A migránspokol, amiről az Európai Unió is mélyen hallgat

Legfontosabb

2022. január 20. – 19:58

A migránspokol, amiről az Európai Unió is mélyen hallgat
Nem sokkal korábban elfogott menekültek a líbiai belügyminisztérium illegális migráció elleni osztályának felügyelete alatt Tripoliban 2021. október 11-én – Fotó: Hazem Turkia / Anadolu Agency / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Néhány éve még a menekültek integrációja és elosztása foglalkoztatta az európai országokat, most már inkább a tranzitországokban létesült migránsbörtönökben és álkormányzati milíciák finanszírozásában gondolkoznak. A rendszer egy részéről Európában szégyenlősen hallgatnak, a Líbiában vizsgálódó újságírókra pedig helyi milíciák vadásznak, a New Yorker sztárújságírójának mégis sikerült feltérképeznie a kiszervezett menekülttáborokat.

2015 óta, amikor az európai politika meghatározó témájává, a jobboldali populizmus fő hajtóerejévé vált a migráció, az Európai Unió és tagállamai menekültpolitikájában is gyökeres fordulat állt be, és ezt a fordulatot elsősorban a Földközi-tengeren keresztül érkező menekültek érezhetik saját bőrükön.

A 2010-es évek első felében az afrikai Száhel-övezetből Európa felé tartó migránsok nagy része a Szaharán keresztül először Líbiába próbált eljutni, hogy ott azután bevásárolja magát a 2011-es forradalom utáni anarchiában megtapadó valamelyik csempészbanda által az európai partok felé indított lélekvesztőre. A kevéssé tengerálló bárkákon utazók abban reménykedhettek, hogy már bőven a partok előtt átszállhatnak egy Földközi-tengeren cirkáló mentőhajóra – különösen a Lampedusa partjainál történt 2013-as katasztrófa után, amikor is 368 ember fulladt a tengerbe. Az EU akkor elhatározta, hogy nem szolgáltatja ki a cinikus csempészeknek és a szeszélyes tengernek a menekülteket, és a lehető legbiztonságosabb úton szállítja őket céljukhoz – elsősorban a líbiai partokhoz legközelebb fekvő Olaszországba.

Európai tengerészeti egységek két év alatt összesen közel 150 ezer embert segítettek át Afrikából Európába. De azután 2015-ben a Balkán felől megérkezett a felizzó szíriai polgárháború egymillió menekültje, és ezzel egy időben jöttek az Iszlám Állam terrortámadásai is. (Ezek zömét egyébként nem friss migránsok, hanem elidegenedett másod- vagy harmadgenerációs bevándorlók követték el). A közhangulatban radikális fordulat állt be, és a migránsellenesség hullámát meglovagolva a politikai mainstreamben megkapaszkodó populista erők komoly nyomást kezdtek gyakorolni a kormányzó centrumpártok menekültpolitikájára.

Hat évvel a menekültválság után már nemcsak a Líbián keresztüli migráció volumene csökkent, hanem teljesen megváltozott a migráció mindennapi tapasztalata is. Európa eltűnt a horizontról, a francia és olasz hadihajókat a líbiai parti őrség gyorsnaszádjai váltották, a pokrócot és izotóniás italt kínáló európai tengerészek helyét hajókötéllel és puskatussal ütlegelő milicisták vették át, a migránsok menekülttáborok helyett börtönökbe kerültek.

Ezt a váltást mutatta be egyéni sorsokon és rendszerszintű működésen keresztül Ian Urbina, a tényfeltáró újságírás egyik legkísérletezőbb alakja a New Yorker magazin 2021-es év végi számában megjelent terjedelmes riportjában; ennek a cikknek a bemutatását egészítettem ki a Líbiában rekedt migránsokról szóló más beszámolókkal.

Ahogy elérik a nyílt tengert, mindenki elkezd imádkozni a saját istenéhez

A riport egy menekült, a 28 éves bissau-guineai Aliou Candé útján, bebörtönzésén és halálán keresztül mutatja be, milyen viszontagságokkal és kegyetlen bánásmóddal kell szembenézniük az Európába tartó migránsoknak – méghozzá származástól függetlenül, hiszen a Bangladesből érkezők is ugyanazt tapasztalják, mint a nyugat-afrikaiak. Sőt, a tengeri forgalmat figyelő európai uniós határőrizeti szerv, a Frontex januárban publikált adatai alapján 2021-ben a Száhil-öv felől érkező menekültek számát felülmúlták a tunéziai, bangladesi és egyiptomi állampolgárok is. A beszámolók azért is tanulságosak, mivel a gyakorlat jottányit sem változott 2017 óta, amikor Földes András kollégám még indexesként egy menekülthajó fedélzetéről tudósított a viszontagságokról.

Líbia tengerpartján számtalan olyan szakasz található, ahonnan napi rendszerességgel indítják a menekültekkel megrakott lélekvesztőket az alig 500 kilométerre található Európa felé az embercsempészek. Az egyik legnagyobb kibocsátó övezet a főváros, Tripoli körüli régió, ahol korábban Zuvara és Garabulli kikötőinek halászbárkáit vásárolták fel és indították útnak az emberkereskedők, akik ma már beérik felfújható gumicsónakokkal és a Gargares városa körüli homokos tengerparttal, ahonnan a kikötői hatóságokat megkerülve bocsáthatják tengerre a migránsokat.

Az embercsempészek természetesen nem kockáztatják saját vagy embereik életét, így az Európába tartó gumicsónakra felpréselt száz migráns közül nevezik ki – nyilván gondos mérlegelést és alapos felkészítést követően – a navigátort, akinek a tájolót kell figyelnie; egy kapitányt, aki a csónakot hajtó motorra felügyel, és a nyílt tengerre érve elkezdi műholdas telefonon hívogatni valamelyik civil szervezet mentőhajóját; egy parancsnokot, akinek egyetlen feladata az, hogy őrizze a csónak dugóját, nehogy valaki véletlenül vagy szándékosan kihúzza.

Líbiai egészségügyi dolgozók partra sodort menekültek holttesteit gyűjtik össze egy hajótörés után Szabrátában 120 kilométerre Tripolitól 2021. november 25-én – Fotó: AFP
Líbiai egészségügyi dolgozók partra sodort menekültek holttesteit gyűjtik össze egy hajótörés után Szabrátában 120 kilométerre Tripolitól 2021. november 25-én – Fotó: AFP

Ahogy a csónak elhagyja a parti vizeket, a nem túl tengerálló járművön már közepes hullámzás esetén is hamar pokoli állapotok alakulhatnak ki. Az egyik próbálkozó így emlékezik vissza:

„Ahogy a hullámzás megerősödött, mindenki rosszul lett, a lábunknál lötyögő víz hamar egy hányásból, ürülékből, cukorkáspapírból és bagettmorzsákból álló levessé változott. (…) Mindenki a saját istenét kezdte szólongatni, ki Allahot, ki Jézust, ki pedig valaki mást.”

A kétségbeesés akkor hág a tetőfokára, amikor a migránsok már jócskán a nyílt tengeren járva azt hiszik, hogy elhagyták a líbiai felségvizeket, és szabad az út az olasz partokig (vagy legalább a legelső mentőhajóig), de egyszer csak megjelenik a líbiai parti őrség egyik naszádja. Ez aztán fegyverrel kényszeríti őket megállásra, majd az elfogott csónak utasait ütlegek és szidalmak kíséretében átvezénylik a naszád fedélzetére, mely visszaszállítja őket a líbiai partokra.

2021-ben egy menekültbárkának már sokkal kisebb esélye volt a kijutásra a líbiai felségvizekről, mint öt évvel korábban. Ugyanis a líbiai parti őrség – az olasz hatóságok jóváhagyásával – több mint száz kilométerre tolta ki működési zónáját, ráadásul a vízi forgalmat a görög partoknál is megkérdőjelezhető gyakorlattal vádolt Frontex figyeli drónokkal és felderítő repülőkkel.

A New Yorker stábja szerint amint a Frontex emberei észlelnek egy menekültbárkát, azonnal leadják a drótot a líbiai parti őrségnek, ellenben a segélyszervezetek mentőhajóit a legritkábban szokta értesíteni. Ezt az állítást alátámasztja a Lighthouse Reports holland civil szervezet tényfeltáró riportja, mely több tucat észlelés vizsgálatával arra a következtetésre jutott, hogy a Frontex a nemzetközi joggal ellentétes gyakorlatot folytat, ráadásul a tengerjoggal ellentétes szelektív riasztásnak és a líbiai parti őrség lassú reakcióidejének köszönhetően a vizsgált menekülthajó-észleléseknél legalább 91 ember fulladt a tengerbe vagy tűnt el.

Ráadásul a fentebb idézett riportok visszatérő panasza, hogy a gyakorlatot firtató legcélirányosabb kérdésekre is mindig az a sablonválasz érkezik a Frontex részéről, hogy „a legfontosabb célunk az emberéletek megmentése”, és az uniós szerv szintén „a migránsok életének védelmére” hivatkozva tagadta meg a New Yorker stábjától a líbiai hatóságokkal folytatott üzenetváltás dokumentációjának kiadását is. Mindeközben a menekültek kimentésének kiszervezése sem tűnik életbiztosításnak, a december végi pocsék időjárás eredményezte katasztrófákkal együtt 2021-ben összesen 1500 migráns fulladt a tengerbe a Líbiából induló útvonalon. A riport nem említi, de az áldozatok számát tekintve ez a régió messze elmarad a Kanári-szigeteket célba vevő atlanti migrációs útvonalnál, ahol tavaly összesen több mint 4400 ember vesztette életét.

A parti őrség 2017 óta részesül az unió, illetve külön a Líbiában a gyarmati idők óta aktív Olaszország bőkezű támogatásában: modern gyorsnaszádokkal, december elején pedig egy mobil koordinációs központtal is felszerelték. Méghozzá annak ellenére, hogy a „parti őrség” kifejezést érdemes idézőjelbe tenni, ugyanis a történetben felbukkanó többi, intézményszerűnek tűnő elnevezést viselő szervezettel, az „Illegális Migráció Elleni Igazgatóság”-gal vagy a „Közbiztonsági Ügynökség”-gal együtt valójában csak lokális milíciákról van szó. Ezt az európai országok és az uniós szervek is pontosan tudják, mégis úgy tesznek, mintha ők a – még Tripoli közigazgatási határain belül is csekély befolyással rendelkező – líbiai kormányzattal, illetve annak – nem létező – hivatalos szerveivel állnának partnerségi viszonyban, és nekik tesznek panaszt, ha például a „parti őrség” naszádjai lőfegyvereket is használnak, vagy egyik parancsnokát menekülthajók elsüllyesztése miatt szankciós listára teszi az ENSZ Biztonsági Tanácsa.

Ugyancsak uniós pénzből kapott új buszokat a fent említett „Illegális Migráció Elleni Igazgatóság” is, mely azután a Líbiába visszatoloncolt migránsokat egy „elkülönítő központ”-ba szállítja. Az „elkülönítő központ” eufemizmusa nyilván a börtönt takarja, ahová a líbiai törvények értelmében korlátlan időre bezárható bárki, aki illegálisan tartózkodik az országban – legyen bár menedékkérő, emberkereskedő áldozata vagy gazdasági migráns (bónuszként még az ügyvédhez való jogát is elveszti). Emberi jogi szervezetek szerint 2017 óta a parti őrség mintegy 80 ezer menekültet toloncolt vissza ilyen táborokba – idén több mint 30 ezer embert –, és a Líbiában várakozó több mint 600 ezer migráns közül szedett rabokkal együtt több tízezer ember került mindenféle valódi bűncselekmény elkövetése nélkül börtönbe.

A líbiai „parti őrség” által visszafordított menekültekkel teli hajó 2021. október 19-én – Fotó: Stringer / Anadolu Agency / Getty Images
A líbiai „parti őrség” által visszafordított menekültekkel teli hajó 2021. október 19-én – Fotó: Stringer / Anadolu Agency / Getty Images

Kábellel verik a sutyorgókat

A New Yorker riportja drónfelvételek és egykori rabok elbeszélései alapján bemutat egy ilyen „elkülönítő központ”-ot, melyet 2021 januárjában alakítottak át egy Tripoli rozsdaövezetében, autóbontók szomszédságában található egykori cementraktárból. Az egyes barakkokban több mint százan zsúfolódnak össze egy légtérben, ami a tavaly nyár óta jelen lévő koronavírus miatt külön fenyegető, ráadásul csak minden száz emberre jut egy vécé. A rabok elvileg vékony matracokon aludhatnak, azonban olyan nagy a zsúfoltság, hogy csak két turnusban tudnak aludni – mondjuk, a nappal és éjszaka abból a szempontból elveszíti jelentőségét, hogy a mennyezeten folyamatosan égnek a lámpák. A rabokat egyes sorba rendezve naponta kétszer vezénylik ki a börtönudvarra, ahol tilos mindenfajta beszéd, sőt, a nézelődés is. Minden szabályszegésért, sőt a semmiért is ugyanaz a büntetés jár: egy alapos verés – kábellel, puskatussal vagy botokkal. Néha a rabok között is tömegverekedések robbannak ki olyan dolgok miatt, hogy például ki aludjon a legjobb szellőzéssel rendelkező zuhanyzókban. A magukból kivetkőzött rabok tusakodását az őrök egy darabig maguk is szítják, lelkesen filmezik, majd amikor az egészet megunják, a mennyezetbe eresztenek néhány tárat, és véget vetnek a látványosságnak – a New Yorker riportjában követett Aliou Candéval is egy ilyen csitítósorozat egyik gellert kapott lövedéke végzett.

A rabok közti szervezkedéseket az őrökkel minimális előnyökért cserébe kollaboráló kápók leplezik le. A főkolomposokat a telep melletti egykori benzinkút épületében kialakított magánzárkába hurcolják, ahol a mennyezetre függesztve alaposan megdolgozzák őket.

A börtönökbe hébe-hóba sikerül bebocsátást nyerniük a rabok életkörülményeinek javításán dolgozó segélyszervezeteknek, ezek segítőkedvére azonban hervasztóan hat a tény, hogy a rabok életkörülményein keveset tudnak segíteni, és adományaik nagy része nem a címzetteknél köt ki. A milíciák ugyanis nem elsősorban az eszközökre korlátozódó uniós támogatásokra hajtanak, hanem az általuk rabosítottak kizsákmányolására.

Ennek az egyik formája a segélyeltérítés, az a pofonegyszerű gyakorlat, hogy a milíciák a börtönökbe küldött segélyszállítmányok és pénz nagy részét (egy miszrátai táborvezető önbevallása szerint nagyjából 85 százalékát) elteszik, és amit nem élnek fel, azt eladják a raboknak. Ezenkívül a rabokból igyekeznek kifacsarni az utolsó rejtegetett (sokszor az otthoniak által küldött) eurójukat is:

  • védelmi pénzeket szednek (ami azt jelenti, hogy aki fizet, azt nem verik, vagy nem rendszeresen verik);
  • pénzt kérnek a betegektől a gyógyszerekért, a friss levegőért;
  • az illegális bevándorlókat büntető törvényeket kihasználva kényszermunkásként alkalmazzák őket;
  • és persze rengeteg váltságdíjat szednek be a rabok hozzátartozóitól; és olyan eset is előfordult, hogy akik nem tudtak fizetni, azokat kivégezték. 2020-ban egy Tripolihoz közeli raktárban 30 migráns – köztük 26 bangladesi – szitává lőtt holttestét találták meg. Az egyik csodával határos módon életben maradt áldozat azt mondta, azokat mészárolták le, akik nem tudták előteremteni a váltságdíjat.

Migránspokollal riogat az Európai Unió?

Az Európai Bizottság már 2015-ben felállította az Afrikai Szükséghelyzeti Vagyonkezelő Alapot, ami Észak-, Közép- és Kelet-Afrikában finanszíroz olyan programokat, melyek a külső és belső migrációt kiváltó okokat igyekeznek orvosolni. Csakhogy a ghánai zöldenergia-képzés vagy a szudáni koronavírus elleni segélycsomag mellett az alap gerincét a „migrációmenedzsment” képezi, ez sokszor némi migrációfékező intézkedésekért cserébe a helyi fegyveres erők és titkosszolgálatok felszerelését takarja. Az EU a 2021 végére összesen 6 milliárd dollárosra duzzadó alapot arra is felhasználja, hogy a népességmozgást akadályozó jogszabályokat fogadtasson el egyes afrikai országokban, aminek köszönhetően az északra induló migránsok és fuvarosaik több országban bűnözőnek számítanak.

Az EU a legfontosabb közel-keleti tranzitországnak számító Törökországgal 2016 tavaszán kötött egy olyan megállapodást, melyben Recep Tayyip Erdoğan vállalta, hogy hatmilliárd euró fejében a határokon belül telepíti le a szíriai menekülteket. Líbia azonban keményebb diónak bizonyult, mivel itt nem létezett olyan megkérdőjelezhetetlen tekintélyű vezető, aki szavatolni tudta volna egy hasonló egyezmény betartását. Így azután az olasz belügyminiszter, a baloldaliként is a „realitások” nevében a migráció teljes leállítására törekvő Marco Minniti 2016–2017-ben nem volt rest végiglátogatni a hivatalosan elismert kormány mellett a migrációs folyamatokra hatást gyakorló összes törzset, klánt, milíciát, és elképesztő diplomáciai babramunka árán nyélbe ütötte azt az egyezményt, mellyel Líbiát transzferországból Európa kiszervezett menekülttáborává változtatta – csak éppen a menekültekkel való humánus bánásmód garantálása nélkül.

Szalah Mabáni egykori igazságügy miniszter (akinek miniszteri titulusához érdemes hozzátenni, hogy a líbiai kormány csak az ország töredéke felett rendelkezik autoritással) szerint az Olaszország és a Róma mögött álló EU szándékosan hagyott kiskapukat az „egyetértési memorandum”-ban, mert nemcsak az egyszerű távoltartásra játszik, hanem úgy kalkulál:

hozzunk létre egy migránspoklot Líbiában, hogy elrettentse az otthoniakat, akik netán Európába akarnak menekülni.

A teljes képhez azért hozzátartozik, hogy a Líbiába érkező menekültek 2017 előtt is szörnyű vegzálásoknak voltak kitéve, és az is, hogy az EU líbiai törekvései nem merülnek ki a migránsok visszatartásának és bebörtönzésének cinikus gyakorlatában. Az Európai Unió a Világbankkal és az ENSZ-szel karöltve pont decemberben indított el egy átfogó rekonstrukciós programot, mely az infrastruktúra és a gazdaság fejlesztését, a megbékélési folyamatok előremozdítását, illetve a társadalmi és intézményi stabilitás erősítését célozza.

Az intézményi stabilitás sürgető szükségét mi sem illusztrálja jobban, mint hogy a két nagy frakció, a Tripoliban székelő kormány és a Bengázi központú ellenkormány között nyélbe ütött fegyverszünet ellenére 2019 és 2020 után idén is el kellett napolni a december 24-re kiírt törvényhozási és elnökválasztást.

Kövess minket Facebookon is!