Forró a levegő Montenegróban: azt érzik, hogy Szerbia megint belemart a függetlenségükbe

Tüntetni igazán a hatalom ellenében szoktak. Lehet persze mellette is, Magyarországon is vannak néha ilyen kormánypárti menetek, de azért általában több erő, bátorság és düh van abban, ha a hatalom ellen zajlik egy tüntetés (például Kabulban a tálibok idején a nők jogaiért), mint amikor például az átkosban a május 1-i felvonulásokon egymillió dolgozó demonstrált a béketábor mellett.

Montenegróban az elmúlt egy évben nagyot fordult a világ, ami a tüntetéseken is látszik: Milo Đukanović éppen három évtizede vezette ezt a kis, 620 ezres országot, hol miniszterelnökként, hol elnökként, hol csak informálisan, de a tavalyi választáson szocialista pártja vereséget szenvedett az ellenzékkel szemben. Ő az elnök továbbra is, de a kormányfő a szerbbarát koalíció listavezetője lett, aki ugyan továbbra is NATO-párti és közeledne az EU-hoz, de mégis három évtized után először lettek Đukanović hívei ellenzékiek.

A helyzet nagyon hasonló a magyar viszonyokhoz, egy olyan szivárványkoalíció nyert, amelyet csak a „Milo-ellenesség” fogott össze,

de vannak benne nyugatos liberálisok és szerb nacionalisták is, ráadásul úgy, hogy a montenegrói „NER”, vagyis a Đukanović család az egész gazdaságot behálózza.

Amíg Đukanović vezette az országot, azért tüntettek a hívők, mert az állam korlátozta a befolyásos szerb pravoszláv egyházat (SPC), az ország legfontosabb, de továbbra is Belgrád alá tartozó egyházi közösségét, most pedig azért újult ki a csetepaté, mert az ellenoldali demonstrálók úgy érzik, hogy Szerbia túl nagy befolyást gyakorol a független Montenegróra az egyházon keresztül. A hétvégén robbantak ki heves összetűzések a montenegrói Cetinjében, ahol a szerb ortodox egyház kinevezte az új montenegrói metropolitát és cetinjei érseket.

A konfliktus teljes megértéséhez azonban érdemes néhány bevezető tiszteletkört lefutni.

Kavalkád

Vannak a világnak olyan szerencsétlenebb helyei, ahol rengeteg nép és sokféle vallás él együtt. Mindez persze akár lehetne szerencse is, színes, izgalmas multikulti, de az ember sokszor már csak olyan, hogy a különbözőséget mégis inkább a békétlenség irányába fordítja. A Balkán a népek és vallások keveredésének egyik legspeciálisabb mixét hozta létre, rengeteg sérelemmel, ahol máig konfliktusokkal terhelt államok működnek, és ahol az országok felosztásától eltérő a meghatározó egyházak szerkezete. Az országokat alighanem ismerjük, talán az egyházak felépítését már kevésbé.

Gondoljunk csak bele: Szerbia egy 7 milliós állam, de a szerb pravoszláv egyháznak 9-10 millió tagja van. Szerbiában természetesen ez a fő vallásszervező intézmény, de vannak itt is római katolikusok (például a magyarok), protestánsok, muzulmánok (a szandzsákok) és néhányan még ateisták is.

Ugyanakkor a mindenkori szerb pátriárka az egyházi vezetője kismillió horvátországi, szlovéniai, boszniai, macedón vagy éppen montenegrói ortodoxnak (javarészt szerbeknek), ahogyan a világon sokfelé létezik még ezen egyház alá tartozó körzet, például az Egyesült Államokban, Ausztráliában, de Romániában, sőt szentendrei központtal Magyarországon is.

Mindez talán nem lenne akkora baj, ha a közelmúltat nem terhelné a délszláv háború, amely olyan feszült kérdéseket vet fel:

• Hogy amikor az adott ország súlyos konfliktusba keveredett a szerbekkel, élre kívánkozik a horvátok és a bosnyákok konfliktusa a szerbekkel, akkor miként vélekedett a szerb pravoszláv egyház? Háborúpárti volt, vagy békepárti, a szerbeknek drukkolt, vagy próbált békítő szerepet vinni?
• Ha a szembenállás erősebb volt, akkor a szerbektől megtisztított területeken mi lett a trend a templomokkal, egyházi emlékekkel – sajnos sokszor ezek azonnal céltáblájává váltak az ellenséges etnikumoknak, felgyújtották, lerombolták őket, sok papot is meggyilkoltak.
• Ha pedig egy országban a szerb – nem szerb ellentét a politikai életben is meghatározó, akkor miként kezelhető az, ha az államon belül a szerb pravoszláv egyháznak befolyása van minden ortodoxra?

Montenegróban utóbbi a konfliktus fő forrása, mint azt a Balkan Insight cikkéből is meg lehet ismerni. Bár Montenegró és Szerbia 2006 óta nem alkot egy államot, a montenegrói egyház továbbra is a szerb központ alá tartozik. És mint említettük, ez a konfliktus nem először bugyog fel, másfél éve főleg az egyház hívei tüntettek, újabban az egyház ellenzői az erőszakosabbak.

A konfliktus nagyon leegyszerűsítve arról szól, hogy vannak olyan montenegróiak, akiknek fontos a kis állam függetlensége, a szerbektől való megkülönböztetés, ők a „montenegrói montenegróiak”, mások pedig montenegrói szerbeknek vallják magukat, vagy szerbszimpatizánsnak, utóbbiak nem bánják, ha szoros a kapcsolat Belgráddal, ha Szerbia kicsit atyáskodik az állam felett. És, ahogy az már a Balkánon lenni szokott, semmi sem ilyen vegytiszta, a montenegróiak és a szerbek mellett vannak szerbül beszélő montenegrói nacionalisták, de élnek itt horvátok, albánok, bosnyákok is.

Befolyási zónák

Ráadásul Montenegró politikai helyzete még az etnikai megosztottsághoz képest is sokkal bonyolultabb. Erős befolyással bír itt Szerbia, Oroszország, Kína és az EU. Az ország súlyos eladósodottságáról, egy értelmetlen autópályaügy miatt kialakult kínai kitettségéről itt írtunk.

Aki szereti az ördöglakatokat, annak álljon itt egy kis magyar vonatkozású érdekesség is, Magyarország gazdaságilag itt nagyon erős, Montenegró legnagyobb bankja, a Crnogorska Komercijalna Banka (CKB) AD magyar kézben van, az OTP-csoport része, de magyar tulajdonosa volt a piacvezető távközlési cégnek is, most pedig a 4iG igyekszik az országba, előzetes megállapodást írt alá az itteni Telenor megvásárlásáról.

Orbán Viktornak politikailag is nagyon fontos a balkáni térség, van itt egy csomó barátja, a szerb elnök Aleksandar Vučić, a macedón Nikola Gruevszki, a montenegrói Milo Đukanović vagy a boszniai szerb Milorad Dodik. Ez idáig rendben is van, jó, ha az embernek vannak barátai. Csak ebből a mixből olyan érdekességek jönnek ki, hogy a barátom ellensége az én barátom. Például Montenegróban most Orbán barátját olyanok győzték le, akiket nagyban támogattak Orbán más barátai (Đukanović konkrétan Vučićot tette felelőssé a választási vereségéért).

A szerbeket nem úgy ismerjük, mint akik könnyen adják fel az állásaikat, a szemünk előtt játszódnak le olykor ezek a konfliktusok Horvátországban, Boszniában és Koszovóban. Általában ezek elég szomorú történetek, sokszor népirtás, háborús bűnök is szerepelnek bennük, amelyekben a szerbek rendre a rossz fiúk a nemzetközi sajtóban vagy a térségről készült filmekben. Véletlenül sem szeretnénk relativizálni az emberiség és az emberiesség ellen elkövetett bűnöket, de talán egy kicsit kevésbé ismerjük a helyzet megítélésének szerb narratíváját.

A régióban élő szerbek ugyanis úgy érzik, hogy ők örökké európai hősök voltak, de mégis mindig, mindenki beléjük törli a cipőjét.

• Évszázadokon keresztül védték Európát a törökökkel szemben.
• Az első világháborúban sem hunyászkodtak meg a világra először rátörő központi hatalmak, osztrákok, magyarok, németek előtt.
• Partizánjaikkal hősi háborút vívtak a második világháborúban is a nácik ellen.

Hosszabb távon a győztesek mellett voltak, de erre mi a hála? A területeikre csak betörnek a különféle népek, és aztán azok új országként leválasztják az ősi földjeiket, mint például Rigómezőt (Koszovót).

Forr a hangulat az egyház körül

Montenegróban is egy ilyen vita zajlik éppen, szerencsére a békésebb fajtából, ami arról szól, hogy Szerbia – az egyházon keresztül – mennyire befolyásolja az ország belpolitikáját. A nagyon töredezett montenegrói politikai struktúrában sok párt van, az említett három évtizedben a szociáldemokraták uralkodtak, ők szorultak most ki, de vannak mindenféle nacionalisták, liberálisok, szerb, montenegrói, bosnyák vagy albán nemzetiségi pártok is (sőt ezekből általában több is), amelyek jó esetben szövetségbe forrnak, ha van egy választás.

2019 végén, még Đukanović pártjának uralma idején a parlament olyan törvényt fogadott el, amely szerint az egyházaknak igazolniuk kell, hogy milyen vagyonelemekkel, ingatlanokkal rendelkeztek 1918 előtt,

vagyis addig, amíg Montenegró nem csatlakozott a szerbek dominálta Jugoszláv Királysághoz. A szerb pravoszláv egyház ezt nagyon sérelmezte, hívei, papok, püspökök és a szerb kötődésű ellenzéki pártok tiltakoztak, verekedtek a parlamentben, az utcán.

A mostani összetűzések pedig éppen fordítottak, most nem az egyház mellett, hanem ellene mentek utcára emberek. A zavargások az egyházi központban, Cetinje városában robbantak ki. Valaha ez a település volt Montenegró fővárosa, csodálatos helyen fekszik, a Kotori-öböl felett magasodó, kacskaringós szerpentinen érhető el.

A montenegrói demonstrálók (részben Đukanović hívei) azért emeltek már szombaton útakadályokat, és csaptak össze vasárnap a rendőrökkel, mert megpróbálták megakadályozni az SPC új helyi vezetőjének beiktatását.

Porfirije, a szerb pravoszláv egyház belgrádi feje és az új cetinjei egyházi vezető, II. Joanikije metropolita végül csak katonai helikopterrel tudta megközelíteni a helyszínt,

a rendőrség könnygázt használt a tüntetők ellen, és állítólag a nyolc letartóztatott között volt a rendőrség korábbi vezetője, Veselin Veljović is.

Zdravko Krivokapić miniszterelnök az ellenzék terrorcselekmény-kísérletének nevezte a cetinjei zavargásokat. A kormánypártok dicsérték is a rendőri fellépést, az ellenzéki, Đukanović elnökhöz köthető Szocialisták Demokrata Pártja, a DPS viszont azzal vádolta a kormányt, hogy békés tüntetőket támadott meg.

Megszólaltak a fontosabb követségek is, nyugalomra intettek mindenkit. Természetesen a nagy testvér, vagyis Szerbia is hallatta a hangját, Aleksandar Vučić dicsérte a montenegrói kormány intézkedését az ünnepség biztosítása érdekében. Podgoricában pedig Porfirije pátriárka felszólította az ortodox hívőket, hogy támogassák az új metropolitát.

Kik ezek az új egyházi vezetők?

Az egész helyzet az után állt elő, hogy 2020 végén, pár nap különbséggel előbb elhunyt a 83 éves Amfilohije montenegrói metropolita (akit hazájában egyszerre tiszteltek és támadtak szerb orientációja miatt), majd elhunyt a „főnöke”, vagyis a 90 éves Irinej, a 45. szerb pátriárka. Mindketten a koronavírus szövődményeiben vesztették életüket.

Utóbbi utódja lett Porfirije, a 46. szerb pátriárka, aki korábban zágrábi-ljubljanai érsek volt. Őt idén február 19-én iktatták be a belgrádi Szent Mihály-székesegyházban. A választás három jelölt közül sorshúzással történt, a szerbek szerint ilyenkor a Szentlélek irányítja a döntést. Cetinjében pedig már Amfilohije utódját iktatták be,

a tiltakozás annak szólt, hogy ne egy belgrádi érdekeket követő egyházi vezetőt nevezzenek ki.

Itt jön elő az, hogy a római katolikusok és az ortodoxok között az a nagy különbség, hogy miközben a kétmilliárd római katolikusnál az egyház egységes szervezet, amelynek Ferenc, a római pápa a vezetője. addig a 300 millió hívővel rendelkező ortodox egyházban van 15 egymás mellé rendelt, önálló (autokefál) egyház, például a konstantinápolyi, az orosz, a szerb, a bolgár, a görög.

Mellettük vannak olyanok is, amelyek ilyen önálló státuszt szeretnének. Az ukránoknak például ez sikerült, leváltak Moszkváról, ott is természetesen az államok közötti konfliktus erősítette ezt a folyamatot, a montenegrói egyház viszont csak szeretne önállósodni.

Létezik ugyanis egy montenegrói ortodox egyház is, amelyet a szerb pravoszláv egyház nem ismer el, de Milo Đukanović és sok híve támogatná a függetlenedést. A vasárnapi szertartás azért dühítette fel a szerb pravoszláv egyház ellenfeleit, mert ők azt érzik, hogy Szerbia megint belemart Montenegró szuverenitásába és függetlenségébe.

A szerbek pedig úgy érzik, hogy minden erejükkel védeni kell a szerb érdekeket, mert ha újabb egyház válik le, az példát jelent a többieknek (például az északmacedónoknak), és tovább mérsékli Belgrád befolyását a környező országok szerbjei előtt. Talán mondani sem kell, hogy Szerbia folyamatosan azt érzi, hogy a különböző államok függetlenedése az ő „Trianonja”, elmennek államok, és viszik magukkal az ott élő szerbeket (Krajina, Koszovó, a Boszniai Szerb Köztársaság és Montenegró is ilyen sztori Belgrádból nézve).

Éppen ezért, amikor a montenegróiak nagyon tiltakoznak, a konfliktus hamarosan átterjed Szerbiára, legutóbb a vagyonszámbavételnél is voltak tüntetések, égették a montenegrói zászlókat.