Boldog 1. születésnapot, Telex!

„Ha a Telex indulása, akkor nekem egy kép ugrik be elsőként: egy »állománygyűlés«️ a Margitszigeten, szeptember táján. Süt a nap, ülünk a fűben, körben egy csomó kerékpár, és ezerrel tárgyaljuk, hogy mi hogyan működjön majd, mi legyen az értekezleti rend, ki mit csinál majd. De az is megmaradt, hogy egy balatoni nyaralás közben, a füvön sétálok fel-alá egy minimum 40 perces telefonbeszélgetés alatt, vagy száz kört megtéve az apartman előtt a kánikulában. Szóval így visszatekintve az egészben – a valóságra rácáfolva – volt valami felszabadult, nyári érzés, mint amikor az ember fiatalon a haverokkal tervezgette a jövőt, nem tudomásul véve, hogy valójában ezertonnás súly nyomja a vállát, és marhára nem lesz olyan egyszerű a dolog. Talán ebből a »nyugi, süt a nap, minden jó lesz«️ érzésből át tudtunk adni valamennyit egy évvel ezelőtt az olvasóknak is.”

„Sziasztok, ismertek, nem vagyok az a lelkesedős típus, de most annyit mindenképp szeretnék elmondani, hogy tökre örülök, hogy ez így alakult. Mindenki érzi, hogy micsoda elementáris együttérzés, támogatottság dől feléje, amire a folytatásban reálisan támaszkodni lehet. Bízom abban, hogy ha ezt ilyen okosan és világosan csináljuk, még a végén egy sokkal jobb dolog sülhet ki belőle, mint amiből elindultunk. Úgy érzem magam, mint egy öreg szörfös, aki még nem látja, csak érzi, hogy jön a Hullám, amivel – a vele evickélő többi szörferrel együtt – még egy iszonyatosan nagyot mehet.”

„Szívszorító érzés volt nézni a videókat az egykori Index újságíróinak felmondásáról. Számomra az Index volt a szabad magyar sajtó utolsó vára. Korábban megfogadtam, hogyha annak is ellehetetlenítik a működését, akkor elköltözöm az országból. Akkor még nem éreztem az erőt és elszántságot, amit az Index szétverése után éreztem magamban és társaimban, akikkel a teljes bizonytalanságban, de nagyon erős hittel elkezdtük felépíteni a Telexet. Elindítani a támogatói rendszert, majd behajózni az újsággal, később az appal extatikus élmények voltak.
A Telex egy nagyon erős társadalmi összefogás eredményeként lett az elmúlt évben az, ami. Ennek tudatában az azóta megszületett második fiamat is megpróbálom mégiscsak ebben az országban felnevelni.”

„Október 2-án még úgy keltünk fel, hogy csak reméltük, de nem tudtuk, hogy este már tényleg Telexet olvashatnak a Telex-olvasók (volt korábban több kitűzött céldátum is), és az egész nap egy őrült rohanás volt, szóval csak emlékfoszlányaim vannak. Olyanok, hogy épp semmi nem működik, ezért tövig rágnám a körmömet, de a maszktól nem lehet. Mekis kaját rendelünk ebédre. Néhány órán belül indulunk, mondja valaki, és ezen már senki nem nevet. Rohangálok a narancssárga meg a kék szalonok között. Hirtelen mindenki a leendő legelső címlapot szerkeszti. Messziről videózom a visszaszámolást. Vera és Marci megnyomja a szimbolikus startgombot. Papírpohárból isszuk a pezsgőt. Látunk valakit a villamoson, aki már a Nyilas minszki riportját olvassa, és egy »Gratulálunk Telex!«️ felirat vár minket este a kocsmában. Megcsináltuk, szóval most már nekiállhatunk végre dolgozni is.”

„Feküdtem a kórházban, egy neurológiai osztályból lett Covid-osztály kórtermében, mellettem öt többé-kevésbé súlyos covidos, az osztályon körben több tucat. Már napok óta bent voltam, addig főleg az ablakon kibámulással töltöttem az időt, oxigénmaszkra kötve, aztán egyszer csak jött a hír, hogy elindult a Telex, elindultatok. Egyszerre voltam végtelenül boldog és végtelenül szomorú, jó volt látni, hogy a kényszer szülte álom megvalósult, rossz volt, hogy ezt csak láthatom, hogy csak szurkolhattam nektek már hetek óta, és még hetekig csak szurkolni tudok. Azokban a napokban rengeteget jelentett, hogy volt kinek szurkolni: nektek, akik az elkeseredett, kiszolgáltatott helyzetünket megfordítva megcsináltátok a Telexet. És végre már nemcsak remélni, hanem tudni is, hogy van miért várnom a decembert.”

„Azt a kis piros gombot néztem, amire még szeptember első napjaiban, aprólékosan bevagdosva ráragasztottam a »Másik!«️ matricát. És közben minden megváltozott: közben összeomlottam a személyes és a szakmai életem, múltam, jelenem, jövőm, na meg az országom – kicsit fennköltebben a hazám – súlya alatt. De ott voltam a Frankelben, mert valahogy mégis azt éreztem, hogy az az a hely, ami tőlem függ. Tőled, tőlem, tőlünk. És igaziból erre vágytam. Tudtam, hogy újságíróként nincs feljebb, nincs jobb lehetőség, és nincs nagyobb kihívás, mint amikor csak tőlem függ, hogy mit írhatok, hogy miről írok, és hogy csak az számít, hogy nektek tudósíthatok. Tudtam, hogy a megelőző teljes évtizedben csak erre vágytam. És hogy csak olyanokkal tudok és akarok egy közösségben lenni, akik szintén ezt akarják. Ott állva azt is tudtam, hogy többet nem kell a múltnak integetnünk, mert ez itt a jövő. Persze talán nem az a kikövezett fajta, mégis ez a jövő, ami tőlünk függ. Erre emlékszem a Telex indulásának évfordulóján, meg arra, hogy ez az érzés minden probléma, feszkó, bezárkózás, cikkírás, bosszankodás, könyörtelen kritika, elfáradás, idegőrlő politikai esemény, sőt még egy ötvenórás ellenzéki előválasztási eredményvárás idején is, ma is megvan.”

„A Telex indulásának napjára úgy emlékszem, hogy nem voltam benne biztos, hogy aznap lesz a Telex indulásának napja. Kábé az volt már az ötödik-hatodik olyan nap, aminek úgy mentünk neki, hogy na, minden szuperül összeállt, van még egy-két apró elintéznivaló, de másnap már csak meg kell nyomni a piros gombot, és végre kilövés. Aztán persze mindig bejött valami, ami kegyetlenül keresztülhúzta ezt, és mehettünk haza este tíz-tizenegykor hullafáradtan, hogy aztán másnap nyolckor újrakezdjük ezt a játékot. Bár ennél ezerszer mókásabb volt, hogy a támogatói program szeptember eleji indulásakor még olyan elképzeléseink voltak, hogy egy-két hét, és akár el is indulhatunk, csak aztán sorra jutottak eszünkbe az olyan apróságok, hogy például nincs működő címlapszerkesztőnk, amivel ki tudnánk rakni címlapra a cikkeket, vagy épp az indulásra is kellene megfelelő mennyiségű tartalom, és amúgy ki fog foglalkozni azzal, ha mondjuk bejelentkeznek hirdetők?

Úgyhogy egy ilyen menet után óriási megkönnyebbülés volt, hogy október 2-án, péntek délután négykor valahogy elindult a Telex (eleve, ki a fene indít el egy újságot péntek délután négykor?), még ha csodálatosan kaotikus is volt az egész. Nyilván 15 perc után lehaltunk az óriási forgalomtól, miközben a Google Analytics totál baromságokat mért, mi meg hittünk neki, és fejhangon visongtunk, hogy úristen százhúszezren olvasnak egyidejűleg minket, ami persze full hülyeség volt. Na de volt egy lapunk, ami az előző hónapok hullámvasútja után belőlem például egyáltalán nem olyan érzelmeket váltott ki, mint vártam, egyszerűen csak megnyugodtam végre, és hetek óta először aludtam öt óránál többet.”

„Mire a Telex feltűnt a láthatáron, addigra én már elég kemény érzelmi hullámvasutazáson voltam túl, mélypontokkal és mániás, abnormálisan tevékeny időszakokkal, de az utolsó pár hétre beállt egy kicsit szürreális állapot, amiből gyakorlatilag semmi más konkrétumra nem emlékszem, mint hogy végtelenítve hallgatom a Tom Petty And The Heartbreakerstől a The Waiting című számot, amiről Petty ezt mondta egy interjúban: »It's about waiting for your dreams and not knowing if they will come true. I've always felt it was an optimistic song.«️”

„Az indexes felmondásunk után Bakró-Nagy Ferenc kollégámmal, akivel sok élő közvetítést csináltunk, kitaláltuk, hogy élőben közvetítjük majd az aznap estére szervezett tüntetést, mint korábban olyan sok másikat. Úgy gondoltuk, hogy tökéletes hattyúdal a felmondásunk miatti tüntetés koverolása. Az élet még ennél is szimbolikusabb verziót rendelt be az indexes pályafutás lezárására, ugyanis amikor kimentünk közvetíteni, akkor nagyjából három-négy perc után teljesen megadta magát a technika, és leállt az adásunk, nem is tudtuk újraindítani. Ennél ironikusabb módon tényleg nem tudott volna zárulni az ottani munka. Noha a felmondás miatt volt bennem egy végtelen felszabadultság, hogy sikerült kilépni egy nyomasztó, émelyítő, rossz élethelyzetből, akkor még úgy gondoltam, hogy talán végleg felhagyok ezzel a pályával, és más szakma után nézek, és hogy ez az elromlott élő volt az utolsó kapavágásom. Aztán mire az esti buliba értem, és láttam, hogy a sebtében indított Facebook-oldalunkat bekövette százezer ember pár óra alatt, akkor már úgy éreztem, hogy ez nem a vége valaminek. Hogy a kezdete-e, azt még akkor nem tudtam, csak abban voltam biztos, hogy egy nagy akadályt, a rossz helyzet feladását sikerült meglépni, a következő akadály, ami Mount Everestként tornyosul előttünk, pedig az, hogy a felszabadulással és a hirtelen hús-vérré vált olvasóinktól ránk zúduló pozitív energiákat valami jó irányba csatornázzuk be. Én akkor kezdtem el hinni abban, hogy talán van értelme mégis folytatni, hogy van értelme elkezdeni megmászni ezt a hegyet, amit aztán azóta is mászunk, hiszen a Telex ugyan megszületett, de még nagyon kicsi és törékeny, ráadásul a fejlődés ugyebár sosem állhat meg. Hát, így vagyunk most.”

„Összesen 15 év után otthagyni az Indexet irtó fájdalmas, de az események egy pontján egyértelmű döntés volt. Mire megtörtént, tulajdonképpen megkönnyebbülést hozott az odáig vezető kimerítően stresszes hónapok után. Nem tudtam, mi lesz, csak azt, hogy nincs már mit és főleg kivel folytatni, mert annak ott vége. Ezt az utolsó időszakot két dolog tette elviselhetővé: az iszonyú erős közösségi élményünk és a rengeteg támogató olvasói üzenet. Meg egy idő után a remény, hogy mégiscsak lesz valami új, nekem is. Az induló Telex olyan volt, mint egy jól szervezett hangyaboly, ami egy hegyet akar ismét összehordani. Tennivaló volt mindenfelé végtelen mennyiségben, úgyhogy az ember ment, és húzta-vonta, amit épp kellett. Így lettem projektmenedzser létemre három hétre saleses. Maradjunk annyiban, hogy óriási kaland és napi 15 órás hősies küzdelem volt. A legnagyobb csoda, hogy ezen a tőlem igen távol álló és teljesen ismeretlen területen való bolyongás nem rosszkedvet vagy szorongást okozott bennem, hanem elképesztő eufóriát, mert fantasztikus érzés volt jól ismert arcokkal együtt dolgozni valami teljesen újon, valamin, ami a miénk, ami napról napra épül, mert mindenki hozzáteszi a magáét, amit nem a mindent lehúzó mocsár, hanem a szabadság vesz körül, ami felé hatalmas mennyiségű szeretet és támogatás áramlik – és amit azóta is húzok-tolok, alig csökkenő eufóriában. ”

„Fejlesztői szemmel elég kemény volt az indulást megelőző három hét. Miután letelt a felmondási időnk odaát, nekiugrottunk a Telex kódjának. Ez idő tájt a fejlesztőknek nem volt sem hétvégéjük, sem pihenőnapjuk, csak kódoltunk reggeltől késő estig mindennap. Emlékszem, október 2-án reggel még kaptam a Banditól egy kb. tíz pontból álló listát, hogy ezekre a fejlesztésekre nem jutott elég idő, irtsd ki ezeket a félkész dolgokat, mert ma elindulunk ezek nélkül. Aztán délután megszülettünk...”

„Szerettem volna írni én is visszaemlékezést, de a helyzet az, hogy akkor már napok, hetek óta alig aludtunk, őrült káosz volt minden, ezért kábé semmire nem emlékszem, csak hogy amikor a Vera megnyomta a piros gombot, elindult belőlem valami nagy felszabadító sírás, de aztán három könnycsepp után félbemaradt, mert valaki szólt, hogy valamit nagyon-nagyon gyorsan meg kell javítanom. Ez mindent elmond arról a napomról.”