Kis trianonja árnyékában választ Örményország

Az örmény kormányfő felajánlotta saját fiát Azerbajdzsánnak cserébe az örmény hadifoglyokért. Az általa három éve tüntetések révén elmozdított korábbi elnök szerint viszont jobb lenne, ha Nikol Pasinjan inkább lelőné magát. A még korábbi elnök viszont inkább maga lőné le Pasinjant, ha az kész kiállni párbajra – ennyi talán elég is ahhoz, hogy világos legyen, milyen hangulatban zajlik a vasárnapi parlamenti választás Örményországban, nyolc hónappal az Azerbajdzsánnal szemben elbukott háború után, amelyben az örmény hadsereg 28 év után elveszítette a jogilag Azerbajdzsánhoz tartozó, örmények lakta Hegyi-Karabah és a környező területek nagyja – 12 ezerből 8 ezer négyzetkilométer – feletti kontrollt.

A parlamenti választás kimenetele ezzel együtt nyíltnak tűnik, ellentétben a három évvel ezelőtti, szintén soron kívüli választással, amikor a mandátumok 70 százalékát vitte el Pasinjan addig parlamentben sem létező pártja, az Én Lépésem (IK), nem csak legyőzve, de teljesen lenullázva a parlamenti többséget ciklusokon át maga mögött tudó korábbi kormánypártot (Örmény Köztársasági Párt – HHK), amelyet épp olyan utcai tiltakozássorozat sodort el, mint amilyen a mostani választást is kikényszerítette.

Korrupt ország helyett csonka ország

A helyzet azonban merőben más, mint 2018-ban: akkor a korrupció felszámolásának ígéretével győzött Nikol Pasinjan, aki mögé azután állt be a tiltakozók tömege, hogy elődje, az országot 2008 óta elnökként irányító Szerzs Szargszjan a hatalmi szerkezetet átalakítva a kormányfői székbe átülve mentette volna át hatalmát.

Most viszont nem a korrupcióé a főszerep, hanem a már említett vesztes háborúé, amit a maga Trianonjaként élnek meg sokan Örményországban.

Hegyi-Karabah örmény többségű önálló autonóm terület volt a Szovjetunió idején az azeri tagköztársaságban, ám Szovjetunió szétesésével Örményország megszerezte a kontrollt a négyezer négyzetkilométeres Hegyi-Karabah és az anyaországgal való összeköttetést biztosító, de azeriek lakta nyolcezer négyzetkilométeres terület felett, ami után onnan a teljes azeri lakosság elmenekült – miközben a pogromok miatt ugyanígy elmenekült több százezer örmény is Azerbajdzsánból.

Hegyi-Karabah – örmény nevén Arcah – lakossága 150 ezer fő, hivatalosan Örményország nem csatolta magához a területet, sőt önálló államként sem ismerte el, de facto azonban egy egységet alkotott. A hárommilliós Örményország politikai elitjében meghatározó volt Hegyi-Karabah, elvégre az országot 1998 ás 2008 között irányító második elnöke, Robert Kocsarjan és 2018-ig regnáló utódja, Szerzs Szargszjan is onnan származott, sőt, előbbi az örmény államfői szék előtt Hegyi Karabah elnöke volt, utóbbi pedig ugyanott a védelmi miniszteri posztot töltötte be.

Három tenger, nagy múlt, kis jelen

A 2800 éves múltra visszatekintő Örményország, amely elsőként lett keresztény állam, amelynek partjait különböző időkben egykor három tenger mosta, jelenleg 28 ezer négyzetkilométeren fekszik, elzárva a tengertől. A dicső múlt és a szűkösebb jelen kontrasztja között élő ország nagy árat vállalt azért, hogy az 1992-93-as háborúban visszaszerezte a kontrollt Hegyi-Karabah felett: a konfliktus miatt érdemi kapcsolata nem csak keletről, Azerbajdzsánnal nem volt, de nyugatról, Törökországgal sem, és a terület megtartása érdekében egyre inkább rászorult Oroszország támogatására. A Kaukázusban egyedüli egykori szovjet tagállamként csatlakozott a moszkvai vezetésű védelmi szövetséghez (ODKB), ls az ország meghatározó infrastruktúrája – telefonhálózattól a gázvezetékekig – orosz kézbe került.

A gazdasági teher és a földrajzi izoláció ellenére fel sem merülhetett egy területi kompromisszummal járó megállapodás Azerbajdzsánnal – igaz, az azeri fél nem is volt érdekelt abban, hogy megossza a területet, amelynek hovatartozását jogi szempontból a nemzetközi közösség sem vitatta. Ráadásul népességben is gyorsan gyarapodó – harminc év alatt 7,3-ról 10 milliósra növekvő –, energiahordozói révén gyorsan gazdagodó, haderejét ennek megfelelően fejlesztő, autoriter berendezkedésű Azerbajdzsánnak dolgozott az idő, szemben a 30 év alatt lakosságának hetedét elveszítő Örményországgal, amelynek gazdasága negyadakkora, mint szomszédjáé, és ebből adódóan sokkal nagyobb arányban kellett költenie a hadseregre, hogy biztosítsa fennhatóságát Hegyi Karabah felett.

Pasinjan szerint a kétezer örmény halottal járó háború lezárása katasztrófa az ország számára, de ezzel még nagyobb katasztrófát kerültek el: elvégre a szűken vett Hegyi Karabah java részét megtarthatták – miután Oroszország diplomáciai erejével beavatkozva elérte, hogy az azeri erők megálljanak.

Hogy mennyire képes lenyelni az örmény társadalom a területveszteséget, az kérdés: Pasinjannak és pártjának népszerűsége a háború előtti nyáron 85 százalék körül volt, a vasárnapi választáson 25 százalékra számíthatnak a felmérések szerint, miközben a Hegyi Karabah-i gyökerű második elnök – Kocsarjan – újdonsült pártja 28-ra, a harmadik elnök – a szintén Hegyi Karabah-i Szargszjan – pedig csaknem 8 százalékra.

Mindenki letartóztatott már mindenkit

Moszkva helyzete egyelőre kényelmesnek tűnik: Pasinjan – aki a korábbi elnök alatt másfél évet börtönben is ült korábbi tiltakozások megszervezése miatt – ugyan nyugati orientációt valló, az előző kormányt túlzott oroszbarátsággal vádoló politikusként tűnt fel ellenzékben, hatalomra jutása után meggyőzte a Kremlt, hogy a külpolitikai irány és a szövetségpolitika változatlan marad. Ezen nem változtatott az sem, hogy 2018 után sikkasztásra hivatkozva zárolták a Moszkva által elnöksége alatt partnernek tekintett Szerzs Szargszjan vagyonát és őrizetbe vették Robert Kocsarjant. (Utóbbit a 2008-as tüntetések felszámolása miatt. Ezek voltak azok a tüntetések, amelynek megszervezéséért ült másfél évet Pasinjan. Hogy a kép még bonyolultabb legyen, Painjan akkor az ország korábbi elnökét, Levon Ter-Petroszjant támogatta, aki viszont a mostani tiltakozáskor maga is lemondásra szólította fel Pasinjant.)

Az időleges letartóztatásokat tehát Moszkva lenyelte, de két dolog azért még bosszanthatta az orosz vezetést: az egyik, hogy az országban senki nem piszkálta a Soros-alapítványokhoz köthető szervezeteket, ahonnan Pasinjan az államigazgatásba is előszeretettel hívott embereket, a másik, hogy 2018 után mind gyakrabban hangoztatta, hogy Örményország és Arcah egy egységet alkot. Ez azért volt kellemetlen Moszkvának, mert a fennálló helyzeten az orosz vezetés nem akart változtatni: Örményország szövetségese ugyan, de Azerbajdzsánnal is törekszik Moszkva a jó viszonyra, így a stratégiai egyensúlyozás igen nehéznek ígérkezett egy örmény-azeri konfliktusban, amely ráadásul azeri oldalon lehetőséget ad az egyre nagyobb török befolyásnak a térségben.

Moszkva vékony pallón áll az azeriek és az örmények között

Az ODKB szintén kimondja a kollektív biztonság elvét, igaz, ez a jogi kötelezettség nem lépett érvénybe, mivel az azeri támadás Hegyi Karabahot érte, amit jogilag nemhogy Oroszország nem tekintett örmény területnek, de hivatalosan Örményország sem nevezte saját részének.

Moszkva végül jól jött ki az labilis helyzetből azzal, hogy diplomáciai közreműködésével az azeri erők megelégedtek a szűken vett Hegyi Karabah körül területek visszaszerzésével – így a kisebb, de örmények lakta rész valójában örmény fennhatóság alatt maradt, bár stratégiailag sokkal nehezebben védhető vonalakkal –, és a két fél közötti vonal ellenőrzésére Oroszország kapott felhatalmazást. Így tehát továbbra is nélkülözhetetlen maradt a térségben és a két ország közötti konfliktusban.

Ezzel azt is biztosította, hogy a grúziaihoz vagy az ukrajnaihoz hasonló politikai fordulattól nem kell tartania Moszkvának, a tőle gazdaságilag és katonailag is függő országban, függetlenül a választás kimenetelétől.

Pasinjan a tavalyi katonai kudarcért a hadsereget és a korrupciót okolta, választási ígérete szerint győzelme esetén az államigazgatás megtisztítását ígérte a megbízhatatlan káderektől – igaz, ez az ígéret furcsán hat három év kormányzás után. Mindenesetre a választási gyűléseket kalapáccsal járva, ígérve, hogy az állam szerkezetéből „minden rozsdás szöget kihúz”.

Kocsarjan pedig azt ígéri, hogy kivizsgálják a háború elvesztésének okát, amelyet a hatalom legfelsőbb szintjein kell keresni – azaz azt sejteti, hogy éppúgy őrizetbe venné Pasinjant, ahogyan ő tette két éve vele.

Az eredmény azonban nem csak azért kérdéses, mert szorosnak ígérkezik, hanem azért is, mert bőven volt már rá példa, hogy a vesztes fél a választási eredményt nem fogadta el. Pasinjan szerint „nép győzelméhez” – ami az ő pártja sikerének szinonimája – nem férhet kétség. Valószínűtlen az is, hogy ha szűken, de tényleg Pasinjan nyerne, akkor azt elfogadná az ellenzék, amely azonban szintén nem egységes: a Kocsarjan-Szargszjan páros mellett indul az ország első elnöke Ter-Petroszjan is, aki mind tőlük, mind Pasinjantól elhatárolja magát.

Az sem kizárt, hogy az összesen 26 párt részvételével megtartott választások nem hoznak mindenki által elfogadható többséget, így nem sokkal később akár újabb előrehozott parlamenti választások is jöhetnek Örményországban.