Bevállalós videóinterjúkban vallottak a Telexnek afgán nők arról, hogy miként omlott össze az életük a tálib hatalomátvétel után. Az ország sajátos kultúrája az oka, hogy alanyaink az utcán féltek, a kamera előtt azonban nem.
Joggal vetődik fel a kérdés az afgán nők megrázó tapasztalatait bemutató videónk után: ha ennyire rossz a helyzet Afganisztánban, ha nem szívesen mennek egyedül az utcán, akkor miért álltak kameránk elé az interjúalanyok?
A magyarázat ugyanaz, ami miatt egyetlen nagyhatalomnak sem sikerült legyőznie az afgánokat. Az angolok, a szovjetek és az Amerika vezette szövetséges csapatok is ugyanazt a hibát vétették:
Afganisztánt a külföldi hatalmak egységes országnak tekintették, ahol pozitív jövőképet lehet festeni az egész országra kiterjedő törvények alapján működő állam ígéretével. Másrészt a hadműveleteket a közös célért együttműködő ellenállókra tervezték.
Ahogyan azonban Thomas Barfield, a Boston University afgán szakértője is elmeséli ebben a remek előadásában, Afganisztán nagyon nem egységes ország. És még csak nem is az a zavaró, hogy az országot négy nagyobb nép lakja: a pastuk, az üzbégek, a tadzsikok és a hazarák. Vagy hogy három nagy nyelvet, meg sok kisebbet beszélnek. Esetleg hogy a vallási élet sem egységes, az országot ugyanis szunniták és síiták egyaránt lakják.
Hanem hogy a társadalom szerkezete elsősorban nem a felsorolt egységekre, hanem az etnikai szint alatt működő törzsi berendezkedésre épül.
Ebben az összetett rendszerben a közigazgatás, a hivatalok, vagy a titkosszolgálat sem úgy működik, mint az általunk ismert központosított rendszerekben. A megtorlások módszerei sem azonosak.
Ennek hatásait én a terepen tapasztaltam meg, amikor az országba lépésem, majd gyors elzárásom után hiába kaptam meg a szabad mozgásunkhoz szükséges engedélyt, a helyi katonai vezetőt nem érdekelték Kabul üzenetei. Azon a környéken ő volt az úr, neki ne mondják meg, kit engedjen szabadon és mikor. A fővárosi tálib elvtársaknak személyesen kellett elutazniuk a határra, hogy végül kiszabaduljunk.
Az utcai veréstől félnek, a médiától nem
A nők helyzetéhez ez úgy kapcsolódik, hogy a nekünk nyilatkozó nők attól féltek ugyan, hogy az utcán inzultus éri őket, hogy ha az egykori ügyészt felismerik, akkor bebörtönzik, vagy csak helyben megbotozzák. De tudják, hogy az egykori gerillákból szerveződő kormánynak nincs olyan részlege, amely külföldi médiafigyelést végez, az adatokat leadja valamelyik biztonsági egységnek, amely az adatbázisa alapján kiszáll a címre, és megkeresi a külföldi médiában feltűnő afgánokat.
Az évszázadok óta háborúskodó Afganisztánban amúgy sem léteznek olyan nyilvántartások sem, amelyek létét mi Európában adottnak vesszük. Ahogy a fent linkelt előadásban is elhangzik, az idejét sem tudni, mikor tartottak Afganisztánban népszámlálást, az ENSZ népeségi adatai is hasraütésen alapulnak.
Szóval alanyaink attól valóban rettegtek, hogy az utcán felismerik őket, de attól nem, hogy az arcuk megjelenik a külföldi médiában. Természetesen megkérdeztük minden interjúalanyunkat, hogy milyen formában tűnnének fel, de csak egyikük kérte arca kitakarását.
A világsajtó is hasonlóan működik
Tapasztalataink egybevágnak a nemzetközi média sztenderdjeivel. Megszólaltatott nőket a CNN, a CBS, a Guardian, vagy az al-Dzsazíra is, és a problematikus téma ellenére alanyaik hasonló módon jelentek meg, mint nálunk a Telexen.
A cikkünk végén láthatják az utóbbi hetek anyagaiból vett példákat.
A nők médiával kapcsolatos biztonságérzetét növeli, hogy a táliboknak jelenleg nem a helyzetükre panaszkodó nők a legfőbb ellenségei. Hatalmuk legfőbb érve, miszerint biztonságot hoznak Afganisztánba, éppen megrendülni látszik az Iszlám Állam robbantásai miatt, ahogy erről bővebben is írtunk. A tálib csapatokat az ISIS elleni hadműveletek kötik le jelenleg.
Alább pedig fussa át a nemzetközi példákat és ismerkedjen meg további női történetekkel
