Régen azt mondták, csak nehogy a NER rákívánjon, most azt, hogy bárcsak rákívánna

„Aki megteheti, különítsen el az egészségügyi ellátására is egy összeget. Ugyanúgy, ahogy nyugdíjra vagy a gyerek oktatására, amit sokan az állami rendszeren kívül oldanak meg” – nyilatkozta Álmos Péter, a Magyar Orvosi Kamara elnöke egy interjúban. Ezt olvasva bárkiben felmerülhet, hogy Magyarországon a magánegészségügy a jövő ágazata, hiszen az állami ellátás színvonala egyre lejjebb csúszik. Úgy tűnik, folyamatosan csak nyílnak a lehetőségek a magánszolgáltatók előtt.

Ezt a képzetet erősítheti az is, ha elkezdjük sorolni, kik bukkantak már fel befektetőként a magyar magánegészségügyben: Csányi Sándor, Mészáros Lőrinc, Wáberer György, Kóka János, Szivek Norbert, Pintér Sándor köre vagy a Rahimkulov testvérek. Azt gondolhatnánk, ez egy rendkívül jövedelmező ágazat, olyan, amelyik a NER-nek is vonzó. Nos, ez ebben a formában nem igaz. A magánegészségügy valóságos hullámvasúton ült az utóbbi években. Hosszú menetelés után egy időre veszteségbe fordult az ágazat, de most már talán látják a fényt az alagút végén.

2021 kiemelkedő éve volt a magyar magánegészségügynek: az államot teljesen lefoglalta a Covid kezelése, de az embereknek még volt pénzük. Ekkoriban nagyon sok feladatot vállaltak át a magánszolgáltatók mind a járó-, mind a fekvőbeteg-ellátásban. 2022 viszont már nagy visszaesést hozott. A választás után romlani kezdett az életszínvonal, az emberek a növekvő infláció és a reálbércsökkenés miatt már nem tudták kifizetni a 30-40 ezer forintos magánrendeléseket, főleg nem a sokmilliós műtéteket. Eközben a másik oldalon a durva energiaár-emelkedés és a magas orvosbérek miatt a költségek nagyon megemelkedtek, ezt a növekményt nem lehetett egészében az ügyfelekre terhelni. Így sok szolgáltató veszteségessé vált.

2023 kicsit már konszolidáltabbra sikerült, részben azért, mert a cégek alkalmazkodtak, részben pedig azért, mert az energiaárak is visszatértek a megszokott tartományba. Az év utolsó hónapjaiban már megint nagyobb nyereségekről lehetett hallani, és 2024-ben is inkább erre számítanak a cégek. A szakma szerint bár az embereknek még mindig nincs sok pénzük, a vállalkozásoknak egyre fontosabb a megbecsült munkaerő, így a céges juttatásokon keresztül a magánegészségügyi piac is újra lendületet kaphat.

Miközben az elmúlt két, zordabb évben eltűnt a szektor jövedelmezősége, megállt a nagy terjeszkedési és konszolidációs hullám is, mindenki újragondolta a stratégiáját, nyalogatta a sebeit. A magyar magánegészségügyben így is sok neves befektető maradt, az ország két leggazdagabb embere (Csányi Sándor jelentős, Mészáros Lőrinc minimális befektetéssel) mellett a topmilliárdosok közül ott van a Futó család, a Rahimkulov testvérek vagy Wáberer György, és jönnek bátor külföldiek, török vagy éppen román befektetők is.

A magyar magánegészségügyben 2022 végéig nagyjából ugyanaz a folyamat játszódott le, amely korábban a borászatoknál: a magyar gazdasági elitből egyre többen vásároltak magánegészségügyi céget. Mellettük, ha nem is túl nagy számban, de azért külföldi tőke is érkezett konszolidációs vagy növekedési céllal. Nagyobb külföldi tőkével terjeszkedő cég volt például az Affidea, a Doktor24, a Medlife vagy a Synlab. Aztán jöttek a bevezetőben említett pofonok, és a borászati analógia még egy szempontból stimmelni látszott: sokan vállalkoztak, de kevesen értek el nyereséget, mind többen csak égették a pénzüket.

Nem segített a nagy orvosbéremelés sem, ahogy gondot okozott az energiakrízis és az is, hogy a 2022-es választás után hirtelen nagyon megdrágult az élet. Kilőtt az infláció, és vége szakadt a kormányzati osztogatásnak, emiatt már egyáltalán nem lehetett minden költségemelkedést áthárítani az egyre árérzékenyebb közönségre.

A magánegészségügy egyik szimpatikus vonása, hogy az árakat minden szolgáltató transzparensen bemutatja a honlapján. Jól látszik, hogy az orvossal való első találkozások árai 30-35 ezer forintra kúsztak fel, a beavatkozások magas költségeit pedig már részben fix áron, részben kezdőártól vagy intervallumban tüntetik fel a cégek (például szülés 1,45 millió forint, csípőprotézis 1,85 millió forinttól). Ezek az összegek azonban már sokakat kizárnak.

Leitner György, a Rózsakert Medical Center vezérigazgatója szerint „elértük az üvegplafont. Befékeződést észleltünk, 2-3 éve még mindenki arról beszélt, hogy dübörög az ágazat, most már nem hallom a dübörög kifejezést. Ugyanakkor, mivel a közegészségügy még mindig nem érte el a Covid előtti teljesítményét, csak annak legfeljebb a 90 százalékát, ha a magyarok nem lettek egészségesebbek – és sajnos nem lettek –, ráadásul a magánegészségügyet is kevésbé veszik igénybe, akkor az egyenlet vége csak a kényszerű halogatás, az egészségveszteség lehet.”

De ahogy a magánegészségüggyel kapcsolatba lépő kevesek idősödtek, illetve ahogy az állami egészségügy elkezdett fokozatosan (néha nagyobb ugrásokkal) romlani, úgy egyre szélesebb szolgáltatási körben és egyre szélesebb ügyfélkörben tevődött át a kereslet a magánszektorba.

Lengyel Lívia egészségügyi szakértő szerint a 2010-es évek második felében már szélesebb rétegek vették igénybe a magánegészségügyet. Ekkor még elsősorban a járóbeteg-ellátásra, később, a Covid idején pedig már azokra a kellemetlen, vagy nem halogatható fekvőbeteg-ellátást igénylő problémákra is, amelyeket sokszor erőn felülfinanszírozott a család. Ha a nagyinak fájt a csípője, és két év múlva kapott volna állami időpontot, ha túl sokat kellett volna várni egy kolonoszkópiára, esetleg ha súlyosabb kockázatok merültek fel, akkor a család inkább összedobta a milliós összeget, és lépett.

Úgy tűnt, a folyamat megállíthatatlan. Az állam – ahogy az oktatásban is – homokba dugta a fejét, nem költött eleget. Nem arról volt szó, hogy ez valamilyen tudatos segítség lett volna a magánvállalkozóknak, inkább azt lehetett érezni, hogy a kormány több szavazatot remél az olyan látványos intézkedésektől, mint a rezsicsökkentés vagy a 2022-es adó-visszatérítés, mint attól, ha jó minőségűek az alapvető állami szolgáltatások, mert ezek nem látványos, jóval kevésbé hálás témák. A terület ugyanis túl komplex, hiába nagyon fontos a prevenció, vagy egy jó reform, a pozitív hatások lassan észlelhetők, jobb egészségüggyel nehéz választást nyerni.

A mai piaci helyzet azonban nem kis mértékben a 2020-ban berobbanó Covid terméke. Kóka János volt gazdasági miniszter, a Doktor24 alapítója szerint az államot nagyon lefoglalta a járványkezelés, a magánegészségügy pedig egyfelől egyáltalán nem kezelte a járványt (fertőző beteg be sem léphetett az intézményekbe), másfelől mégis, mert sok feladatot átvállalt az ágazat. Egyrészt közvetlenül, például a tesztelésekben, másrészt közvetve, mert az állami kórházaktól megkapta az ott le nem fedett feladatokat.

Haraszti Péter, a gyorsan növekvő, talán ma már piacvezető Tritonlife-csoport első embere szerint a magánegészségügy szinte kivétel nélkül minden területen előretört, hiszen az államinál egy egyszerű diagnosztikára vagy nem halasztható beavatkozásokra is hónapokat kellett volna várni. Ugyanakkor az állam a járvány idején olyan nehezen birkózott meg az elégséges szolgáltatás feladataival, hogy hirtelen meglépte azt, amire régóta szükség lett volna: nagyon megemelte az orvosi béreket.

A béremelés legnagyobb pozitívuma az volt, hogy a magyar orvosok elkezdtek hazajönni, megkezdődött a fordított orvosáramlás. Ez a trend egyelőre leginkább az operatív munkaerőre (ortopéd orvosokra, sebészekre) jellemző, körükben ma a magánegészségügyben nagyjából a fiatal, jó szakorvos is megkeres havi nettó 3 millió forintot, a befutott sebész már inkább 5 milliót, a sztársebészek 5-10 milliót, de a szakma csúcsa akár több tízmilliót.

A magyar magánegészségügyben korábban nagyjából a nyugati bér kétharmadát kellett megadni az orvosoknak ahhoz, hogy ne menjenek Nyugatra, hiszen annyi pénzért már megérte itthon maradni. Az állami orvosbéremelés után viszont a hazai bérek nagyjából a nyugatiakkal azonos szintre kerültek, emiatt pedig a magánegészségügyben is nagyot kellett lépni, megugrottak az ágazatban tevékenykedő cégek költségei.

Az orvosbéremelést egybekötötték a hálapénz elleni intenzív fellépéssel, amit az is hitelesített, hogy Pintér Sándor belügyminiszterhez került az ágazat. A morálisan megkérdőjelezhető, mostanra nagyrészt valóban kivezetett paraszolvenciát senki nem sírja vissza, de az orvosi béremelésnek voltak káros hatásai is: a nagy béremelés nem járt együtt új ösztönzők bevezetésével, vagy minőségi, hatékonysági változtatással. Vagyis a perverz és immorális ösztönzést (a hálapénzt) nem sikerült jó ösztönzéssel felváltani.

Ha például egy menő sebész főorvos ahhoz szokott, hogy minden műtét után kapott százezer forintot, akkor abban volt érdekelt, hogy rengeteget műtsön, vagyis csökkentse a várólistákat. Ha fixen 1,5 millió forintot kap meg mindenképpen, akkor lehet, hogy csak ritkábban megy be egy héten, hamarabb hazaindul, több konferenciát lát indokoltnak, esetleg délutánonként már inkább szakirodalmat olvas és Mendelssohnt hallgat.

A szakemberek szerint ugyanis miközben egyes orvosoknak valóban nagy öröm volt a rendes bér, a keresett sebészek azzal szembesültek, hogy az addigi évi 100 millió forintos bevételük helyett évi 18 millióra kell átállniuk. A közegészségügyben elégedett orvosokat mindenesetre az új rendszer kevésbé motiválta arra, hogy műtsenek, de volt, aki a megszokott jövedelemelvárásával inkább átment a magánszektorba, vagy havonta egy hétre külföldi munkát vállalt. Ráadásul ekkortól, ha nem is drasztikusan, de a köz- és a magánegészségügy között adminisztratív eszközökkel is visszafogták az átjárást.

A csípő- és térdprotézisek esetében például a Covid előtt még csak 2-4 százalék volt a magánszektorban elvégzett beavatkozások aránya, ma ez már 20 százalék körül mozog, pedig 1,85 millió forintba kerül egy alapműtét, egy összetettebb 2,5-3 millióba, ha pedig a protézist teljesen a beteg adottságaira szabják, akkor az ár felmehet 4 millió forintig is. A műtéti díj sok mindentől függ, de 10-30 százalékát megkapja a műtétet végző orvos. A konkrét arány az orvos ismertségétől, tapasztalataitól függ.

A szolgáltatási területek eltérő változásokat mutatnak. Az áremelések és az emberek rosszabb életszínvonala miatt az ortopéd beavatkozások iránt az utóbbi időben visszaesett a kereslet, míg a magánszülészeteknél ez nem tapasztalható. Ennek részben az lehet az oka, hogy több intézkedéssel, így a hálapénz kivezetésével lényegében megszűnt az orvosválasztás joga.

Mindenkinek egyszer születik első gyereke (valójában második is), így – bár 1-1,5 millió forintnál kezdődik a magánszülés, erre nem sajnálják a pénzt azok a szülők, akik megtehetik. Igaz – meséli Lengyel Lívia –, hogy a legtöbb család végül a saját orvos kiválasztásáról a magánszülészeten is lemond, mert a legtöbb helyen ezért külön kell fizetni. Így miközben elmennek a magánintézménybe, sokan anyagi okok miatt általában a saját orvost már nem igénylik, megelégszenek a jobb körülményekkel, színvonalasabb szolgáltatással.

Mindenesetre az infláció, az egyéb nehézségek most kiszorították a középosztály egy részét a magánegészségügy széles körű használatából. Bőrgyógyászhoz még elmegy egy közepes jövedelmű munkavállaló, mert mire menne azzal, ha most van problémája, és csak egy hónapra kap időpontot, de egy költségesebb beavatkozásnál inkább vár az államira, mert a magánt nem tudja kifizetni. Így rövid távon se itt, se ott nem jut ellátáshoz. Ennek hosszabb távon csak egészségveszteség lehet a következménye.

Prevencióban sem állunk jól, rengetegen szűrésekre sem jutnak el. Ez érthető is, hiszen sokaknak arra is figyelniük kell, hogy ne essenek ki túl hosszan a munkából, ezért néha még az elkerülhetetlen beavatkozásokat is igyekeznek halasztani. Ezt ellensúlyozandó, a kormány nemrég hozott egy intézkedést, amellyel az érintett adózók a népegészségügyi termékadóból, vagyis a saját befizetéseikből pénzt csoportosíthatnak át egészségmegőrző programokra, de ez nem olyan, mint a társasági adó, vagyis a tao volt. Itt a cégek nem tudnak választani többféle lehetőség közül, csak a kormányzat által jóváhagyott célokra csoportosíthatnak át pénzt. Valami hatása biztosan lesz a sokmilliárdosra becsült programnak, de hogy pontosan mennyivel lesznek jobbak ettől a mutatóink, még nem tudni. Akárhogy is, az egészségben eltöltött éveket és a várható élettartamot jelző számok szerint Magyarország európai uniós összehasonlításban most is gyászosan teljesít.

Kóka János hasonlatával a kórház is olyan, mint egy szálloda. A recepciónál akkor is ülnek egy hotelben, ha egy vendég van, de akkor is, ha ötszáz, csak utóbbinál jobban eloszlanak a fix költségek. A fekvőbeteg-ellátásban a magasabb energiaárak idején drágább volt a hűtés, a fűtés, a műtétek energiaigénye. A nagy cégeknek ekkor már csak azért is súlyosak voltak a fix költségeik, mert ők több helyszínen dolgoztak, sokan ráadásul hitelekből, amelyeknek a kamata is felment, vagyis a díjemelések már nem profitot növeltek, hanem csak kétségbeesett mentőintézkedések, veszteségcsökkentések voltak.

2022-ben a szektor összesített jövedelmezősége a nulla felé konvergált, olyan válság érkezett, amely nagyon szétdobta a mezőnyt, eldöntötte, hogy ki maradhatott nyereséges, és ki vált csúnyán veszteségessé.

A reakciók sem voltak túlságosan örömtelik: nagyon felmentek az árak, visszaesett a szolgáltatások minősége, a gyenge kereslet miatt pedig – elsősorban Budapesten – a fekvőbeteg-kapacitások túlméretesek lettek. Erről Radnai Márton beszélt, aki szerint az, hogy a bevétel szinten maradt, a volumenben, kiszolgált betegek számában akár 15-20 százalékos visszaesést is takarhatott. A bevételt nominálisan a magas infláció és a sok áremelés tartja fenn. Így látja Lengyel Lívia is, aki szerint Budapesten van a legtöbb szolgáltató, éppen ezért a mostani, nagy visszaesés is leginkább itt érezhető. Ahhoz, hogy a nyereség mégis megmaradjon, a cégeknek még mindig emelniük kellene az árakat, de nem tudják, mert hiába tűnt úgy, hogy a fővárosi kliensek elbírják a magasabb árakat, már itt is megjelent az árérzékenység.

Vidéken egyszerre rosszabb és jobb a helyzet. Rosszabb annyiból, hogy kevesebb a szolgáltató: vannak gócpontok (Kaposvár, Pécs, Veszprém, Székesfehérvár, Szeged, Miskolc, Debrecen nagyobb piac), de vannak területek az országban, ahol nagyon messze van a legközelebbi magánkórház. Kóka János szerint is inkább a vidék az érdekes annak, aki még terjeszkedik. Ilyen célpont lehet például Győr, Kecskemét, míg Debrecenben vagy Szegedben az lehet vonzó, hogy hatalmas foglalkoztatók érkeznek a városokba. A CATL, a BYD és a BMW tízezres számban hoz létre új munkahelyeket, az ő egészségügyi igényeiket pedig biztosan nem lehet ráönteni a lokális állami egészségügyi ellátásra.

A magánegészségügyben felbukkanó, államközeli befektetők sora hosszú, de ez nem jelenti azt, hogy erre az ágazatra olyan működés vagy olyan jövedelmezőség lenne jellemző, mint a hagyományos NER-szektorokra.

„Régen azt mondtuk, hogy csak a NER ne kívánjon rá az ágazatunkra, most azt mondjuk, hogy jaj, csak kívánna már rá, mert ha a NER érdeklődik, talán jobban megérti a szektort, és nagy butaságokat talán már nem csinál a szabályozásban” – mondja az egyik piaci szereplő.

Lassan már értelmét is veszíti az a kifejezés, hogy NER-kötődésű, hiszen, aki komolyabb ágazatban dolgozik – építőiparban, mezőgazdaságban, pénzügyi szektorban, akár csak kommunikációsként, tanácsadóként –, annak valamilyen kapcsolata úgyis kialakul a NER-rel, vagy legalábbis a politikai bizalommal megtámogatott cégekkel. Az utolsó NER-mentes ágazat talán az autógyártás maradt, illetve a csak külföldre dolgozó informatikai cégek, játékfejlesztők, esetleg a nagyon kicsi üzletet vivő cukrászdák, éttermek, pékségek tudnak valamelyest a NER-től függetlenül működni.

A magánegészségügy azonban beszélgetőpartnereink szerint alapvetően mégsem a politikai bizalmi logika alapján működik. Részben azért nem, mert egy kisebb magánegészségügyi szolgáltató forgalmában, szórt magánügyfélkörével érdemben nem különbözik egy pékségtől, cukrászdától, étteremtől, vagyis a sok magánügyfél kiszolgálását nem a politika befolyásolja. A magánegészségügyben emellett nem is olyan könnyű gyorsan nyereséghez jutni, meggazdagodni, ott hosszabb távon kell költeni az épületekre, az orvosra, a drága gépekre, a karbantartásra.

Márpedig a leginkább jó politikai kapcsolatokkal bíró hazai üzletemberek ahhoz vannak szokva, hogy minden azonnal sikerül. Ha vesznek egy vízcéget, másnap az állam hatalmas megrendelést ad. Vagy alapítanak egy kommunikációs céget, azonnal kapnak sok milliárd forintos állami, államközeli megbízást, amelyet majd 60 százalékos árért odaadnak a beszállítóknak. Esetleg létrehoznak egy bizalmi építőipari fővállalkozót, aztán a munkát végül ugyanazok végzik el, mint korábban, csak a tortáról már nekik jut a tejszínhab. Az egészségügy viszont molyolós, tényleg szolgáltatni kell, rövid távon nincsenek akkora profitok, a megtérülés hosszabb távú beruházásokat igényel.

Így forrásaink azt sejtik, hogy amennyiben az állam esetleg nagyobb méretekben kezd el szolgáltatást vásárolni, akkor majd biztosan lesznek királyi beszállítók is. Ha már tömegével szervez ki, vagyis finanszíroz maga az állam szüléseket, ortopéd műtéteket a magánszolgáltatóknál, mint például Görögországban, vagy vállal legalább részleges finanszírozást, mint Romániában, akkor aligha lesz versenysemleges a piac. Ott majd számít, hogy az állam hol vesz, hol nem vesz szolgáltatást, de egyelőre nem ez a helyzet: az állam, vagyis a NEAK súlya a magánpiac megrendeléseiben alacsony, és mintha még apadna is.

Volt példa államosításra (meddőségi centrumok), de a laborszolgáltatásoknál, illetve a képalkotó diagnosztikában is érezhető állami nyomulás. Mindkét alágazatban van olyan nagy, külföldi hátterű szereplő, az osztrák Synlab, illetve a nemrég tulajdonosváltáson átesett, belga hátterű, de egy holland holdingcég által birtokolt Affidea, amely dominálta a piacot. Aztán az állam nekirugaszkodott: a laborpiacon bejelentette, hogy központosítja a területet, létrehozza a Nemzeti Orvoslaboratóriumi Diagnosztikai Nonprofit Kft.-t. A tervek szerint ez már 2023 márciusában elindulhatott volna, de aztán az egészből nem lett semmi. A kormány végül visszavonta a laborhálózat kialakításáról szóló 2022. novemberi döntését. A képalkotó diagnosztikában ugyan nincs új állami cég, de az állam folyamatosan veszi vissza a szolgáltatást.

Aztán persze lehet, hogy majd egyszer megint a másik irány lesz domináns, például javulni fog az állam és a magánszektor kooperációja (erre már mutatkoznak is törekvések, Takács Péter államtitkár épp a napokban jelentette be, hogy hamarosan „el fogják kezdeni a két szektor együttélését is szabályozni”), de a szektor 20 éve várja a jobb szolgáltatásvásárlási piacot, illetve a biztosítási háttér fejlődését. Az egészségügyben azonban nagyon régóta probléma, hogy miközben biztosan lehetne jó modelleket kialakítani a magánszektor és az állami egészségügy jó együttműködésére – az állam vehetne szolgáltatást ott, ahol neki nagy elmaradása van, vagy drága lenne a fejlesztés, de a magánszolgáltatók is bérelhetnének műtőket, kapacitásokat, amikor azok nincsenek kihasználva –, ugyanakkor itthon mintha ilyesmire nem lenne törekvés.

Az egészségügyben úgy tudják, hogy igen magasról jön az az üzenet, hogy teljesen szét kell választani a magánt és az államit. Igaz, azt a szakmabeliek is elismerik, hogy a transzparens szolgáltatásvásárláshoz az is kellene, hogy tudjuk, mi a reális ára a szektorsemleges vásárlásnak. Márpedig ilyet nehéz meghatározni, mert még ugyanabban a műtéttípusban is mindig almát kell körtével összehasonlítani aszerint, hogy mennyi előzetes és utólagos vizsgálat szükséges, mekkora az anyagigény, milyen specialistára, robotasszisztenciára van szükség.

Magyarországon a lakosság a magánegészségügyben döntő részben, nagyjából 50-55 százalékban, zsebből fizet a szolgáltatásokért. Lengyel Lívia szerint sokan pénzügyi befektetésként tekintenek egy-egy ilyen szolgáltatásra: azzal számolnak, hogy egy drága, de jó minőségű ortopéd beavatkozásért megéri 4 millió fizetni, ha sokkal rövidebb lesz a várakozás, majd a rehabilitáció. Ha pedig egy vállalkozó egy hónap múlva vissza tud térni dolgozni, és nem csak fél év múlva, az pénzügyileg is megéri. Az egészségbiztosítási piac nő, de ma még elég kicsi, pedig Haraszti Péter, a Tritonlife alapítója szerint a biztosítás akkor jó, ha nagyobb a kockázatközösség, hiszen úgy egyre olcsóbb lehet a rendszer. Ebben szerinte egyelőre nem állunk annyira jól.

Haraszti ugyanakkor az összes körülményt figyelembe véve optimista, szerinte az ágazatnak igenis nagyon nagy a növekedési potenciálja: még nincsenek jól kihasználva a nagy kapacitások, de a szektor tud növekedni és racionálisan koncentrálódni.

Azért persze a Tritonlife is lassít, újabb zöldmezős beruházást most nem tervez, de az alapító szerint a felvásárlás szóba jöhet, csak nem nagyon van olyan cég, amelyiket értelmes áron meg lehet venni. Ezért inkább a hálózatosodás jön szóba, vagyis egyfajta franchise-rendszerben szeretné élvezni a csoport a nagyobb hálózat előnyeit, a közös beszerzést, logisztikát, labort. A szakember szerint az ágazatban most hinni kell egy szebb jövőben, ez a befektetés, és nem a kaszálás időszaka.

Leitner György is azt mondja, lehet abban bízni, hogy ismét elindul a piac: nőnek a reálbérek, azaz jobb lesz a gazdasági helyzet, fejlődik a magánegészségügy finanszírozása, jobb lesz a biztosítási rendszer, és az is előfordulhat, hogy az állam a jövőben kénytelen lesz több szolgáltatást vásárolni.

Kóka János szerint az állami egészségügy gondjai megmaradnak, mert az állam láthatóan nem tud, nem akar GDP-arányosan több pénzt költeni az egészségügyre, az emberek pedig nem igazán tudják tartani a lépést a magas díjakkal. Ezen a helyzeten egyedül a vállalkozások segíthetnek, hiszen nekik pénzük is van és érdekeltek is az egészséges dolgozókban. Ha ez a szegmens fellendülne, azzal Kóka szerint mindenki nyerne: a dolgozók jó ellátást kapnának, a szolgáltatók üzletet, stabil ügyfélbázist, a munkáltatók egészséges és elégedett munkavállalókat, az állam pedig azt, hogy a cégek e munkavállalóik után is fizetnék ugyan az egészségügyi járulékot, miközben nem vennék igénybe az állami rendszer szolgáltatásait.

Vagyis állami oldalról a rendszert akár adókedvezménnyel is érdemes lenne megtolni. Ha így lesz, az növelheti a piacot. Csak nem biztos, hogy azok a továbbra is optimista szereplők, akik már komolyabb beruházásokat végeztek, mindezt meg tudják várni, tudják a veszteségüket finanszírozni. A mai szolgáltatókat sokszor a magánpiac megnyílásánál már befutott, esetleg külföldről hazatérő orvosok indították el, ők már idősödnek, és nincs végtelen idejük a jobb körülményekre várni. Ha pedig mindenkinek arra kell berendezkednie, hogy nem nő a torta, az megszűri a mezőnyt. Minél hosszabb a kilábalás, annál több cég lesz, amelyik nem bírja.