
A magyar sport Trianonja – az 1956-os olimpia a forradalom és a szovjet invázió árnyékában
A melbourne-i olimpiai stadionban az első Európán és Észak-Amerikán kívüli nyári olimpiai játékok megnyitóján, 1956. november 22-én 72 ország sportolói vonultak fel. Ezeken az eseményeken rendszerint a rendező ország csapata kapja a legnagyobb ovációt, de ezúttal nem így történt. A stadionon akkor söpört végig hangorkán, amikor 111 furcsa öltözetű sportoló vonult be, némelyiküknek még díszruhája sem volt, ők konfekcióöltönyökben és -kosztümökben sétáltak, amikre tűvel erősítették rá a címert. Némelyikük ruháján gyászszalag is volt, egyikük pedig a megnyitó után felmászott az olimpiai stadion melletti zászlórudak egyikére, és kivágta a címert a saját lobogója közepéről.
Ők voltak a magyarok, akik még a kommunista uralom és a szovjetek ellen fellázadó Budapestről indultak el, de mire megérkeztek Ausztráliába, véresen leverték a forradalmukat. A szabad világ imádta őket, de többségük még a stadionban is gondterhelt arccal vonult, hiszen nem tudta, mi történt a Magyarországon maradt szeretteivel. Így kezdődött a magyar sporttörténet talán legemlékezetesebb olimpiája.
—
Az 1952-es helsinki olimpián a magyar csapat az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött a harmadik helyen végzett 16 aranyéremmel. Ez minden idők legjobb szereplése volt, bár a nemzetek versenyében másodszor jutott ebbe a pozícióba: 1936-ban Berlinben tíz aranyérmet nyertek a magyar versenyzők. Erre a fejlett, és a Horthy-időszakban gyökerező sportháttérre támaszkodtak a kommunisták is az 50-es évek elején. Ők aratták le a dicsőséget 1952 után is, elég csak a londoni 6:3-ra, majd a fociválogatott világbajnoki ezüstérmére gondolni, ami kisebb csalódást és lokális zavargásokat okozott Budapesten.
1955-ben Iharos Sándor halmozta a futóvilágcsúcsokat, az 1500 métertől a 10 ezer méterig mindenhol átírta a rekordot. A férfi-kosárlabdaválogatott 1955-ben a legyőzhetetlennek gondolt Szovjetunió előtt lett Európa-bajnok a Népstadionban. Sok feltétel adott volt tehát, hogy a magyarok az 1956-os melbourne-i olimpián akár hasonlóan szerepeljenek, mint négy évvel korábban Helsinkiben. Akadt sportvezető, aki 20 aranyéremről ábrándozott, ami nem volt reális ugyan, de a sikerektől megrészegült közvéleményt tökéletesen bemutatja.
Már csak azért is volt túlzás a hasonló szereplésről álmodozni, mert a címvédő fociválogatott el sem utazott Ausztráliába, ahogy a kosarasok sem. Noha éremre esélyes lett volna mindkét csapat, a szakvezetés már 1956. augusztus végén úgy döntött, hogy mivel a csapatok utazása túlzottan drága lenne, inkább egyéni sportolóknak adnak helyet. A focisták távolmaradásához hozzájárult az is, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) egyre szigorúbban vette kizáró okként a profi státuszt, ezért a vb-döntős szereplésben nagy érdemeket szerző Puskás–Bozsik–Czibor–Kocsis fémjelezte csapatra már nem lehetett számítani – hiszen ők profiként játszottak. Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya azonban eleve úgy készült, hogy azokból épít fel erős csapatot, akik a hazai második vonalat jelentik. A Tichy Lajossal, Orosz Pállal, Fenyvesi Mátéval felálló csapat is abszolút éremesélyes lett volna, ha benevezik, de nem tették. Sebes akkor már nem kapitány volt, hanem az országos sportvezetés egyik tagja: neki kellett bejelentenie, hogy a szívének oly kedves csapatot lehúzták az utazók listájáról. Azt pedig, hogy az itthon maradó kosarasok is éremesélyesek lettek volna, az bizonyítja, hogy az olimpia után egy évvel, az 1957-es moszkvai VIT-en (a Világifjúsági Találkozón olykor sporteseményeket is rendeztek legyőzték az olimpián második szovjeteket.
Mivel az olimpiát Ausztrália rendezte – először vontak be Európán és Észak-Amerikán kívüli kontinenst –, ezért nem az európai nyárra tűzték ki az időpontot, hanem az ausztrál kora nyárra. November 22-én, vagyis pontosan hetven éve kezdődtek a versenyek. Melbourne egyébként mindössze egy szavazattal előzte meg az olimpiai versenyfutásban Argentína fővárosát, Buenos Airest. Ha Dél-Amerikába viszik az eseményt a NOB tagjai, jó eséllyel nem novemberi az időpont, hanem korábban rendezik meg, és akkor egészen másként alakul a magyar szereplés is, de ez már mind csak fikció.
A forradalmi hatás
A versenyzők, edzők már a felkészülés végén jártak, a többség már átvette az olimpiai formaruháját is, amikor október 23-án kitört a forradalom. A csapat java része a Normafánál, a Vörös Csillag szállóban tartózkodott, az utcai harcokról nemcsak beszámolókból értesültek, hanem a saját fülükkel is hallották a puskaropogást. Értesültek a Sztálin-szobor ledöntéséről és Nagy Imre beszédéről is. A női tornacsapat tagjai a ruhapróbájukról tartottak vissza a Normafára, amikor beleütköztek a skandáló egyetemistákba a rakparton.
A vízilabdában már olimpiai bajnok Gyarmati Dezső barikádokat épített a Széna térnél, sokáig hezitált, hol a helye, menjen-e, végül feleségével, a szintén címvédésre készülő úszóval, Székely Évával együtt útra keltek Melbourne-be. A legnagyobb hiányzó a már említett csapatokon túl Iharos Sándor volt, aki sérüléssel bajlódott szeptembertől, majd a magánéletében dúltak nagy viharok. A szerelmével, Laczó Ilonával együtt utazott volna, de ezt a pártban elutasították. Az utazók listája az utolsó pillanatig folyamatosan változott, ahhoz például a versenyzők nem járultak hozzá, hogy a keményvonalas kommunistának számító Kutas István sportvezető is ott legyen az olimpikonok közt, és Szepesi György rádióriporter szolgálataitól is eltekintettek.

Kamuti Jenő szintén kimaradt a küldöttségből. Az apja a MÁV Forradalmi Bizottmányának az elnöke volt, és előrelátó mestere, Bay Béla azt tanácsolta neki, olimpia még lesz az életében – lett is még négy –, de a családjának itthon van rá szüksége, mert ki tudja, mi lesz az apjával. Kamuti sok évtizeddel később is úgy gondolta, ez volt a helyes döntés, az apját később börtönbüntetésre ítélték, egy csapásra ő lett a család eltartója. Hogy nem lett volna esélytelen Melbourne, ahhoz adalék: 1957-ben világbajnok lett.
Az angol nyelvű cikkekben sokszor előkerült az úszó Kádas Géza neve mint nagy hiányzóé. Azt írták, azért nem mehetett, mert a szovjetek már októberben bebörtönözték, de ez nem volt igaz, bár az tény, szerepet vállalt a forradalomban. Az Egerben született Kádas 1948-ban olimpiai bronzérmes volt 100 gyorson, akkor az edzője nem tarthatott vele. 1956-ban azonban már túl volt a zeniten, és valóban börtönbüntetést kapott, de csak később. Igaz, egész életére kihatott, és kettétörte a pályáját, hogy a rendszer példát akart statuálni vele.
Egy viszontagságos utazás
A csapat nagy része eredetileg október 28-án hagyta volna el az országot. Ekkor már úton volt egy magyar különítmény, a kajakosok és sofőrök, akik egy autót, egy buszt és a versenyzéshez szükséges hajókat vitték Melbourne-be a Gruzija nevű tengerjárón, ők Odesszából indultak október 8-án, így lényegében semmit nem tudtak a forradalomról. A később a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetségben nagy karriert befutó Bonn Ottó vezette ezt a küldöttséget.
Az október 28-i indulás azért borult, mert a forradalom miatti bizonytalanságra hivatkozva az Air France nem vállalta, hogy berepülnek Ferihegyre. A magyar olimpiai küldöttség ezért Budaörsről október 30-án Komáromba ment, ott kelt át alapos vizsgálat után a határon, majd Pozsonyban éjszakáztak. Úgy tervezték, Bécsből indulnak majd Ausztráliába. Amikor tehát elhagyták az országot, Nagy Imre épp bejelentette az egypártrendszer megszűnését és a szabad választások előkészítését. Úgy tűnt, győzött a forradalom.
Később viszont kiderült, hogy a magyar sportolók Bécsből sem tudnak felszállni, emiatt a Prága melletti Nymburkba utaztak. Az itteni edzőtábor ridegsége nem volt jó hatással a versenyzőkre. A csehszlovákok eleve tartottak attól, hogy a sportolók forradalmi eszméket terjesztenek, nem nézték jó szemmel azt sem, hogy a Vencel téren beszélgetnek a helyiekkel. Amennyire csak tudták, izolálva tartották a csapatot. A Prága melletti sportközpontban ráadásul medence sem volt, így sem az úszók (köztük a későbbi bronzérmes Tumpek György), sem a pólósok nem tudtak megfelelően edzeni.
A sportolók itt alakították meg a saját forradalmi bizottmányukat három taggal: Gyarmatit, Iglói Mihályt (Iharos edzőjét) és Klics Ferenc atlétát választották be. (Klics később arról lett híres, hogy a néhány héttel később olimpiai bajnok csehszlovák diszkoszvető, Olga Fikotova az ő edzéstervei alapján készült fel.) De az olimpiai csapat tagjai között sem volt végig felhőtlen a viszony, jelentős feszültséget okozott nekik a forradalom. Egy alkalommal Keleti Ágnes teátrálisan az asztalra csapta a társai előtt a párttagkönyvét, és azt mondta, a kommunisták az utóbbi években becsapták őket. Piller György, a vívók kapitánya, és a ’32-es olimpia kardbajnoka – ő egyébként az olimpia után Amerikában telepedett le –, annyit mondott neki, hogy az eszméit ne tagadja meg az ember, csak azért, mert a rendszer bajban van. Ezzel utalt arra, hogy a nácik és a nyilasok által üldözött Keleti korábban azért nem állt nagyon messze a kommunistáktól.
Egyöntetűen úgy gondolták, hogy a Rákosi-címer kerüljön le a melegítőkről és a zászlóról is, később az olimpia megnyitóján is lyukas zászlóval vonultak.
A francia légitársaságot még így sem volt könnyű meggyőzni, attól tartottak, hogy a bizonytalan magyarországi állapotok miatt nem kapják meg a teljes árat a repülőútért, noha az előleget már korábban átutalta a Magyar Olimpiai Bizottság (MOB), ezért csak vonakodva, a csehszlovákok kifejezett kérésére küldtek két gépet Prágába. November ötödikén kaptak engedélyt a felszállásra, amikor a szovjet tankok már Budapesten voltak. A csehszlovákok gondoskodtak arról, hogy vagy száz Rudé právo napilap felkerüljön a fedélzetre, ennek szalagcímében az állt: Bevonultak Budapestre a szovjetek. Az olimpikonok hitték is, meg nem is, mert a csehszlovák pártlap is központi irányítás alatt állt, de a hír így is felzaklatta őket. Az ötnapos repülőúton többször megálltak tankolni, és egy alkalommal, a pakisztáni Karacsiban Székely Éva kiborult, zokogórohamot kapott, és azt mondta, szeretne hazamenni. Székely mellett Papp László és az öttusázó Benedek Gábor is szívesebben maradt volna otthon, mindhárman családosak voltak, de a többiek menni akartak, ezért felszállt a küldöttség.
Az utazás alatt nem kaptak újabb híreket, nem tudták, mi történik otthon. Mindenki egyaránt aggódott a szeretteiért, a sporttársaiért, hiszen tudták, hogy Magyarországon ropognak a fegyverek. Még az indulás előtt megtudták, hogy az öttusázó Hegedűs István, aki a régi papír húszforintos férfiaktjának is modellje volt, a Szófia utcában halálos sebet kapott a forradalom alatt. A kajakos Nagy Józseffel is végeztek a szovjetek. November nyolcadikán, a repülőút harmadik napján az egyik vezetőnek, Nádori Lászlónak Szingapúrban sajtótájékoztatót kellett tartania, zsúfolásig telt a terem újságírókkal, de a visszaemlékezések szerint itt még nem szereztek biztos információt a versenyzők a Magyarországon történtekről. De amikor Darwinban, már ausztrál földön leszálltak november 9-én, Martin Miklós vásárolt egy újságot, és mivel jól tudott angolul, szembesült vele, hogy a forradalmat 12 nap után tényleg leverték a szovjetek. A hírt ő közölte a társaival.
Ezután, amikor megérkeztek Melbourne-be, a gép ablakán kinézve nagy elmosódott, mozgó masszát láttak: ötezren várták őket a reptér peronjának szélén, nemcsak helyi magyarok, hanem ausztrálok is, és még sokan, akik nem szimpatizáltak a kommunistákkal. Hatalmas taps fogadta a küldöttséget, a kényelmetlen és ideges utazás után ez a gesztus nagyon jól hatott a lelkekre. Keleti Ágnes különösen boldog volt, mert a várakozók között ott volt a Magyarországról már korábban elköltöző nővére, Vera is, és hosszú idő után találkozhattak.
Mielőtt fellobbant volna az olimpiai láng, több ország is jelezte, hogy a szovjet invázió miatti tiltakozásul nem vesz részt a játékokon. A svájciak, hollandok, és a spanyolok lemondták a részvételüket. A hollandokat már a helyszínről parancsolták vissza. Ez is egy olyan olimpia lett, ahol a világ legjobbjai közül többen is távol maradtak. Az ugyanebben az időszakban kirobbanó szuezi válság miatt Egyiptom, Irak és Libanon lépett vissza a küzdelmektől. Kína pedig a tajvani küldöttség részvétele miatt döntött úgy, nem hajlandó a részvételre.
Végül 72 ország legjobbjai lehettek ott a stadionban, ők a soron következő tizenhét napban 13 sportágban és 145 aranyéremért harcoltak. A NOB nagy sikerként tálalta, hogy a két részre szakadt, és az idő tájt egymástól folyamatosan távolodó Németország közös zászló alatt vonult be, a sportban még kitartott az egységük, sőt még a következő olimpián is. A himnuszuk helyett az Örömóda dallamára tettek egy kört a Melbourne Cricket Groundon. A magyar csapat tagjai, miután értesültek a forradalom leveréséről, gyászszalagot tettek a lyukas zászlóra, és a melegítőikre is.
Hős a ringből
A 111 fős magyar küldöttség 26 érmet szerzett, ezzel jelentősen elmaradtak a Helsinkiben megszerzett 42-től. De az adott körülmények között még a 26 is jókora teljesítmény. A kilenc aranyérem mellett tíz ezüst és hét bronz volt a termés. Örök rejtély, hogy a tíz második helyből zavartalan felkészülés mellett hány első lehetett volna. Az viszont biztos, Rozsnyói Sándor több mint egy órán át győztesnek érezhette magát, mert a győztest kizárták. A 3000 méteres akadályfutásban versenyző Rozsnyói azonban a fair play jegyében elmondta, hogy a győztes meglökte őt ugyan az egyik gátnál, mindez a végeredményt döntően nem befolyásolta. Az ezüst mellé fair play díjra is felterjesztették.
Az 1956-os olimpia érmesei név szerint:
Arany: Kárpáti Rudolf (kard egyéni), Keleti Ágnes (torna – felemás korlát, gerenda, talaj) Papp László (ökölvívás) – Fábián László, Urányi János (kajak, 10 000 méter) – kardcsapat: Gerevich Aladár, Hámori Jenő, Kárpáti Rudolf, Keresztes Attila, Kovács Pál, Magay Dániel – kéziszercsapat: Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alice, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga – vízilabda: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István, Zádor Ervin.
Ezüst: Hatlacky Ferenc (kajak, 10 000 méter), Hernek István (kenu, 1000 m) Keleti Ágnes (torna, egyéni összetett), Kovács József (10 000 méteres síkfutás), Parti János (kenu 10 000 m), Polyák Imre (birkózás, kötöttfogás), Rozsnyói Sándor (3000 méteres akadályfutás), Székely Éva (200 m mellúszás) – párbajtőrcsapat: Balthazár Lajos, Berzsenyi Barnabás, Marosi József, Nagy Ambrus, Rerrich Béla, Sákovics József – tornacsapat: Bodó Andrea, Keleti Ágnes, Kertész Alice, Korondi Margit, Köteles Erzsébet, Tass Olga.
Bronz: Kiss Lajos (kajak 1000 m), Tass Olga (torna, ugrás), Tóth Gyula (birkózás), Tumpek György (200 m pillangó) – Mohácsi Ferenc, Wieland Károly (kenu, 1000 m) Farkas Imre, Hunics József (kenu, 10 000 m) tőrcsapat: Fülöp Mihály, Gyuricza József, Marosi József, Sákovics József, Somodi Lajos, Tilli Endre.
Az első magyar aranyat Papp László szerezte. Itthon elterjedt a halálhíre, ezt a külföldi lapok is átvették, ezért a rádiónak külön be kellett mondania, hogy él. Indulás előtt a Moszkva téren megkérdezték tőle a forradalmárok, nem lenne-e jobb neki, ha Pesten maradna és harcolna. Papp végül sok vívódás után útra kelt, és történelmi sikert ért el 1956. december elsején, mert korábban senki sem tudott egymás után három olimpiát nyerni ökölvívásban. Azóta is csak két kubai tudta megismételni ezt a bravúrt: Teófilo Stevenson és Félix Savón. Papp teljesítményének nemzetközi visszhangjáról sokat elárul, hogy Puskás Ferenc és Egerszegi Krisztina mellett ő volt a harmadik magyar, akit 1999-ben meghívtak az évszázad sportolói gálájára Bécsbe.
Papp nem a legjobb előjelekkel utazott el Melbourne-be novemberben, mert a lengyel Tadeusz Pietrzykowski a felkészülés alatt legyőzte. Igaz, szeptemberben Papp nem is akart bokszolni Pietrzykowski ellen, a sportvezetés azonban ragaszkodott hozzá. Papp érezte, hogy még nem heverte ki a tüdőgyulladását, ennek ellenére bement a varsói ringbe, ahol a riválisa padlóra küldte. Szokatlan perspektíva – mondta a meccsről közvetítő Szepesi György, mert éles meccsen ebből a szemszögből még soha nem kellett körbenéznie a magyar klasszisnak. A lengyel érezte a vérszagot, úgy megsorozta, hogy Papp csak támolyogni tudott a gongszó után a ring sarkába, ez mentette meg a kiütéstől. A vereség külföldön is nagy visszhangot keltett, mert szertefoszlatta a verhetetlenség mítoszát, a kihívók azt érezhették, eljöhet az ő idejük, 30 évesen már nem lesz sebezhetetlen a magyar sztár. Így indult tehát el az olimpiára.
Melbourne-ben Papp erőnyerő volt, aztán megvert egy argentint, és az elődöntőben jöhetett a visszavágó a lengyellel szemben. Nyoma sem volt Papp imbolygásának, sokkal inkább a sugárzó magabiztosságnak, és simán nyert. A fináléban a Puerto Ricó-i José Torres volt az ellenfele, akit az első és a második menetben is megfogott egy-egy nagy ütéssel, és bár nem számoltak rá az ellenfelére, Papp érezte a szorítóban, hogy fölényben van. Csak annyi volt a kérdés, végigmegy-e a háromszor három perc. Végigment, és egyhangú pontozással hozták ki győztesnek a magyart. Torres azt nyilatkozta róla, hogy a fordított alapállása miatt alig tudott a közelébe férkőzni, egyébként is egy született bajnok.
„Soha nem ünnepeltek úgy, mint Melbourne-ben” – nyilatkozta évekkel később Papp. A helyi magyarság és az egész világ vágyott a vérbe fojtott magyar forradalom utáni sikerekre.
Két nap négy arany, ez senki másnak nem sikerült
Az egész olimpia legeredményesebb versenyzője Keleti Ágnes lett négy aranyéremmel. 35 évesen érkezett harmadik olimpiájára. Az elsőn, 1948-ban pechjére megsérült a rajt előtt, így nem versenyezhetett Londonban. Ha ő is ott van, az összetett csapatverseny ezüstje szinte biztosan arannyá változik, de az utolsó edzésen kifordult a bokája.
1956-ban az egész világ várta az összecsapását a Herszonban született Larisza Latinyinával, a szovjetek legnagyobb reménységével, aki tizennégy évvel volt fiatalabb, 21 évesen volt a kihívó. Mindegyik sportágban tekintélyes ez a korkülönbség, de a tornában különösen soknak számít. Keleti tökéletes gyakorlatokat mutatott be a szerenkénti döntőben.
„Egy pillanatra sem hunytam le a szemem éjszaka. Minden eszembe jutott. Az első válogatott kerettagság még 1938-ból. Aztán a sok-sok megaláztatás a következő években. De most itt többről van szó, a búcsúszereplésemről” – mondta a buszon akkori férjének, Sárkány Istvánnak, amikor közeledtek az olimpiai tornacsarnok felé.
Keletit zsidó származása miatt tették ki a válogatott keretből 1938-ban, aztán meg kellett vásárolnia Juhász Piroska hivatalos papírjait, 1944-ben ezen a néven rejtőzködött. Elment Budapestről, cselédnek állt, félt, hogy a jellegzetes orrformája miatt bajba kerülhet, de megúszta. Imádott édesapja viszont koncentrációs táborban halt meg.
Az olimpián felemás korláton, gerendán és talajon lett a legjobb, utóbbiban Latinyinával osztozott a dobogó tetején, holtversenyt hirdettek. Az egyéni összetettben, ha nincs egy rontott ugrása (csak a 23. helyen végzett ebben a számban), az az arany is hozzá kerülhetett volna. Az összetett csapatversenyben is második lett.

Volt azonban még egy döntő, ahol ünnepelhetett. Ma már ritmikus gimnasztikának mondanánk, akkor együttes kéziszer-gyakorlatnak nevezték. A magyarok 1954-ben megnyerték a római világbajnokságot, akkor zászlókkal adták elő tornagyakorlatukat. A győztes csapaton azonban változtatni és alakítani kellett, mert Korondi Margit visszatért, a fiatal Bodó Andrea egyre jobb formában volt. Keleti, Tass Olga és Köteles Erzsébet képviselték az állandóságot. Mivel Kertész Alice otthon megsérült, és gipszben volt a keze, őt csak tartaléknak vitték, de a szövetségi kapitány, Herpich Rezsőné Frantz Valéria rájött, hogy Nagy Márta nem sajátította el tökéletesen az elemeket, nem volt tökéletes a harmónia, ezért az utolsó pillanatban levágták Kertész kezéről a gipszet. Eredetileg csak tolmácsolni ment, mert jól beszélt angolul, de be kellett szállnia, noha kis súlyfelesleget is felszedett a bőséges vendéglátás és a mozgás hiánya miatt. A gyakorlatot szalaggal mutatták be, de Tass nemzeti színű szalagja közvetlenül a fellépés előtt eltűnt. Sokan a szovjetek ármánykodását sejtették a háttérben, Herpichné azonban a hátrányból előnyt kovácsolt, mert azzal rózsaszín szalaggal küldte a pódiumra Tasst, amit az edzéseken használtak. A kapitány azt mondta a zsűrinek, a hatodik szalag szimbolikus, egy szebb világ hírnöke, és remélik, hogy Magyarországon béke lesz. Szűnni nem akaró tapsvihar fogadta a magyarok gyakorlatát, II. Erzsébet brit királynő is ott volt a tribünön férjével, Fülöp herceggel. Őket is lenyűgözte a magyar produkció.
A magyar lapok 1956 decemberében azt írták: Keleti hazajön, címlapra is került a hír. De erre a hazatérése 1983-ig kellett várni, mert a budapesti vb-re tért vissza hazájába. Ausztráliában, Olaszországban, majd Izraelben edzősködött, gyereket szült. Az edzői pályára tudatosan készült, még 1955-ben úgy nyilatkozott, hogy küldetésének érzi a saját utóda kinevelését.
Élete utolsó szakaszát Budapesten töltötte, kevéssel 104. születésnapja előtt halt meg 2025 elején. Kalandos életét könyvben, filmben is feldolgozták. „Kerüld a tükröt, mert anélkül olyannak képzeled magad, amilyennek csak akarod” – adta útravalóul, amikor a hosszú élet titkáról kérdezték.
Az örök szimbólum: vér a medencében
Quentin Tarantino a következő velős mondattal foglalta össze, miért is ihlette meg a magyar–szovjet pólómeccs 1956-ból: „Minden idők legjobb el nem mesélt története.” Az amerikai rendező producerként vett részt A szabadság vihara című kétrészes dokumentumfilm készítésében. A film a meccs szereplőinek elmondása alapján készült, és a forradalom ötvenedik évfordulóján mutatták be.
Akik ott voltak a medencében, érezhették, hogy ez a meccs nem csak amiatt különleges, mert 4:0-s magyar vezetésnél félbeszakadt. A kép, hogy Zádor Ervin vérző fejjel körbesétál a medence szélén, az egész világot bejárta. Mivel azonban ez még nem a döntő volt, másnap még egyszer fel kellett pörögni. Amikor a Guardian összesítette az újkori olimpiák nagy pillanatait, ezt a meccset a hetedik helyre tette.

A magyar vízilabda-válogatott a legerősebb összeállításában érkezett, és favorithoz méltón játszva meg is nyerte az olimpiát. A csoportmeccseken előbb a briteket (6:1), majd az USA-t verték (6:2). A hatcsapatos döntőben két 4:0-s győzelem (Olaszország, Németország) után jött a szovjetek elleni meccs. A múltban is mindig volt feszültség a két csapat között, de ez sohasem fajult tettlegességig.
A magyarok jobban játszottak, jó taktikát eszeltek ki, 4:0-ra vezettek, amikor Valentyin Prokop lekönyökölte Zádort. Nem szándékosan történt, inkább versenybalesetnek lehetne mondani, de mivel az orosz könyöke Zádor halántékát találta el, vérző fejjel kászálódott ki a medencéből. Ezt látva a közönség tombolni, köpködni kezdett, hogy nem elég, hogy vérbe fojtották a forradalmat, még a medencében is sérülést okoznak. Zádor szemöldökét össze kellett varrni, de az nem igaz, hogy véres lett volna a medence vize, noha több újság a vérfürdő kifejezést használta a tudósításában. Az egész világot bejárta a fotó Zádor véres fejéről, de itthon a 80-as évek végéig nem nagyon lehetett beszélni sem erről a meccsről.
„Győzelem még nem volt ennyire édes. Hogy ami otthon történt, azok után így elverjük az oroszokat. Csodálatos” – mondta évekkel később Csuvik Oszkár, aki a ’48-as ezüstérmes csapat tagja volt, de 1956-ban már Ausztráliában élt. „A nézők ugyanúgy érezték, mint mi a vízben: visszafizettünk valamennyit az oroszoknak” – ezek már Kárpáti György szavai.
A szovjetek elleni nagy győzelem után még volt egy feladat, hogy az aranyérmet is megnyerjék. A jugoszlávok akkor erősebb csapatot alkottak, mint a szovjetek, de a magyarok olyan érzelmi állapotban érkeztek a döntőre, amilyenben ritkán lép vízilabdacsapat a medencébe. „Mindenkinek nagy volt a zabszem” – tudhattuk meg az egyik fontos játékos, Hevesi István naplójából. A félidei 2:0-s magyar vezetés után (Mayer Mihály és Kárpáti volt a gólszerző) a jugoszlávok rákapcsoltak, szépítettek, és több veszélyes támadást is vezettek az egyenlítésért. Boros Ottó a kapuban azonban lehúzta a rolót. Amikor pedig hibázott, akkor a szerencse is a csapat mellé szegődött. Megint csak Hevesi naplójából idézünk: „Boros kijött a kapuból, DE fölé ejtette a labdát Zsuzsej. Égnek áll a hajam. Nem akar telni az idő. Örökkévalóságnak tűnik minden másodperc. Már szúr a gyomrom, de menni kell. És VÉGE, itt a füttyszó, vége. Megnyertük.”
A győzelemhez Markovits Kálmán játéka is kellett, akkor ugyanis még nem vezették be a támadóidőt, és Markovitsnak, becenevén a Grófnak, nagyszerű érzéke volt ahhoz, hogy úgy ússzon, cikázzon a vízben, hogy senki ne tudja elvenni tőle a labdát. Ezért igen sokszor csak szabálytalanul tudták megállítani. A szövetségi kapitány, Rajki Béla kiemelte a siker után, hogy míg négy éve csupán a gólarány segítette a magyarokat az aranyéremhez, most minden ellenfelüket legyőzték. Sokan ezt a csapatot tartották az előző évszázad legjobbjának, ami olimpiát nyert. Domján Árpádot a kapitány nem kedvelte, ezért nem tette be egy meccsre sem, ő így nem lett olimpiai bajnok. Az úszókkal Melbourne-be utazó Szőke Kató férje lett, gazdag üzletemberré vált. 2026-ban halt meg, ő volt a véres meccs utolsó szemtanúja.
Aki nagy árat fizetett az olimpiáért
A legsúlyosabb megtorlás az olimpia után a hazatérő Benedek Gábort érte, aki egyébként az eskü szövegét mondta, és aki 1953-ban a magyar öttusa első világbajnoki aranyérmét szerezte, amit akkoriban nagy hőstettként kezelt a propaganda. Hiszen az öttusára a legnehezebb sportágként tekintettek, aminek nem voltak nagy hagyományai, de Benedek sokat tett a tradíció megteremtéséért. Nem a hazatérés után, hanem csak évekkel később, 1959-ben jelent meg lejárató cikk róla a Hétfői Hírekben. Az volt a címe: Erkölcsi alap nélkül…
A szerző nélküli cikkben egyebek mellett ez szerepelt: „Mindent megkapott, hírnevet, dicsőséget, népszerűséget, elismerést. Ezzel bizony élete végéig elsáfárkodhatott volna. De Benedek Gábor, aki mindent megkapott, amit csak ember, sportoló megkaphatott, épp akkor, amikor a legnagyobb szükség lett volna, hogy megmutassa, kész meghálálni a népnek, államnak mindazt a sok jót – inkább a másik utat választotta. Egy követ fújt az ellenforradalmárokkal. Egyszeriben elfeledte, megtagadta azt az országot, ami vele szemben kivételes bánásmódot tanúsított. A sportolás helyett élen járt a népi demokrácia, a Szovjetunió rágalmazásában.”
Benedeket azért tiltották el, mert a versenyek alatt és után nem fogott kezet a szovjet riválisaival. A háborgó igazságérzetét így tudta csak megnyugtatni, valahogy tiltakozni akart a forradalom leverése miatt. Az eltiltás után száműzött lett, szódavizet árult, hogy el tudja tartani a családját, majd a szintén öttusázó Török Ferenc segített rajta, és másodedző lehetett a Honvédban. 1970-ben hagyta el az országot halálos betegséggel küszködő kislányával. Az idézett cikk olyan mély nyomot hagyott benne, hogy 1989-ben, amikor már lehetett, válaszolt rá.
Benedek ma is él, Németországban telepedett le, márciusban lesz százéves, és ha egészsége engedi, hazatér Bonn melletti otthonából, mert a Pilisben lévő házát szeretné megnézni. Ő elment, de unokája Magyarországot választotta, és itt alapított családot. „Használjatok ki minden alkalmat a beszélgetésre, egymás megbecsülésére, és egymás szeretetére mert a sportnak ez is az egyik fontos feladata” – üzente társainak kifogástalan magyarsággal, amikor az ’56-os évforduló apropóján vacsorát rendezett a MOB.
Az amerikai túra
A magyar olimpiai csapat tagjainak kapóra jött, hogy a két évvel korábban alapított szaklap, a Sports Illustrated (SI) a magyar származású Alexander Brody segítségével Freedom Fighters néven túrát szervezett nekik Amerikába. Így utazhattak be az Egyesült Államokba azok a sportolók, akik már nem is terveztek visszatérni Magyarországra. Az újság is népszerűséget remélt, bár pénzzel nem tudta támogatni a résztvevőket. Ekkor már mindannyian tudták, hogy a forradalom elbukott, de azt csak nagyon kevesen, hogy mi lett a szeretteikkel. Sokakban ott volt a félelem, mi vár rájuk itthon, lesz-e megtorlás, és az milyen mértékű lesz. Mivel a szovjet focicsapatban (ők meg is nyerték az aranyérmet) volt egy kárpátaljai játékos, a munkácsi Beca József, őt kérdezgették, hátha hozzá eljutottak Magyarországon nem ismert információk. A kinti magyarok rengeteg hírrel látták el a csapattagokat, edzőket. A kint lévő magyar sportvezetők is korrektek voltak, volt, akitől még vállveregetve el is köszöntek, miután bejelentette: egy szabadabb világban szeretne élni, ezért nem tér haza.
Sokan egymásnak sem merték elmondani, hogy vállalkoznak erre az utazásra. A negyedik helyen végző atléta, Tábori László például szinte csak a repülőn értesült arról, hogy a mestere is Amerikába megy. Eleinte együtt is működtek Kaliforniában, később különvált az útjuk.
Negyvenen nem tértek haza, de volt, akit már egy év múlva honvágy gyötört, és érdeklődött a visszatérés lehetőségeiről. Amint a hazatérő olimpiai bajnok tornász Köteles Erzsébet később találóan és érzékletesen megállapította: „A melbourne-i olimpia volt a magyar sport Trianonja.” Hiszen a legjobb magyar sportolók és edzők közül maradtak külföldön többtucatnyian.
Professzor, vegyész, taxis Amerikában
Zádor Ervin a Sports Illustratednek így emlékezett vissza 2012-ben: „Hősként térhettem volna haza, havi 3000 forintot keresve, és esélyt kapva a következő három olimpiára. Ehelyett egy senki lettem, piacképes készségek nélkül, aki még a nyelvet sem beszéli. És nem volt olyan pillanat, hogy megbántam volna.” Zádor a csapat egyik legfiatalabb tagja volt, nagy karriert jósoltak neki, de ebből Amerikában semmi nem lett.
Az SI turnéja után elkezdődött az amerikai élete, először vízimentőként dolgozott egy oaklandi atlétikai klubban óránként 6 dollárért plusz étkezésért. Aztán légkondicionálókat szerelt be, bútorokat csiszolt, masszőrként dolgozott, fegyvermarkolatokat faragott. Amikor már jobban ment neki, éttermet nyitott, és szállodában is alkalmazták. „Viccesen hangzik, de azt gondoltam, ha olimpiai aranyérmet tudok nyerni, akkor nincs semmi, amit ne tudnék megcsinálni.” Lánya, Christine Zador is pólós lett, a USC színeiben az amerikai egyetemi bajnokságot meg is nyerte.
A vízilabdázóknál maradva, 1956-ban nem játszott Martin Miklós, de négy évvel korábban igen. Egyetemi professzor lett belőle, előbb Princetonban, majd Los Angelesben tanított, a francia irodalom egyik legelismertebb szakértőjeként tartották számon. Az 1984-es olimpia idején, amire nem mentek a magyarok, őt mutatták be a magazinok, az aranyérmével együtt került a címlapokra. 87 évesen halt meg.
Szőke Kató és Domján Árpád szerelme a tengerentúlon teljesedett ki, Szőke egy bankban dolgozott, Domján műszaki rajzolóként. Aztán hallott egy jó tippet, felépített egy házat, és rájött, mekkora bevételt szerezhet, ha okosan hangolja össze a munkásokat. Később ingatlanokkal foglalkozott, tetemes vagyonra tett szert, Beverly Hillsben sok sztár házának építésébe kapcsolódott be. A Los Angeles-i Opera lelkes rajongói és támogatói lettek. Szőke halála után a férjétől kapott gyémántokat elárverezték, amiért több mint egymillió dollár folyt be.
A vívócsapatból Hámori Jenő, Keresztes Attila és Magay Dániel választotta Amerikát. Hámori vegyészmérnök lett, a kétezres évektől sok időt töltött Magyarországon, itt is halt meg. Keresztes bohémságát Amerikába is magával vitte. Indult olimpián amerikai színekben, később taxisofőr lett, Magyarországra már betegen költözött vissza, Budapesten halt meg. Magay Dániel elismert mérnök lett, a Raychem nevű cég igazgatója lett nyugdíjba vonulásáig, San Francisco mellett él jelenleg is – egyedüli hírmondója a csapatnak –, 94 éves volt áprilisban.
A tornacsapat három tagja is Amerikában telepedett le. Korondi Margit a fitnesz előfutára lett, bár akkor ez még nem volt ismert szó. Sok tévéműsorba hívták meg, ahol a mozgást népszerűsítette. Bodó Andrea eredeti sportágánál maradt, pontozóbíróként még több olimpiára eljutott. Nagy Márta New Yorkban ismerkedett meg a férjével, miközben művészettörténetet tanult. Jelenleg a coloradói Boulderben laknak. Kertész Alice-t Olaszországban állás várta, de amikor hazafelé jövet a milánói átszállásnál meghallotta, hogy a szülei jól vannak, hazatért 1956 decemberében. Az aranyérmes csapatból már egyedül csak ő él, novemberben töltötte be a 91. évét.
Az úszó Gyenge Valéria 17 évesen győzött 1952-ben, négy évvel később bejutott a döntőbe, de nyolcadik lett, ami nem csoda, mert 1956 novemberében a versenyzéssel törődött legkevésbé. Szülei nem szerették volna, ha kint marad, ő viszont a szerelmére hallgatott. Nem Amerikába ment, hanem Torontóba, ott várta ugyanis a vőlegénye. A repülőjegyét egy újság, a Toronto Star állta, és természetesen a címlapján számolt be arról, hogy Garay János ott várja, össze is házasodtak. Később aztán elváltak, Gyenge fotózni kezdett, a lánya szerepelt a Szomszédokban is a 90-es években. Torontóban él, sokat látogat haza.
A sportban a legnagyobb sikereket Iglói Mihály edző és Zimonyi Róbert érte el. Előbbi, ha már Iharossal nem, az ötezres futó Robert Schullal olimpiát nyert 1964-ben, ez volt az amerikai atlétika első aranyérme hosszútávfutásban. Zimonyi szintén ’64-ben – kormányosként – tagja volt a bajnoki címet szerző amerikai evezős nyolcasnak.
Gyarmati Olga 1948-ban győzött távolugrásban, elment a túrára, de nem maradt az Egyesült Államokban, hanem Londonban költözött össze Aczél Tamás íróval. Több kísérletet tettek arra, hogy hazacsábítsák őket, de inkább visszatértek az USA-ba. Gyarmati neve fennmaradt egy nemkívánatos listán 1990-ben, és megtagadták tőle a belépést Ferihegyen. Később már nem is jött, férje halála után remetei magányban élt Greenfieldben, 89 éves koráig.
Voltak persze olyanok is, akik részt vettek a túrán, de egy évet sem töltöttek Amerikában, inkább visszatértek Magyarországra. A vízilabdázó Kárpáti György és Jeney László még válogatott szinten játszottak tovább, Kárpáti bajnok is lett 1964-ben (ez a harmadik aranyérme), Jeney bronzérmes 1960-ban. Dömölky Lídia 1964-ben adta azt a tust, amivel a női tőrcsapat olimpiai bajnok lett Tokióban. Honvágy gyötörte, ezért a férjével, Sákovics Józseffel együtt a hazatérés mellett döntöttek, kivált, mert a tudtukra adták, nem kell retorziótól tartaniuk. Néhány éve a nemzet sportolójának választották. Az úszó Dobay Gyula alkalmi munkákból, segélyekből élt, visszatért Magyarországra, és kijutott a ’64-es olimpiára.
Átmeneti a visszaesés
Négy évvel később, 1960-ban Magyarország Rómában hét olimpiai aranyat nyert, úszásban jelentősen visszaesett, csapatsportban két bronzéremig (labdarúgás és vízilabda) jutott a csapat. A visszaesés csak átmeneti volt, mert a távozók helyére újak érkeztek, és 1964-ben már ismét tíz aranyérmet nyert a magyar küldöttség Tokióban, ebből a vívók négyet. Épp az Amerikából visszatérő Sákovics József volt a szövetségi kapitány, a nevéhez köthető a valaha volt legsikeresebb magyar vívószereplés.
Ha az eredményekben nem is volt hosszú távú, a példaképek hiányát nehezen viselte a magyar sport. Volt olyan időszak, amikor Kaliforniában több magyar olimpiai bajnok élt, mint Szegeden és Miskolcon együttvéve. De az emigrációban élők sikereit általában elhallgatta a magyar sajtó, így az ’56-os hősökről leginkább 1990 után lehetett beszélni és írni. Zádor Ervin sokáig csak egy fotót jelentett, interjút nem lehetett vele készíteni. Sok életrajz, például Korondi Margité, csak akkor lehetett teljes, amikor már a 90-es években hazalátogatott, és elmesélte, mi történt vele 1956 után.
Többen csak akkor számoltak be életükről egymásnak és a magyar sajtónak, amikor 2006-ban, az olimpia ötvenedik évfordulójára elutaztak Melbourne-be. Ennek az ünnepségnek egyébként az ausztrálok igazán megadták a módját, a korabeli formaruhájukban még egyszer felvonulhattak a küldöttségek, így a magyar is. Kicsit már másképp mozogva, megfogyatkozva, de jó néhányan ugyanolyan átszellemülten, mint ötven évvel korábban.