Amikor az emberek összefogása meghátrálásra kényszeríti az ellentmondást nem tűrő hatalmat
2021. december 18. – 00:00
Indiában 800 millió ember él az állami felvásárló- és segélyezőrendszeren alapuló mezőgazdaságból. A szinte teljhatalmú miniszterelnök, Narendra Modi tavaly állt neki a betegeskedő rendszer reformjának, azonban a földjüket és megélhetésüket a nagyipartól féltő gazdák nem várt hevességű és szervezettségű ellenállásába ütközött. Végül egyévnyi, sokszor véres küzdelem után feladta elképzeléseit. Sőt, autokrata hajlamú vezetőtől ritkán látható gesztussal bocsánatot is kért.
Mióta a 2010-es évek közepére világossá vált, hogy a liberális demokrácia rendszerszintű belső ellentmondásai, a hagyományos elitek hanyatlása és a közösségi média által diktált kommunikációs formák világszerte autoriter vezetők egy új generációját termelik ki, azóta kutatja-figyeli mindenki árgus szemekkel, hol is lehet ezeknek a látszólag állandóan lendületben lévő, hazai ellenfeleiken átgázoló vezetőknek a gyenge pontja. Ez a részben a liberális demokráciák féltéséből adódó, részben inkább egyfajta antipopulista voyeurizmusból fakadó érdeklődés elsősorban arra a kérdésre keresi a választ:
mikor válik megemészthetetlenné a demokratikus felhatalmazással összehabzsolt hatalom?
Különösen aktuális ez a kérdés az Indiát 2014 óta miniszterelnökként vezető Narendra Modi esetében, ugyanis az általa vezetett Bháratíja Dzsanatá Párt (BJP) óriási tempóban és a jogállami normákat meglehetősen lazán kezelve, próbálja a hindu nacionalizmus (ahol a hindu egyenlő a „bárki, aki nem muszlim”-mal) eszméjére hivatkozva központosítani a világ második legnépesebb, csaknem 1,4 milliárdos országát.
Modi átvészelte a 2016-os bankjegyreform okozta káoszt, a muszlim többségű, Pakisztán és Kína által is vitatott státuszú Kasmír autonómiájának elvételét, a diszkriminatív állampolgársági törvényt, a drákói szigorral fogadott, lakóhelyüktől milliókat elszigetelő első koronavírus-hullámot, de még a teljesen félrekezelt, százezrek életét követelő második hullámot is. 2021 novemberében azonban meghátrálásra – sőt, ami a Modi-féle politikuskaraktereknél sosem volt módi: bocsánatkérésre – kényszerült kormányzásának meghatározó közpolitikai ügyében, az agrárreformban.
Rendet akart rakni a föld egyik legnagyobb éléskamrájában
Annak ellenére, hogy India is előszeretettel tolja előtérbe az iparosodott, hi-tech metropoliszait, a Világbank adatai szerint népességének több mint fele a mezőgazdaságból él – miközben munkájuk csak az indiai GDP 18 százalékát teszi ki. A több mint 80 százalékban kisebb méretű családi gazdaságokból álló agrárszektor lényegében évtizedek óta válságban van, és abban nagy az egyetértés, hogy a válság fő oka a rugalmatlan állami felvásárlási rendszer. Indiában ugyanis a 60-as években a vissza-visszatérő éhínségeket egy központi felvásárló és szolgáltató mezőgazdasági rendszerrel akarták megfékezni. Ez az állami rendszer nemcsak garantálta a termények felvásárlását, de számos infrastrukturális projektet, technológiai fejlesztést és betanítást, sőt még nyugdíjat is kínált.
Ahogy azonban az ilyen nagy központi rendszerekkel lenni szokott, merevsége egyre több negatív mellékhatással járt az aszályos régiókban erőltetett, vízigényes terményektől az innovációs szellem elsorvasztásáig. Így a minimáljövedelem ellenére a rendszer által kínált szociális védőháló szemei annyira kitágultak, hogy sorra potyogtak ki rajta az emberek: az agrárszektorból folyamatos az elvándorlás, tömegessé vált az eladósodottság, és a kilátástalanság következményeképp a gazdák között kiugró számban fordul elő az öngyilkosság.
Modi ezt a rendszert akarta fellazítani, és a termelésbe és a felvásárlásba beengedni a nagyvállalatokat is. A gazdák azonban egyáltalán nem a piacra jutási lehetőségek bővítését, a tőkebevonás lehetőségét vagy a termelés észszerűsítését látták a reformcsomagban, hanem a hagyományos életformájukra leselkedő veszélyt, a lenyomott felvásárlási árakat, a felvásárolt családi földeket, a mezőgazdaság uniformizálását és a tömeges elszegényedést. Sokan keserűen Modi fejére olvasták 2016-os ígéretét, melyben 2022-re a földművelésből élők jövedelmének megduplázódását vizionálta.
Az agrárreformmal szembeni gyanakvást táplálta, hogy a 2019-es választás óta nagy többséggel kormányzó BJP 2020 őszén érdemi egyeztetések és parlamenti vita nélkül nyomta át a törvénycsomagot a kétkamarás törvényhozáson.
Tüntetővárosok bújtak ki a földből
Az agrártörvények ellen komoly tiltakozó mozgalmak szerveződtek, elsősorban az ország legnagyobb tartományaiban – egyben legjelentősebb agrárrégióiban – az észak-indiai Uttar Pradesben és Pandzsábban. Az itteni szikh etnikum a nyolcvanas évek ellenállási hagyományaival felvértezve és a Torontótól Londonig számos nyugati nagyvárosban komoly közösséget alkotó emigránsok adományaival feltőkésítve szállt szembe az intézkedéscsomaggal.
Először traktorokkal vonultak fel Újdelhibe, de a rendőrség megakadályozta azt, hogy a kormányzati és államigazgatási épületek előtt táborozzanak le. Miután nem sikerült bejutniuk a városközpontba, a tiltakozó mozgalom vezetői úgy döntöttek, hogy a fővárosba bevezető legfontosabb utak mentén hoznak létre összesen hat tüntetőbázist.
Ezek hónapok alatt jól szervezett településekké fejlődtek ingyenkonyhával, borbélyokkal, szabókkal és közösségi kertekkel.
Az alapvetően erőszakmentes ellenállás eszméjét követő tiltakozó mozgalmat odahaza állandó médiafigyelem övezte, és néhány sztár kiállását követően még az indiai ügyekre alapvetően nem rezonáló nemzetközi sajtó is egy ideig felkapta a mozgalmat.
Ráadásul januárban a legfelsőbb bíróság (mely egyébként a Pegasus-ügyben is igen határozottan lépett fel) elfogadta a tiltakozók érveit, felfüggesztette az agrárreform végrehajtását, és saját hatáskörben felállított egy szakértői csapatot a kormány és a tiltakozók közti közvetítésre – mely azonban a felek közti tucatnyi megbeszélés ellenére sem tudott áttörést hozni.
2021 elejére azonban az agrármozgalom válságba került, miután a nagy nemzeti ünnepen, a január 26-i köztársaság napján a katonai parádét lovas és traktoros tiltakozók zavarták meg, akik az Újdelhi egyik látványosságának számító Vörös Erődbe is behatoltak. A tüntetőket végül sikerült kiseprűzni a belvárosból, de a rendőri akcióban egy ember meghalt. Áprilisra ráadásul jött a koronavírus-járvány újabb hulláma, ami a tiltakozók zsúfolt táborait is megtizedelte.
A mozgalom vezetői az események hatására egy darabig fontolgatták a hátraarcot, de azután inkább a stratégiaváltás mellett döntöttek. Újfent kiálltak az erőszakmentesség mellett – ami a békés magyarországi politikai demonstrációkhoz hozzászokva nem tűnik nagy kunsztnak, Indiában azonban a nagy politikai megmozdulások rendre véres összecsapásokba torkollnak –, de közben tagjaikat szeptembertől kezdve az Uttar Pradesben és más tartományokban a jövő évi választásokra kampányoló kormánypárti politikusok megzavarására küldték. A tiltakozók látványos fekete zászlója és pofonegyszerű szlogenje, a „no farmers, no food” azután minden kampányhírbe automatikusan bekerült, és a mozgalom is országos léptékűvé duzzadt.
Modi és a Bháratíja Dzsanatá Párt a kormánypárti orgánumok és a közösségi média segítségével igyekezett eloldani a tiltakozó mozgalmat a konkrét agrárkövetelésektől, és a nyolcvanas évek szikh szeparatista mozgalmának feltámasztásával vádolta a tüntetőket.
A Modi-kormányzat és a tiltakozó mozgalom közti harcot végül egy véres incidens döntötte el utóbbi javára.
Októberben ugyanis a 230 milliós Uttar Prades tartomány egyik településén kampányoló Ajay Mishra belügyminiszter konvoja – a videófelvételek és tanúvallomások alapján – szándékosan belehajtott a kampányrendezvényre felvonuló gazdák soraiba, négy embert megölve. A gázolásos merénylet hírére azután súlyos zavargások törtek ki, melyek újabb négy halálos áldozatot követeltek.
Ritka hátraarchoz vezetett
A hatalom által bemutatott kendőzetlen agresszió, illetve az annak eltussolására tett kísérlet óriási felháborodást váltott ki, Modi és pártja népszerűsége érezhetően csökkent, ami különösen érzékeny csapást jelentett néhány hónappal az Uttar Pradesben és más kulcsfontosságú tagállamokban esedékes választás előtt.
Modi ezért visszavonulót fújt, sőt bocsánatot is kért:
„Honfitársaim elnézését kérem, és tiszta szívvel és őszinte elmével mondom, hogy valóban hibákat követhettünk el.”
Modi hátraarca óriási visszhangot váltott ki, hiszen ritkán történik meg, hogy egy, a középosztály részéről maximum mérges posztolgatáshoz szokott illiberális politikussal szemben ilyen szívós ellenállási mozgalom szerveződik, mely meghátrálásra kényszeríti a feltartóztathatatlannak tűnő vezetőt. Ráadásul a netadót vagy a vasárnapi boltzárat csöndben elsüllyesztő Orbán Viktorral szemben Modi úgy érezte, hogy döntését egyértelművé kell tennie, és össze kell kapcsolnia a megbánás gesztusával.
A tiltakozó mozgalom tagjai óriási ünneplésbe kezdtek. Ahogy a kilencfős vezetőségének tagja, Darshant Pal Singh a New York Times tudósítójának büszkén ecsetelte: „Az erőnk, a küzdelmünk, a több mint 700 földműves életét követelő áldozatunk volt az, ami rákényszerítette Modit, hogy visszavonja az agrártörvényeket.”
De nem elégedtek meg a miniszterelnök ígéretével, hanem további követelésekkel álltak elő, melyek között szerepel az elmúlt egy évet demonstrálással töltő gazdák kompenzációja, a tiltakozások alatt – főleg koronavírusban – meghalt mintegy 700 tüntető családjának kárpótlása, a mozgalom hősei előtt tisztelgő emlékmű felállítása vagy a garantált minimális felvásárlási ár 23 gabonafélére való kiterjesztése. A mozgalom vezetői lépten-nyomon elmondják, hogy ők is reformban gondolkoznak, csak éppen nem olyan reformban, mint amilyet a miniszterelnök le akart nyomni a torkukon, szóval valamilyen átfogó intézkedéscsomagra lehet számítani – ami nyilván új konfliktusokat is szül majd.
A tüntetővárosokat sem tüntették el rögtön Modi bocsánatkérése után, hanem megvárták, amíg az agrárreform visszavonását törvényben is rögzítették, illetve a kormány ígéretet tett az újabb követeléseik tárgyalására. És bár csütörtökön végül sátrat bontottak, vezetőjük figyelmeztette a kormányt:
„Január 15-én áttekintjük az eredményeket. És ha úgy látjuk, a kormány nem teljesítette az ígéreteit, vissza fogunk térni.”
Modi egyelőre a kármentéssel van elfoglalva. Keserű vádaskodásaiban közelebbről meg nem nevezett külföldi hatalmakat és „egyes, a fejlődés útjába akadályokat gördítő honfitársait” is gyarmati mentalitással vádolta. Az agrárreform félremagyarázását pedig az alapjogokkal való visszaélésként értelmezte:
„Sajnos még hazánkban is a gyarmati mentalitás gördít akadályokat a fejlődés akadályába. Néha a szólásszabadságra hivatkozva, néha más jogcím mögé rejtve.”