező ahhoz, hogy az alkotmánytanács jóváhagyja a jelöltséget.

Emmanuel Macronnal együtt, aki hivatalos bejelentése előtt már több mint 1500 aláírást gyűjtött, az alkotmánytanács mindössze tizenkét jelölt indulását hagyta jóvá: Valérie Pécresse (konzervatív jobboldal), Anne Hidalgo (Szocialista Párt), Jean-Luc Mélenchon (La France insoumise – Engedetlen Franciaország, radikális baloldal), Yannick Jadot (Europe Ecologie Les Verts – Európai Zöldpárt), Fabien Roussel (Kommunista Párt), Nathalie Artaud és Philippe Poutou (trockista szélsőbaloldal), Nicolas Dupont-Aignan (szuverenista jobboldal), Jean Lassalle (korábbi pásztor, majd képviselő), valamint Marine Le Pen (Rassemblement National – Nemzeti Tömörülés) és Éric Zemmour (korábbi újságíró, a Reconquête – Visszahódítás párt alapítója).

Az utóbbi két szélsőjobboldali jelölt Emmanuel Macron fő kihívója. A két szélsőséges vezető tavaly év végén néhány hét különbséggel Budapestre látogatott Orbán Viktorhoz, hogy segítségét és pénzügyi támogatását kérjék. Orbán végül Marine Le Pent választotta, és egy magyar bank jelentős hitelt adhatott neki, amelynek banki részletei azonban ismeretlenek.

Vajon március 28-án, a választási kampány hivatalos kezdetekor jobban fognak érdeklődni a franciák a választások iránt? Hol fog tartani akkor a világ Vlagyimir Putyin gyilkos háborúja mellett? Számos nyitott kérdés, ami miatt Emmanuel Macron nem láthatja előre a politikai és nemzetközi korlátokat, csak bekövetkezésükkor szembesül velük. Amint számos politikai szakértő kiemeli: már nem ő diktálja a tempót, ahogyan azt előszeretettel állítja magáról.

Választási kampányának azon részében, ahol nem kell televíziós műsorokban szerepelnie és vitáznia ellenfeleivel, a köztársasági elnök mindenesetre fel tud mutatni néhány pozitív eredményt. Kiemelheti a munkanélküliség 2021. harmadik negyedévi jelentős csökkenését (Franciaország aktív lakosságának körében a munkanélküliség 7,4 százalékra, azaz az előző negyedévben mérthez képest 0,6 százalékponttal esett vissza), a Covid 19-cel szembeni védekezés részét képező egészségügyi igazolás és maszkviselési kötelezettség március 14-i eltörlését, valamint (sajnos sikertelen) próbálkozásait arra vonatkozólag, hogy meggyőzze Vlagyimir Putyint arról, hogy ne indítson háborút Ukrajna ellen. Mindezt annak keretében is, hogy június végéig Franciaország látja el az Európai Unió soros elnökségének feladatait.

A bizonytalan politikai és nemzetközi helyzet ellenére kései bejelentése csak politikai előnyökkel jár számára.

Az elnök környezete szerint ennek köszönhetően „kiemelkedhet a mezőnyből”, ahol a szétszakadó szélsőjobboldal, az agonizáló baloldal és a helyét kereső jobboldal verseng egymással.

Az a tény, hogy elnökként indul újra a választáson, államfői státusza és a pozíciójából származó privilégiumok (például médiaelérés, utazások vagy biztonság) miatt is előnyös számára. Nyilvános elnöki szereplései nem számítanak bele a jelöltek rendelkezésére álló felszólalási időbe, és pozíciójával járó költségei nem kampányszámláját terhelik, amelynek felső határa más indulókhoz hasonlóan korlátozott. Ellenfelei keményen kritizálják ezt a privilegizált helyzetet, és azzal vádolják Macront, hogy a Köztársaság költségére kampányol.

Az elmúlt hetekben például megsokszorozódott az elnök napirendjében a vidéki utak száma, ahol vásárlóerőről, nukleáris energiáról, éghajlatról vagy éppen egészségügyről beszél nyilvános felszólalásaiban. Nem véletlenül: ezek a témák állnak a választási kampány középpontjában is. „Az elnökséget nem lehet félreállítani az elnökválasztás miatt, az ellenzék beszél, az elnök cselekszik” – reagált a vádakra Gabriel Attal kormányszóvivő.

„Szavazói bázisa bővítéséhez szüksége van azokra a területekre, ahol az ott élők úgy érzik, magukra maradtak” – mondta Jean-Jérôme Bertolus, újságíró, a France Info politikai szerkesztője. Ez arra is lehetőséget kínál, hogy elfeledtesse ellentmondásos nyilatkozatait a „legsikeresebbek” előnyben részesítéséről, arról, hogy a leggazdagabbaknak kell pénzt adni, mert abból profitálnak a szegények is, vagy a sárgamellényesek tiltakozása kapcsán „ők senkik” kijelentéséről.

Macron öt évvel ezelőtt a választás második fordulójába bejutó, szélsőjobboldali Marine Le Pent győzte le, ahol a baloldaliak és a jobboldaliak köréből egyaránt sikerült szavazatokat szereznie. Jelmondatával (Előre!) a semmiből hozott létre pártot (La République en marche – A Köztársaság lendületben), amely a korábbi köztársasági elnökhöz, Nicolas Sarkozyhez közel álló számos prominens mellett a Macront megelőző elnök, François Hollande alatt kinevezett, korábbi baloldali minisztereket is összefogta. Programja nagyszabású volt: a politika átértelmezése a baloldal és a jobboldal együttműködésével, a franciák kibékítése Európával és a globalizációban rejlő előnyök kiaknázása a francia prosperitás visszaállítása érdekében.

Öt évvel később az eredmények meglehetősen szerények. Tény, hogy számos, jobboldalhoz és baloldalhoz köthető képviselő gyűlt a táborába, és a Nicolas Sarkozyhez közel álló két miniszterelnök kinevezése felborította a politikai sakktáblát. Képes volt átrajzolni a politikai vonalakat, hiányzott azonban az ehhez szükséges politikai beágyazottság – egy jól szervezett párt, ahol „erős hangok” segítenek terjeszteni elképzeléseit például vállalati vagy egyetemi körökben.

Macron emiatt nem tudta kontrollálni a szélsőjobboldal és annak kedvenc témái, a bevándorlás, a francia hanyatlás, a „nagy felcserélés” összeesküvés-elmélete (vagyis hogy az elitek a tősgyökeres európai népességet nem európai eredetű csoportokkal cserélik fel) és az iszlámtól való félelem megerősödését. Bár a munkanélküliség csökkentése a javára írható, Macron – elképzeléseivel ellentétben – nem volt képes megújítani a francia ipart. Szembe kellett néznie ezenkívül az aggasztó külkereskedelmi hiánnyal, amely elérte a 84,7 milliárd eurót 2021-ben. Egyedül a franciák és Európa közötti viszony erősödött, a brexit és a világszerte fenyegető konfliktusveszélyek miatt.

„2017-es kampánya után öt évvel érezhető, hogy a politikai kereslet és kínálat között súlyos ellentmondás feszül” – írja Françoise Fressoz, a Le Monde szerkesztője. „Megállapítható az is, hogy a politikai mezőny két egymással ellentétes erő köré rendeződik vissza, az egyik a világra nyitott, a másik pedig elkötelezetten nemzeti érzelmű.” Bár Macronnak nincs félnivalója a teljesen szétesett baloldal jelöltjeitől, szembe kell néznie a megerősödött szélsőjobboldallal, amelynek két jelöltje, Éric Zemmour és Marine Le Pen együtt a felmérések szerint a szavazatok 35 százalékára számíthat, megelőzve ezzel Valérie Pécresse-t, a jobboldali konzervatívok jelöltjét.

„Macron újraválasztása szempontjából az lenne a legjobb, ha Zemmour vagy Le Pen jutna a második fordulóba”

– így vélekednek az elnök környezetében. Semmi nem zárja ki azonban, hogy olyan meglepetésben legyen részünk, mint 2017-ben, a jobboldali François Fillon esetében, aki bár nagy favorit volt, a választási kampány kellős közepén kirobbant pénzügyi botrány miatt nem került be a második fordulóba.

Most Putyin és a nukleáris háború fenyegetése az, ami befolyásolhatja ezt a szokatlan választási kampányt. A vírus elleni harcot, amely a kampány kezdeti időszakát határozta meg, felváltotta az igazi háború. Ennek pedig a franciák által várt demokratikus vita látja kárát.