Miért jelentették be, hogy indián gyerekek tömegsírját találták, ha azóta egyetlen holttest sem került elő?

A múlt héten 93 újabb lehetséges jelöletlen sír felfedezéséről számolt be egy indián szervezet egy régen bezárt bentlakásos iskolánál Brit Columbiában, Kanada legnyugatibb tartományában. Vagy valamiről, ami a geofizikai kutatás előzetes eredményei szerint akár az is lehet. A St. Joseph Mission Residential School kapcsán egyelőre csak potenciális emberi maradványokról beszélnek, miután földradarral átfésültek 14 hektárt a volt egyházi intézmény területén.

Ez csak a legújabb vizsgálati eredmény azóta, hogy tavaly májusban az egész világsajtó beszámolt róla, hogy 215 gyerek maradványait fedezték fel egy tömegsírban egy másik korábbi iskola, a Kamloops Residential School hajdani birtokán. A gyanú szerint a bentlakásos kanadai egyházi iskolákban tömegével haltak meg és tűntek el a szüleiktől erővel elvett indián gyerekek, a haláleseteket az intézmények titokban tartották, a holttesteket jelöletlenül földelték el évtizedeken át.

Mint azonban egy kanadai történész nemrég megírta, az óriási hullámokat verő felfedezés nagyon gyenge lábakon áll. Jacques Rouillard, a montreali egyetem emeritus professzora szerint a kamloopsi iskolában talált 215 (később ezt a számot 200-ra módosították) gyermeksír létét valójában csak egy igen bizonytalan hipotézisnek lehet tekinteni. A földradarral májusban csak az iskola egykori területén lévő almáskert földjének egyenetlenségeit találták meg, ebből az előzetes vizsgálatból következtettek tömegsírokra, még egyes gyerekek életkorát is meghatározva, noha erre végképp nem volt semmiféle adat.

Sarah Beaulieu, az antropológus, aki az első radarvizsgálatokat végezte, júliusban már maga is azt hangsúlyozta, hogy ezek csak lehetséges temetkezési helyek. Ő továbbra is úgy látta, hogy több jel is erre utal, de egyelőre csak valószínűségekről lehet beszélni,

biztosat csak akkor lehet mondani, ha kiássák az esetleges sírokat.

Ez azonban azóta sem történt meg, az indián érdekvédelmi szervezet nem hozta nyilvánosságra a teljes jelentést, és bár eredetileg arról volt szó, hogy hamarosan a rendőrség igazságügyi szakértőivel folytatják a nyomozást, az eltelt hét hónapban sem került elő egyetlen holttest sem Kamloopsban.

Erővel is elvették a családoktól a gyerekeket

Az, hogy az indián gyerekeket a 19. század végétől több helyen egészen a 20. század hetvenes éveiig rutinszerűen elvették a családjuktól, hogy államilag finanszírozott bentlakásos intézményekben erővel asszimilálják őket, ma már közismert tény Kanadában, ahogy az is, hogy eközben súlyos és tömeges traumák keletkeztek. Volt, akit hattól 16 éves koráig nem engedtek haza, sok gyerek akár egy egész évtizedig nem láthatta a szüleit. Az intézményekben az indián és inuit nyelvet és kultúrát tiltották, rendszeresek voltak a bántalmazások.

Voltak, akik soha nem tértek vissza: a 150 ezer gyerekből, akik a 120 év alatt az iskolákban tanultak, több ezren meghaltak. Sokukat a családjuk holtában sem kapott vissza, a gyerekek egy részét az iskolák területén temették el. 2008-ban állami bizottságot hoztak létre az „elveszett gyerekek” sorsának és a bentlakásos missziós iskolákban történt visszaéléseknek a felderítésére. A bizottság a zárójelentésében kulturális genocídiumnak nevezte a gyerekek kiemelését a családokból.

Az őslakos közösségek ellen elkövetett bűnök az elmúlt években erősen tematizálták a kanadai nyilvánosságot. Sokan akarták ennek a kulturális-politikai elismerését, és a bizottság jelentése után egyre inkább a népirtás metaforájával kezdtek beszélni az erőszakos asszimilációról. 2021 májusában azonban ez a folyamat szintet lépett.

Politikai gesztusok és egyház elleni támadás

Szimbolikus genocídium helyett már szó szerinti tömeggyilkosságokról szólt a vád, aminek első bizonyítékát a Kamloops Indian Residential School hajdani területéről hozták. Az 1969-ig működő iskolában az első hírek szerint valódi tömegsírra bukkantak. Először egy indián szervezet adott ki sajtóközleményt arról, hogy az iskolában földradaros kutatással 215 gyerek maradványait találták meg, többségük halálát soha nem jelentették. A szervezet szerint hároméves gyermekek is voltak az áldozatok között.

A hír az egész világot bejárta, a CNN hátborzongató felfedezésről beszélt, és a média mindenhol máshol is tényként beszélt a gyerekek tömegsírjáról. A politika is gyorsan reagált. Őslakos szervezetek tényleges genocídiumról beszéltek, Justin Trudeau kanadai miniszterelnök az ország történetének sötét és szégyenteljes fejezetének nevezte a történteket. Három nappal a felfedezés után félárbócra eresztették a juharleveles zászlót, szeptemberben pedig bevezettek egy új állami ünnepet, „az igazság és megbékélés napját”, amikor a hiányzó gyermekekre és a bentlakásos iskolák túlélőire emlékszik az egész ország. De a témát diplomáciai fegyverként is felhasználták: Kína, hogy megelőzze a kanadai beadványt az ujgurok elleni jogsértésekkel kapcsolatban, az ENSZ Emberi Jogi Tanácsában kért vizsgálatot Kanada korábbi indiánpolitikája miatt.

Az elveszett gyerekek ügye hamarosan a katolikus egyház elleni támadások ürügyéül is szolgált. Miután az ENSZ Emberi Jogi Főbiztosságának Hivatala a Vatikánt is azonnali vizsgálatra szólította fel, Ferenc pápa kifejezte fájdalmát „a 215 gyermek maradványainak sokkoló felfedezése” miatt, és megígérte, hogy hamarosan Kanadába látogat. A püspökök nem győztek bocsánatot kérni az egyház nevében, de a templomok lépcsőin így is egyre több, az iskolába kényszerített gyerekeket jelképező narancssárga ing jelent meg. Hamarosan gyújtogatások is kezdődtek.

Júniusban több tucat templomot gyújtottak fel és rongáltak meg Kanada-szerte,

Calgaryban egyetlen éjszaka tízet is, különböző felekezetekhez tartozókat. Közben több, a BLM-akciókhoz hasonló szobordöntés történt: Montréalban Kanada első miniszterelnökének, Winnipegben Viktória és II. Erzsébet királynőnek az emlékművét döntötték le – az őslakos gyerekek botránya után semmilyen egyházi és kolonialistának minősített szimbólum nem volt biztonságban.

Kétséges bizonyítékok

A történtek fényében meglehetősen súlyos Rouillard összegzésének eredménye, ami szerint valójában nincs semmilyen bizonyíték a tömegsírok létére. Mint a montréali történész írja, a földradar a sírok azonosítására önmagában nem elég megbízható, az egyenetlenségeket akár gyökerek is okozhatták, ahogy az üledék jellege, korábbi megművelés és egyéb tényezők is magyarázhatják ezeket.

Kisha Supernant és Lisa Hodgetts, a Kanadai Régészeti Szövetség vezetői még júliusban támogatásukról biztosították az emberi temetkezésre következtető Sarah Beaulieu-t, aki szerint a talaj jellegzetességei megfelelnek a lehetséges sírok méretének, távolságának, mélységének. Azt azonban az antropológus is elismerte, hogy biztosat csak akkor lehetne mondani, ha emberi maradványokat exhumálnának – ez azonban az elmúlt fél évben sem történt meg.

Rouillard szerint a bentlakásos iskolákban meghalt gyerekek magas számából sem lehet sok mindenre következtetni: már a bizottsági jelentés statisztikája (ők 3200 halottról adtak számot) sem megbízható, de ha magasabb volt is a halandóság, mint más iskolákban, az azért is lehetett, mert az őslakos gyerekek sok bentlakásos iskolája a kórházaktól távol, elmaradott helyeken működött, és a második világháború előtt sokan haltak meg tuberkulózisban és influenzában. Szerinte a korabeli dokumentumok egyáltalán nem igazolják azt, hogy a hatóságok megpróbálták volna eltitkolni a gyerekek halálát; a legtöbb esetben értesítették a szülőket, és a hamvakat is hazaszállították.

Bár egyetlen holttestet sem találtak, a szenzációs kamloopsi hírek után több más korábbi missziós iskola területéről is újabb sírok felfedezését jelentették. A legnagyobbat Saskatchewanból, ahol júniusban egy helyi indián szervezet nem kevesebb, mint 751 jelöletlen sír felfedezéséről számolt be, ami után máris a pápa bocsánatkérését követelték. Mint kiderült, itt valójában egyszerűen a korábbi helyi temetőt tárták fel, ahol a sírok nagy része azért volt jelöletlen, mert sok idő telt el a keletkezésük óta. A szegények temetkezésénél jobbára nem sírkövet, hanem fakereszteket használtak, amik az évek alatt elkorhadtak.

A 19–20. század erőszakos asszimilációs politikája és az indián őslakosokkal való bánásmód anélkül is bőségesen kritizálható, hogy bizonyítatlan gyerekgyilkosságokra kelljen hivatkozni, és a bezárásuk után hamar elfelejtett régi temetők sírjai is többet érdemelnének. Az igazság megismeréséhez és a vágyott megbékéléshez azonban nem képzeletbeli történetek és szándékosan kreált szenzációs mítoszok vezetnek, mondja Jacques Rouillard, a gyerekek tömegsírjairól szóló beszámolókat kritikusan vizsgáló történész.

Meg szabad kérdőjelezni gyermekgyilkosságokat?

Hogy pontosan mi történt, történt-e egyáltalán valami, most sem tudhatjuk biztosan, még az is lehet, hogy valóban megöltek és titokban eltemettek gyerekeket, ahogy azt Kanadában kimondatlanul is szinte mindenki készpénznek vette. Tanulságos azonban, hogy a nem bizonyított feltételezést hogyan vette át kapásból tényként a média, az elméletet hogyan tették magukévá a kanadai hatóságok, hogy erre aztán a posztkolonialista szimbolikus politika egész eszköztárát alkalmazzák, és az egyház is zsigerből a bocsánatkérés most már természetesként elvárt kultúrája szerint reagált. Azt a lelkészt, aki arról beszélt, hogy talán valami jó is történhetett a missziós iskolák száz éve alatt, az egyházközsége felfüggesztette – mintha egy másik vallás alapdogmáját sértette volna meg.

A gyenge lábakon álló bizonyítékokat most főleg a Black Lives Matter és más elismerési politikák kritikusai, jellemzően tehát a jobboldal hánytorgatja fel. Maga a kanadai eset annyiban biztos túlmutat önmagán, hogy a baloldali identitáspolitika egyik legfontosabb alapmítosza működés közben érhető tetten benne: az elnyomott csoportok radikális tételezése, ahol az elnyomásnak abszolútnak kell lennie, szélsőséges esetben egészen a szimbolikus genocídiumig.

Itt most a szimbólum szó szerinti értelmezése lehet, hogy elhamarkodott volt. A mítosznak tömegsírra van szüksége, de a történelem egyelőre csak feltúrt almáskerttel tud szolgálni. Az ideológiai alapú történetmesélés, ha gyengén csinálják, persze éppen az ügynek és az üdvözíteni akart csoportnak szokott ártani a legtöbbet. Nekik ilyenkor a valóságos szenvedését és szubjektív igazságát is könnyen megkérdőjelezik, és azok, akik erre alibit keresnek, egész társadalmi rendszerek felmentését is hangosan követelik – mintha értelmes kérdés volna, hogy a maga egészében bűnös vagy ártatlan egy korszak vagy egy társadalom.