2023. február 5. – 23:56
Nagyon ritkán fordul elő egy sportoló életében, hogy úgy lesz olimpiai bajnok, hogy előtte még nemhogy Európa- vagy világbajnokságról, de még magyar bajnokságról sincs egyéni aranyérme. Az úszó Gyenge Valéria a magyar szempontból legsikeresebb olimpián, az 1952-es helsinki játékokon úgy győzött, hogy még nem volt országos bajnok. Még akkor is meglepetés volt a győzelme, ha az olimpia előtt egy hónappal jó időt teljesítve nyert egy kisebb versenyen 400 gyorson. A magyar úszónők akkor voltak a csúcson, akkor volt messze a legerősebb a csapat, mert az öt kiosztható aranyéremből négy Magyarországra került.
Gyenge hatéves korában Balatonalmádiban tanult meg úszni. Nem tanította senki, egyszerűen csak elleste a többi gyerektől, mit csinálnak a vízben. A nyarakat ott töltötték a Balaton partján, és nyolcéves volt, amikor azt látta, hogy egy vállas, jóképű fiú, Pálfi Csaba gyönyörű tempókkal úszik a tóban. Akkor önmagában eldöntötte: ő is úszó lesz.
Miután úszni kezdett, a háború befejezése után, 1945-ben egy iskolai úszóversenyen akadt meg rajta első edzője, Jávor Madga szeme. Jávor önkritikusan érezte, hogy két évvel a megismerkedésük után már nem tudja tovább segíteni a tehetségének kibontakoztatásában, ezért azt javasolta neki, menjen Sárosi Imréhez. Sárosi a korszak nagy hírű, szigorú, rendszerető edzője volt. A műhelyét nem véletlenül nevezték Sárosi Istállónak, hozzá csak a legjobbak kerülhettek, és mindenkiből ki akarta hozni a maximumot. A Gyengénél napra pontosan hat évvel idősebb Székely Éva is a sportágon belül csak a Mestiként ismert edzővel készült.
Gyenge folyamatosan fejlődött, váltóban bajnoki címeket nyert, az 1951-es országos bajnokságon pedig négy ezüstérmet szerzett, például 200 pillangón is második lett. Az 52-es olimpiára így sem favoritként utazott, elsősorban Székely Évától és Novák Évától várták az aranyérmet a 400 gyorson. Az előfutamban Gyenge nem is úszott jól (5:22), zavarta, hogy Finnországban szokatlanul későn nyugszik le a Nap. A fehér éjszakák miatt egy nagy pokróccal védekeztek, azt tették az ablakára az olimpiai faluban, de így sem tudta magát rendesen kipihenni. Az elődöntőben már sokkal gyorsabban haladt, elmúlt az ólmossága, két nap alatt hat másodpercet javulva (5:16) a legjobb idővel lett döntős, ennek megfelelően a négyes pályára került. A döntőben ott volt Novák és Székely is.
„Sárositól az amerikaiak edzője megkérdezte, ki nyeri a versenyt, két amerikai Kawamoto vagy Green, a dán Hveger, esetleg a 200 mellen már győztes Székely Éva? A Mesti rám mutatott. Az amerikai jót kuncogott, megdicsérte az edzőm humorát. Egy óra múlva az álomból valóság lett. Nem sok mindenre emlékszem, mert önkívületben voltam, álmaimban elő szokott jönni a mai napig, hogy nem szabad gyorsan kezdeni, ehhez tartottam is magam, mert kétszáz méterig csak a negyedik voltam. A következő hosszon éledtem és ébredtem fel. Az volt az egyetlen esélyem, ha nem rohanom el az elejét, mert akkor a végére is marad erőm. 5:12-nél érintettem meg a falat. 1,6 másodperccel voltam gyorsabb Novák Évánál, kevéssel a cél előtt oldalra pillantva láttam a sárga sapkáját, akkor hittem el, hogy ezt a versenyt megnyerhetem. Lehet, hogy így, az utolsó napra időzítette a formám Mesti, mindenesetre nekem is nagy rejtély volt, hogy javultam fel ilyen gyorsan, napról napra” – emlékezett vissza Gyenge.
Gyenge a magyar küldöttség tizenharmadik aranyérmét nyerte, de nem volt babonás. A dobogón görcsösen szorította az érem kis dobozát, hogy elhiggye, tényleg az övé. Fel sem fogta, mekkora sikert ért el. Akkor tudatosult benne, hogy valami nagy dolgot ért el, amikor a szüleitől ezt a táviratot kapta: „Csillagom, kicsi mókusom, a legboldogabb anya én vagyok az egész világon, apuval és öcséddel együtt sokszor csókolunk.”
Az eredményhirdetés után már ott lehetett a vízilabdázók és a labdarúgók döntőjén, és azt is láthatta, hogy Papp László megvédi a címét ökölvívásban. Ez volt az első olyan nap a magyar sporttörténelemben, amikor 4 magyar arany született néhány óra alatt, ezt azóta sem sikerült felülmúlni. Magyarország a 16 aranyéremmel a harmadik helyen zárt a nemzetek éremtáblázatán.
A csapat vonattal futott be a Keleti pályaudvarra, nagy pompával fogadták a győzteseket, a korabeli beszámolók szerint 100 ezres tömeg várta a küldöttséget. Gyenge 10 ezer forintot kapott az aranyérméért, ami akkor nagy pénznek számított. Egy részét az édesapjára költötte, meglepte valamivel, amire már nagyon vágyott, de már nem emlékszik, mi volt az.
Élménybeszámolókra kellett járniuk, az élsportolói kényeztetésért cserébe ki kellett venniük a részüket a politikai eseményekből is. Gyengének egy női világbéke kongresszuson kellett beszédet mondania, jobban izgult, mint bármikor a medencében. 1954. januárban még egyszer elmehetett a világbéke jegyében Finnországba, megcsodálták a lábtempóját a medencében. Arról is érdeklődtek a finnek, hogy náluk hiába van ezer tó, nincsenek olyan jó úszóik, míg Magyarországon csak a Balaton van, és mégis fantasztikus erős csapatot sikerült kiállítani az olimpiára. Az úszónő úgy felelt erre a kérdésre, hogy a kormányzat bőségesen támogatja a sportot, ez is közrejátszik a sikerességben. Neki az is nagyon imponált, hogy a sportolók sokat utazhattak, láthatta az Eiffel-tornyot Párizsban, ami elképzelhetetlen volt a kor magyar átlagemberének.
Gyenge 1954-ben második lett az Európa-bajnokságon, Sebő Ágota győzte le 400 gyorson. A 4x100-as gyorsváltóval viszont aranyérmet nyert, és egy világcsúcsot is felállítottak. Sárosi eközben óvta a szerelemtől, nem tetszett az edzőnek, hogy a vízilabdázó Garay János udvarolt a tanítványának, akinek édesapja olimpiai bajnok kardvívó volt. De nemcsak Sárosi, a szülők sem nézték jó szemmel ezt a kapcsolatot.
1954. novemberében arról emlékezett meg a Képes Sport, hogy az élsport mellett marad ideje és energiája a munkára is, a MÁV fotólaboratóriumának a munkatársa lett.
„Ezt a »csodát« tanuljátok meg tőlük ti többiek, az uszoda, a vörös salak és zöld gyep fiatal sportolói. És akkor nemcsak bajnok, »világ csodája«, hanem igaz ember lesz belőletek”
– méltatta Peterdi Pál nemcsak őt, hanem a vágóhídon dolgozó Killermann Klárát is.
A fotózás szenvedélye korábban kialakult nála, a lakásuk fürdőszobájában mosta és hívta elő a képeket. A hobbijában közrejátszott az is, hogy egy magdeburgi versenyen nyert két Pentax márkájú fényképezőgépet még 1951-ben – akkor még nem tudhatta, hogy ennek mekkora szerepe lesz a későbbi életében. Az 1956-os olimpiára ugyanis nagy erőkkel készült, a címvédés lebegett a szeme előtt, jó formában is volt, eközben Garayval már a közös életüket tervezgették, úgy gondolták, miután hazajön decemberben Melbourne-ből, összeházasodnak.
Az esküvőt meg is tartották, csak éppen nem Budapesten, hanem Torontóban – Magyarországra a decemberi olimpia előtt Budapesten kitört forradalom miatt nem tértek már vissza.
„Idegtépő izgalmak után Prágából repültünk Melbourne-be. Mivel a bérelt gépnek csak egy csoport személyzete volt, a szabályok szerint rövid időt tölthettek repüléssel, és nem is tudott akkor még olyan távolságot repülni, mint most. Minden nap máshol szálltunk le, volt, ahol egy egész napot kellett várakozni a következő szakaszra. Tíz napig tartott, mire Melbourne-be értünk. Más körülmények között nagyon élvezetes, érdekes utazás lett volna, és nagyon szerettem utazni. Napokat töltöttünk Isztambulban, a pakisztáni Karacsiban, Fidzsiben, ahol akkoriban még kevés magyar ember járt.”
Az olimpián a hazai bizonytalanság miatt nem tudott megfelelően koncentrálni. Az egyik futama előtt megkapta a vőlegénye táviratát, hogy ő eljutott Bécsbe, onnan pedig Kanadába mehet. Valahogy bejutott még a 400 gyors döntőjébe, de csak nyolcadik lett.
Gyenge Valéria sztorijáról értesült a Toronto Star, és a lap vezetősége azt az üzletet kínálta neki, hogy ők kifizetik a repülőjegyét Kanadába, cserében viszont egy ideig másnak nem nyilatkozhat. Elfogadta az exkluzív ajánlatot, így ő nem a magyar küldöttséggel érkezett meg Kaliforniába, hanem Toronto várta. Gyenge esküvőjéről a lap természetesen a címlapján számolt be. Amíg itthon kis hírekben tudatták a legnagyobb eredményeit is, kint nagy fényképeken mutatták be a bajnokot, aki Kanadában folytatja az életét.
Gyenge eladta az egyik Pentax fényképezőgépét, abból vásárolt magának egy téli kabátot, mert Ausztráliából csak az úszófelszerelését vitte magával. Emellé egy kanadai lánytól kapott téli ruhákat. A honvágy kezdetben nagyon gyötörte, abból élt, hogy az emigráns magyar családokat fotózta, akik fényképeket küldtek haza a csonkán maradt családjukhoz. A férje építési vállalkozó lett, pár év alatt meggazdagodott, jó körülmények között éltek, és 1960-ban megszületett az első lányuk, Judy, akinek mellúszásban volt esélye kijutni a montreali olimpiára, de pár tizeddel lecsúszott a lehetőségről. A második lányuk, Soo színésznő lett, a Szomszédokban is szerepelt, és rengeteg kanadai filmben is játszhatott.
„Nem akartam soha az edzőjük lenni. A saját bőrömön éreztem meg, milyen nehéz keményen edzeni, én pedig nem akartam nekik rosszat. Nekem a büntetésem egy esetleges késés miatt kétezer méter pillangó volt, nem szerettem volna őket sanyargatni. Most már a nagyobbik lányom vigyáz rám, mindig megnézi, hogy a nyaralónk mögötti Ontario tóban, hogyan úszom. A klórt nem szeretem, a természetesen vizet igen, és május tájékán bele is merészkedem. Ő pedig elégedetten szemléli, hogy még nem felejtettem el úszni” – mesélte a Telexnek.
A fotózástól később sem szakadt el, 1983-ban megjelent a Hazám című fotóalbuma Magyarországon és Kanadában is, a képek mellett Illyés Gyula versei voltak. A költő özvegye választotta ki, milyen sorok illenek az ország különböző pontjain készült fotókhoz. Három könyvet írt, egy negyedik is benne van a fejében, nem szeretné, ha ellágyulna az agya, mondta kedélyesen.
Az áprilisban 90 éves Gyenge minden évben hazajár – bevallása szerint mindkét országba hazamegy –, a generációjából már egyedül csak ő él. A legjobb barátnője, Killerman Klára 11 éve halt meg, az 56-os olimpia után Los Angelesben letelepedő Szőke Kató 7 éve.
Beválasztották az amerikai és a magyar úszóhírességek csarnokába is, előfordult, hogy Németországból kértek autogramot tőle. „Az unokám szokta mondani, hogy nagymama, te nagyon gazdag lehetsz, hogy neked ilyen szép aranyérmeid vannak. Nem nézem minden nap ezeket, de jó emlékezni. Budapestre a Csanádi Árpád olimpiai baráti kör találkozójára hívtak, olyan melegség töltött el, mint mint mikor Helsinkiből hazajöttünk. Engem, egy 90 éves öregasszonyt megtapsoltak. Még emlékeznek rám.
Ilyenkor mindig kérdezik, mi a hosszú élet titka. Csak azt tudom mondani, hogy az életet nem szabad túlságosan komolyan venni, tudni kell mosolyogni rajta.
Én már dinoszaurusz korban vagyok, nyugodtan mondhatom ezt.”