Legszívesebben visszafordítanám az időt oda, mikor még csak iskolába kellett járnom

„Legszívesebben elfelejteném, ami most van, és visszafordítanám az időt tíz évvel, mikor még csak iskolába kellett járni.”

Ezt mondta a most 29 éves Anna, amikor arról kérdeztük, megbánta-e, hogy 18 éves kora előtt otthagyta a középiskolát. Anna azóta is közmunkásként dolgozik, és nem azért lépett ki az oktatási rendszerből, mert ne lettek volna meg a képességei az elvégzéséhez. Külső kényszer hatására alakult így az élete: egy fiú miatt. Általános tapasztalatunk volt, hogy a korai iskolaelhagyás oka sokkal inkább a fiatalok személyes életkörülményeiben, mintsem szabad döntésükben keresendő: azért döntöttek így, mert muszáj volt dolgozniuk, hogy segítsenek eltartani a családjukat.

A tankötelezettség általános korhatárát tíz éve csökkentették 16 évre. Ennek a döntésnek a hatása nemcsak egyéni, de társadalmi szinten is sok változást okozott, amelyekről szintén részletesen lesz szó később. Az ügy aktualitása, hogy az országgyűlési választások közeledtével a tankötelezettség korhatárának megváltoztatása ismét bekerült a politikai közbeszédbe.

Tavaly december végén az egyesült ellenzék ismertette főbb programpontjait az egészségügyről, a gazdaságpolitikáról, a szociálpolitikáról és az oktatásról. Az utóbbi témán belül szerepelt a tankötelezettségi korhatár 18 évre emelése olyan javaslatok mellett, mint például a pedagógusbérek növelése vagy az ingyenes első diploma megszerzése.

A kétharmados kormánytöbbségű országgyűlés még 2011-ben az új közoktatási törvény részeként fogadta el felmenő rendszerben a tankötelezettség általános korhatárának 18-ról 16 évre csökkentését. Azért általános korhatárának, mert korábban is voltak, akik már 16 évesen abbahagyhatták az iskolát: például ha érettségi vizsgát vagy államilag elismert szakképesítést szereztek, ha házasságkötés révén nagykorúvá váltak, vagy ha a gyermekük eltartásáról kellett gondoskodniuk.

A felmenő rendszerben 2012. szeptember 1-től a 9. évfolyamot kezdőkre vonatkoztak már az új szabályok, és értelemszerűen az utánuk jövő osztályokra. Azoknak, akik korábban kezdték a középiskolát, még ugyanolyan feltételekkel kellett azt befejezniük.

A 2011. évi CXC. törvény értelmében a tankötelezettség a tanuló 16. életévének betöltéséig tart. Ezt később a 2014. évi CV. törvény úgy módosította, hogy „a tankötelezettség annak a tanévnek a végéig tart, amelyben a tanuló a tizenhatodik életévét betölti”, tehát a tanév végét még meg kellett várni a kilépéssel. Ez máshogy volt a sajátos nevelésű igényű (SNI) gyerekeknél, mert nekik annak a tanévnek a végéig volt meghosszabbítható a tankötelezettségük, amelyikben a 23. életévüket betöltötték.

Ugyanakkor később a kormányoldalról is bírálták a törvényt. Pokorni Zoltán, a Fidesz volt oktatási minisztere 2018-ban azt mondta, hogy ez egy elhibázott, kártékony lépés volt: „Évente tízezer gyerek megy a lecsóba, aki nem tud olvasni, nem lesz munkája, és mi fogjuk eltartani őket.

A korábbi miniszter szerint belőlük lesznek a közmunkások. Ez nem állhatott messze a valóságtól. A Belügyminisztérium honlapján elérhető közfoglalkoztatási statisztikák szerint míg 2013. januárjában a 16–25 év közötti fiatalok közül kb. 6700-an dolgoztak közmunkásként (16 éves kortól lehet), addig az év végére már több mint 38 ezren. Ekkor már az összes közmunkás kb. 17 százalékát ez a korosztály tette ki, év elején ez az arány még 14 százalék volt. A 16–25 év közötti közmunkások száma 2017 márciusában kezdett el csökkenni, és 2018 januárjától ismét 10 ezer alatt volt.

A csökkenés oka lehet, hogy a Belügyminisztérium honlapján megjelent egy olyan javaslat, hogy lehetőleg a 25 év alatti fiatalok ne a közfoglalkoztatásban dolgozzanak. A kormány elindította az Ifjúsági Garancia Programot, amely mögött az a kormányzati cél állt, hogy a 25 év alatti álláskeresőknek alternatívát kínáljanak: minél rövidebb időt töltsenek munkanélküliségben, inaktivitásban vagy tanulás nélkül.

Úgy néz ki, hogy ezt a kormány nem egyedül találhatta ki, mert még a hozzá közel álló, Századvég nevű kutatóintézet is aggályokat fogalmazott meg egy 2016. decemberi tanulmányában a fiatalok közmunkaprogramjáról: „Javasoljuk a szabályozás szigorítását, a 18 éves kor alatti, lehetőség szerint 25 éves kor alatti személyek közfoglalkoztatási programokba való be nem vonását” – olvasható a tanulmányban.

Ezt ugyan megfogadta a kormány, viszont a Századvég a felmérései alapján más tanácsokat is megfogalmazott az Emberi Erőforrások Minisztériumának:

Ehhez a következő indoklást írták: „Elismerjük, hogy bizonyos személyek motivációjuknál, családi körülményeiknél, esetleg képességeiknél fogva csak korlátozottan alkalmasak az oktatásban való 16 éves kor utáni részvételre, ugyanakkor fontosnak tartjuk hangsúlyozni, hogy jelenleg nem valósul meg az oktatási rendszerben a koherencia (az első szakma megszerzése legkorábban a fiatalok 17 éves korában lehetséges), a szakma nélküli vagy szakmával rendelkező, de munkatapasztalattal nem rendelkező fiatalok munkaerőpiaci esélyei pedig rendkívül kedvezőtlenek. Emellett a 18 éves korig tartó tankötelezettség mellett szól, hogy a neveléstudományi szakirodalom szerint a 16–17 éves korú fiatalok rendkívül veszélyeztetettek.”

Az ellenzéki pártok nagy része kezdettől tiltakozott a tankötelezettségi korhatár leszállítása ellen, egy közös nyilatkozatot is elfogadtak a korhatár visszaállításáról. Az MSZP szerint míg máshol az élethosszig tartó tanulás a meghatározó attitűd a közoktatásban, addig ezzel a döntéssel Magyarországon magára hagyják a diákokat és a tanárokat.

Nem csak a politikai pártok, hanem szakmai szervezetek sem tartották jó döntésnek a módosítást. Mind a két tanári érdekvédelmi szervezet, vagyis a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ) és a Pedagógusok Szakszervezete (PSZ) is egyetértett a tankötelezettségi korhatár visszaállításában. Ez az ügy már korábban is éles vitákat váltott ki, megosztotta a közvéleményt és a politikusokat egyaránt. Kíváncsiak voltunk, hogy az ellenzék mit gondol most, ennyi év távlatából a korhatár csökkentéséről, és miért tűzte zászlajára annak megemelését.

Tóth Endre, a Momentum képviselőjelöltje, aki Márki-Zay Péter oktatáspolitika programjának kommunikációjáért is felel, az Orbán-kormány szimbolikus bűnének nevezte a tankötelezettségi korhatár 16 évre csökkentését: „Ez az intézkedés konkrét károkat okozott több tízezer diák egyéni életpályájában: a végzettség nélküli iskolaelhagyás 10,8-ról 12 százalék fölé emelkedett az elmúlt 12 évben, miközben az EU más országaiban folyamatosan csökken.”

Tóth Endre szerint alapvetően a társadalmi helyzet az, ami meghatározza a korai iskolaelhagyást: azért lehet több roma, aki otthagyja az oktatási rendszert, mert a mélyszegénységben élő emberek között ők arányaiban többen vannak.

„Egy szegregált városrészben élő roma fiú esélye arra, hogy 17 éves korában ne dolgozzon és ne is tanuljon, 2011-ben 14,8 százalék volt – ez 2016-ra 38 százalék fölé emelkedett. Ez a tankötelezettség leszállításának valódi hatása a legsebezhetőbb diákokra. Rengetegen találták magukat miatta a semmi közepén.”

Tóth Endre szerint a pedagógushiány mérséklése és a szakmai, illetve anyagi segítség elengedhetetlen ahhoz, hogy a tankötelezettségi korhatár 18 évre emelése felkészülten érje az oktatási rendszert.

Általános tendenciaként az látszik, hogy épp ezekben az években kezdett el drasztikusan csökkenni a középiskolás gyerekek száma. Természetesen ennek más oka is lehet. Például az, hogy a középiskolás korú népesség létszáma lett kevesebb: kb. 425 ezerről 405 ezerre csökkent egy év alatt.

Viszont ha megnézzük külön-külön az iskolatípusokat, akkor a gimnáziumok esetében kevésbé figyelhető meg ez a változás. Ahogy később még lesz róla szó, azok a gyerekek, akik 18 éves koruk előtt mentek el az iskolából, jellemzően nem gimnáziumban tanultak. Ők nagyrészt szakmát adó iskolákba, például szakképzőkbe, akkori nevükön szakiskolákba jártak. Utóbbi helyen pedig látványosan kevesebben lettek a tanulók. Tehát pusztán a demográfiai változás nem lehet oka a csökkenésnek, mert akkor az a gimnáziumoknál is látszott volna.

Összevetve tehát a népességszámmal: a 15–18 éves korosztály (vagyis a középiskolások) létszáma 2014-ről 2015-re 4,7 százalékot csökkent. Azért a 2014 és 2015 közötti időszakot érdemes alapul venni, mert ebben az évben már érződnie kellett a törvény hatásának. Ezt ha összehasonlítjuk az előző ábra alapján a szakiskolába járó gyerekek 2014/2015-ös és 2015/2016-os évfolyamának adataival, akkor a következőt kapjuk: a két tanév között kb. 12 százalékkal, 102 ezerről 90 ezerre csökkent a szakiskolába járó gyerekek létszáma, tehát több mint kétszer annyival, mint amikor az összes középiskolás létszámát néztük.

Ez pedig összefüggésben lehet a 16 és 17 évesek iskolaelhagyásával. Ez azért is valószínű, mert ha a gimnáziumoknak nézzük ugyanezt a két évfolyamát, ott a létszámban mindössze 1,6 százalék a különbség.

Ez az általános tendencia a foglalkozási ráta változásából is látszik. A foglalkozási ráta azt mutatja meg, hogy egy adott sokaság hány százaléka dolgozik. Míg a 15–19 éves korosztályból (csak korosztályonként érhető el adat) 2012-ben 10 200 ember dolgozott, vagyis ennek a korosztálynak az 1,8 százaléka, addig például 2015-re ez a szám több mint megduplázódott: ekkor már 22 100 fiatal dolgozott, vagyis a korosztály 4,4 százaléka.

Ez a ráta aztán már végig 5 százalék felett marad, a legutóbbi adatok szerint 2020-ban 23 800 ember dolgozott a korosztályból, vagyis 5 százalékuk. Mivel már 16 éves kortól lehet munkát vállalni, így itt valószínűleg az iskolát elhagyó 16–18 év közötti fiatalok dobhatták meg ezt a számot. Az látszik ugyanis, hogy a törvény hatálybalépésétől növekedni kezdett a korosztály foglalkoztatottsági rátája. Ez valószínűleg a közfoglalkoztatás miatt van, vagyis a legtöbb fiatal közmunkásként tudott elhelyezkedni. Ezt erősíti a cikkben korábban bemutatott adat, miszerint

Hozzátéve, hogy más korosztályon belül is több lett a közmunkás ebben az évben, viszont arányaiban csak az említett fiatal korosztály létszáma emelkedett az összes közmunkáshoz viszonyítva, a többieké csökkent.

A foglalkoztatottak mellett érdemes összehasonlítani a gazdaságilag aktívak számát is. A gazdaságilag aktívak közé nem csak a foglalkoztatottak tartoznak, hanem a munkanélküliek is, viszont nem sorolhatók ide a tanulók. 2012-ben a 15–19 évesek között 20 900-an voltak gazdaságilag aktívak, ők a korosztály 3,8 százalékát tették ki. 2015-ben már 6,6 százalékuk volt aktív, aztán volt olyan év, hogy 8 százalék fölé is ment ez az arány, és 2020-ban ismét 6,6 százalék lett. Tehát 2020-ban száz 15–19 év közötti fiatalból majdnem 7 volt, aki nem tanult. Természetesen itt valószínűleg nagyrészt ez a 6,6 százalék nem a 18 év alatti korosztályból jön össze, de itt is az általános tendenciákat érdemes nézni. Főleg azért, mert  2009–2012 között csak pár tizedet változott az arányuk, viszont 2012–2020 között több mint másfélszeresére nőtt, vagyis egyre többen voltak olyanok, akik nem tanultak ebből a korosztályból. Ha összevetjük az előző megállapításokkal, akkor a nagy részük nem azért nem tanult, mert az iskola elhagyása után magától el tudott helyezkedni a munkaerőpiacon, hanem mert valószínűleg közfoglalkoztatásban dolgozott, vagy munkanélküli volt.

A legmagasabb iskolai végzettség szerinti foglalkoztatási ráta azt jelenti, hogy egy bizonyos végzettséggel rendelkezők milyen arányban tudtak utána elhelyezkedni a munkaerőpiacon. 2020-ban 8 általános esetén 33,1 százalék, érettségi nélkül szakmai végzettséggel 67,7 százalék tudott elhelyezkedni. Középfokú végzettséggel érettségivel, szakma nélkül 57 százalék, szakmával együtt 70,1 százalék. Összehasonlítva: akinek egyetemi végzettsége is van, azoknak a 81,8 százalékuk el tud helyezkedni a munkaerőpiacon. Ez pedig azt szemlélteti, hogy mennyire meghatározó a munkavállalás szempontjából az, hogy valakinek mi a legmagasabb iskolai végzettsége.

Bár a vizsgált korosztályból a törvénymódosítás hatására többen estek ki a köznevelésből, de ők egyébként sem valószínű, hogy teljesítették volna a követelményeket (érettségi, szakma). A kiesett fiatalok nagy része valószínűleg ettől függetlenül elhagyta volna az iskolarendszert, csak így ezt előbb tehették meg. A módosítás egyik negatív következményének gondolhatják sokan, hogy ezek a fiatalok nem fognak tudni érvényesülni a munkaerőpiacon. Ebből a kutatásból kiindulva viszont az látszik, hogy ez nem függ össze szorosan a törvénnyel, mert a kiesett fiatalok egyébként sem szerezték volna meg a középfokú végzettséget.

Más tanulmány is alátámasztja, hogy a korhatár csökkentése nem volt egyértelműen negatív hatással az iskolai végzettség megszerzésére. Sok pedagógusnak, iskolaigazgatónak könnyebbséget jelentett az, hogy nem kell kényszerből bent tartani a gyerekeket az iskolarendszerben. Mivel egyébként a teljesítményük jellemzően nem javulna, sok esetben csak a többi diák oktatását nehezítik meg.

Ezek után joggal tehetjük fel a kérdést, hogy de akkor mégis miért szólaltak fel annyian a törvény ellen.

Az iskola feladata nem kizárólag a tudás átadása, hanem ennél sokkal több. Egy olyan közeget biztosít a gyerekeknek, ahol a tárgyi tudáson kívül mást is kapnak: például barátokat találhatnak, segítségért fordulhatnak felnőttekhez, feltehetik a kérdéseiket, figyelnek rájuk, megtanulják az együttélés szabályait, normáit. Ez pedig különösen azoknak a fiataloknak lehet fontos, akik otthon a családjukban nem feltétlenül kapják meg az odafordulást. Ez leginkább a hátrányos helyzetű gyerekeket érinti, akik között sok a roma fiatal. A tankötelezettségi korhatár 16 évre csökkentésével pedig pont ők azok, akik kiesnek az oktatási rendszerből, és ezáltal kiesnek az ellátórendszer figyelméből. Vagyis épp azokat nem sikerül bent tartani, akiknek valójában a legnagyobb szükségük lenne az iskola támogató közegére.

Berényi Eszter, az ELTE Társadalomtudományi Karának egyetemi adjunktusa, a Szociológia Tanszék oktatója szerint is a leghátrányosabb helyzetűeket védi a tankötelezettségi korhatár, és leginkább a szakközépiskolákban tanulókat érinti. „A tankötelezettségi korhatárt egy védőhálóként lehetne elképzelni.” Visszalépés volt a tankötelezettségi korhatár 16 évre csökkentése, amihez hasonló nemzetközi példát keveset tud. Szerinte társadalmi szinten semmi pozitív hozadéka nem volt a módosításnak: „Biztos vannak olyan pedagógusok, akik megkönnyebbülésként élték meg a korhatár leszállítását, de ez nem azt jelenti, hogy jó döntés volt, ez inkább a rendszerszintű problémákról árulkodik.”

A kutató a törvény negatív hatásának gondolja, hogy a 16–18 év közötti korosztályban megnőtt a nem tanuló fiatalok aránya, viszont a munkaerőpiac sem tudta őket felszívni. Ráadásul szerinte Magyarországon az egyik legerőteljesebb az összefüggés aközött, hogy minél magasabb valakinek az iskolai végzettsége, annál nagyobb az esélye arra, hogy talál munkát. Ezeknek a szakmunkás végzettséget nem szerző gyerekeknek viszont jóval nagyobb az esélyük a hosszú távú munkanélküliségre. Még az egészségi állapot is összefügg az iskolában töltött évek számával és a végzettséggel – hívta fel a figyelmet Berényi Eszter. Minél több időt tölt valaki oktatási intézményben, és minél magasabb az iskolai végzettsége, annál nagyobb a valószínűsége, hogy jó egészségi állapotban lesz hosszú távon. Másik példának hozta, hogy vannak olyan országok, ahol összefüggés van a bűnözés csökkenése és a tankötelezettségi korhatár emelése között.

Az ELTE adjunktusa szerint ezek a gyerekek később sem tudnának könnyen visszamenni tanulni, mert alapból egy olyan közegből jönnek, ahol nem tudják őket támogatni. A tankötelezettségi korhatár 18 évre növelése szerinte jelzésértékű is lenne: „A tankötelezettségi korhatár visszaállítása azt jelentené, hogy figyelembe veszik azokat, akik hátrányos helyzetűek, és az oktatáspolitika törődik a legveszélyeztetettebb rétegek hosszú távú érdekeivel.”

Szerinte önmagában ez nem oldaná meg a problémát, más dolgokat is át kéne alakítani az oktatási rendszerben: például már az általános iskolákban is nagyobb figyelmet kell fordítani a veszélyeztetett gyerekekre, csökkenteni kell a társadalmi különbségek iskolai hatásait. Szerinte ha a pedagógusoknak kevesebb lenne az óraszámuk, több idejük lenne arra, hogy a problémásabb gyerekekkel is törődjenek.

A Telex beszélt egy pedagógussal, aki 2005–2019 között tanított egy budapesti, akkori nevén szakiskola (ma szakközépiskola) és gimnáziumban. A tanárnő könnyebbségnek gondolta, hogy megjelent a törvény: „Mi örültünk neki, sokkal könnyebb volt az ottmaradt diákokkal együttműködni.”

Szerinte egyébként is olyan sokat hiányoztak a kiesett diákok, hogy nem tudták volna teljesíteni az iskolát. Ráadásul sok 17–18 éves, úgynevezett túlkoros diák még mindig csak a kilencedik osztályba járt, így nekik a beilleszkedés is nehéz volt. De más probléma is felmerült:

Szerinte a tanárok a negatív hatásait nem tapasztalták a korhatárcsökkentésnek, de ennek ellenére igyekeztek bent tartani a diákokat az oktatási rendszerben. Sok esetben jobb megoldás volt azonban az, hogy elmenjenek dolgozni a diákok, akár csak ideiglenesen is. A tanárnő szerint később, amikor már érettebbek, esti iskolákban is tudtak szakmát szerezni.

„Pedagógusként nem értenék egyet azzal, hogy a tankötelezettség korhatárát visszaemeljék 18 évre, a túlkoros diákok hátráltatják a tanulást.” Szerinte aki szeretne tanulni, annak nem számít, hogy 16 vagy 18 év a tankötelezettség, ők bent fognak maradni az iskolában.

Azt is elmondta, hogy sok roma diák élt az iskolaelhagyás lehetőségével. Olyan is volt, hogy házasságkötéssel váltak felnőtté, és ezért nem voltak tankötelezettek utána. Azt is tapasztalta, hogy több roma lány már a családalapításban gondolkodott. Olyan diákja is volt, akit 16 évesen arra buzdított, hogy tanuljon, de ő azt mondta, hogy

Hozzátette, hogy természetesen voltak kivételek, és nem lehet általánosítani, mert sok múlik az egyéni helyzeten.

Felmerül a kérdés, hogy akkor mégis mit lehet most kezdeni azokkal a fiatalokkal, akik a pedagógus gyakorlati tapasztalatai alapján zavarják ugyan az oktatást, viszont a szakmai iránymutatás szerint még mindig jobb, ha az iskolában vannak.

Egy budapesti középiskola fejlesztő-pedagógusa szerint például a Dobbantó program nekik kínál alternatív tanulási lehetőséget: azok a fiatalok jelentkezhetnek ide, akik a 16. életévüket betöltötték, de nem szereztek alapfokú végzettséget. A program sikeres elvégzése lehetőséget ad a műhelyiskolába való továbblépésre, ahol részszakmát is lehet szerezni. A műhelyiskolákba azok is jelentkezhetnek, akik korábban megszerezték az alapfokú végzettségüket, tehát nem csak a Dobbantó programból lehet ide átkerülni.

Ezek a képzések sokkal rugalmasabbak, személyre szabottabbak, mint a hagyományos iskolai oktatás. Ez azt is jelenti, hogy azok a hátrányos helyzetű fiatalok, akik 18 éves koruk előtt kiestek az oktatásból, olyan gyakorlatias alaptudást szerezhetnek, amivel aztán a munkaerőpiacon jobban fognak tudni érvényesülni. Az eredeti pedagógiai koncepciójuk szerint három területre összepontosít a program: kompetenciaalapú fejlesztés, a munka világába vezető út kiépítése, egyéni ütemterv.

Mind a három terület olyan képességeket ad a fiataloknak, amelyek a hagyományos tanórákból kevésbé megszerezhetők. Nem a közismereti tárgyak általános oktatása kerül a középpontba, hanem az egyéni érvényesüléshez szükséges kompetenciák. Igaz, nem ad olyan széles körű oktatást, viszont azzal, hogy a képzés személyre szabott és gyakorlatias, sokkal jobban hasznosítható a későbbi munkavállalásnál. Ez azért is fontos, mert mint láttuk, az oktatásból kieső fiatalok nagy része nem tud elhelyezkedni a munkaerőpiacon, hanem közmunkás lesz. Nem kapják meg azt az alaptudást, amire szükségük lenne, és anyagi segítségért sem fordulhatnak a családjukhoz. Így egyre inkább kiszolgáltatottabbá válhatnak, és egyre kevesebb lehetőségük marad az érvényesüléshez.

– mondta Zsófi, aki 17 évesen hagyta ott az iskolát.

Azt mondta, hogy belefáradt abba, hogy még iskolába is kell járnia, és a családja támogatta a döntését, mert sokat kellett segítenie otthon. A tanárai nem örültek annak, hogy elmegy, de nem próbálták meggyőzni, mert tudták, hogy ez egy kényszermegoldás. 17 évesen lett egy párja, és 18 évesen született meg az első kislánya. Jelenleg három gyereke van, és közmunkásként dolgozik.

A cikk elején megismert Anna egy vidéki mezőgazdasági szakközépiskolában tanult, és a 10. osztály után ment el az iskolából. Virágkötő szeretett volna lenni, de ahogy ő fogalmazott: „Akkor a szerelem elvakította az eszemet.”

A családja és a tanárai nem örültek neki, hogy otthagyja az iskolát, mert egyébként nem voltak rosszak a jegyei, és nagyon szeretett tanulni. Közmunkásként dolgozik azóta is. 20 évesen született meg az első lánya, 22 évesen házasodott össze a párjával. Azt mondta, hogy visszagondolva megbánta, hogy ilyen hamar lett családja: „Nagyon szeretem a három kislányomat, de sok problémán megyek most keresztül, még nagyon fiatal voltam a családalapításhoz.”

Azt mondta, hogy fel kellett nőnie ahhoz, hogy édesanya lett, és a gyereket etetni kell, tisztába tenni, gondoskodni róla. Most 29 évesen érzi a súlyát annak, hogy három gyereket nevelt fel.

Bálint 16 évesen hagyta ott az iskolát. Másodjára sikerült teljesítenie a nyolc általánost, de a szakközépiskolában csak egy napot töltött. Ő azért hagyta ott az oktatási rendszert, mert akkor mentek szét a szülei, és anyukája egyedül nem tudta eltartani őket. Úgy gondolta, hogy segíteni szeretne neki, és egyébként is nagyon sokat hiányzott korábban az iskolából.

A családját nem érdekelte, hogy nem megy továbbtanulni. Először apukájával volt fizikai munkás, majd egy esélyegyenlőségért dolgozó alapítványnál helyezkedett el.

Mind a hárman egyetértettek abban, hogy visszagondolva jobb lett volna, ha tovább maradnak az oktatási rendszerben. Zsófi őszintén bevallotta, hogy azt hitte, nem lesz ilyen nehéz később. Anna a mai napig azt mondja az anyukájának, hogy jobb lett volna még az iskolapadban ülni. Sokszor gondolkodik azon, hogy visszamegy még tanulni, de közben ott vannak a gyerekek, akikről gondoskodnia kell.

Bálint sem így csinálná, ha visszamehetne az időben, de ő azt mondta, lehet, hogy egyébként sem végezte volna el a sulit. Nem tetszett neki az a szakma, amit a szakközépiskola adott, és nem akart később elhelyezkedni benne. Ő nem is tervezi, hogy a jövőben visszamegy az iskolapadba.

Leginkább azért bánják mindhárman, hogy nem végezték el az iskolát, mert így nincsen normális munkahelyük, és nehezen találnak állást. Mikor arról kérdeztük őket, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy mégis ottmaradjanak az iskolában, mind személyes dolgokat mondtak: Zsófinak az, ha lett volna valaki, aki segít neki otthon, mert az apukája nem tette, Bálintnak pedig az, ha a szülei együtt maradnak.