
Az emberélet útjának felén
egy nagy sötétlő erdőbe jutottunk.
– Leszakadt?
– Valami valahol leszakadt.
– Pedig a kipufogó, az megvan!
– De hát ment minden belülre!
– Nem szakadt le, de itt… egy kicsit ez az izé… egy drót kellene, azzal megcsinálom.
Éjfél, csípős hideg, fejlámpa és két mobil világít egy zalai szőlőhegyen, a kavicsos földút közepén álló régi Škoda Felicia mellett. Az autó Domján Petié, Bödőcs Tibor zalai vízőrző barátjáé, aki felhozott bennünket a kocsmából, hogy megmutassák, hol élnek a Zalába költöző svájciak. Most ez így utólag leírva furcsának tűnhet, de akkor, a sokadik sör után teljesen logikusnak hangzott, hogy most pedig megyünk kujtorogni, és megnézzük a svájciakat.
Svájcit végül nem láttunk, de az öt utas súlya alatt leért a kis autó alja a horgosban (így nevezik a hegybe vájt utakat Zalában). Néhány koppanás után éreztük, hogy dől be a kipufogógáz az utastérbe, muszáj volt megállnunk. Balra sötét borospincék, jobbra Zalaegerszeg fényei pislákolnak, az autó úgy néz ki, mint valami repülő csészealj, ahogy a kipufogót szerelő Domján Peti fejlámpájának sugarai éles árnyékokat vetnek.
„Menjünk be ide, a Krisztiánék pincéjébe, csak van itt valami drót!” – jön a felvetés, és az öt férfi (négy részeg, egy józan) nekiindul drótot keresni.
„A Krisztián meg biztos néz bennünket Körmendről a biztonsági kamerán.” Röhögünk. Furcsa helyzet, az tény.
Húsz perc múlva ismét repesztünk hegyre fel, hegyről le. Bödőcs az anyósülésről Petivel együtt énekli a Hiperkarmát. „Szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár, minket egytől egyig felzabál az élet. Ezután mi vár?”
„Azért szép ez, gyerekek” – mondja valaki, és bár nem tudni, mire mondja pontosan, de mindenki bólogat, mert hát valami itt tényleg szép, bármi legyen is az.



Eltűnni, mint Matolcsy Ádám Dubajban
Fontos és jogos kérdés, hogy hogy kerültünk ide. Bödőcs Tibor ritkán ad interjút, és néha abban sincs sok köszönet, ha ad. Most meghívott bennünket Búcsúszentlászlóra, megmutatta a nagybátyja pincéjét, megkóstoltuk Bödőcs mama birkagulyását (elsőrangú leves), beszéltünk a szüleivel, akik tortával fogadtak bennünket, és megnéztük a Bödőcs-univerzum Asgardját, a búcsúszentlászlói Korona kocsmát is. Rendben, a „megnéztük” eufemizmus, valójában nem csupán megnéztük, hanem lerészegedtünk benne. „Négykor nyit ez, de ma háromkor nyit, miattatok. Ezt tudtam elérni. Mondtam, hogy Kati, kettőkor nem lehetne? Biztos nem!” – vezette fel Bödőcs a helyszínt, és délután háromkor, a birkagulyás után valóban ott ültünk már a kocsma teraszán, és arról kérdezgettük Magyarország kedvenc humoristáját, miért nem szeret interjút adni.
„Több oka is lehet ennek – magyarázta. – Egyrészt nagyon sokat szerepelek, és a standupban sűrítve mondok el egy csomó mindent, poénná szublimálva és transzformálva a véleményemet, ami nem is egyértelmű vélemény, hanem a dolgok ellentmondásosságával együtt tudom megfogalmazni. De ha így rákérdeztek valamire egy interjúban, akkor örökké próbálnám finomítgatni, amit mondtam, hogy ne legyen ilyen egyértelmű. Ahogy elkezdek egy standupestet, most is láttam – sőt anyám szokta idézni a kommenteket –, írják néha, hogy nem voltam még olyan jó az első előadásokban. És írja a kommentelő, hogy reméli, hogy most Szegeden már jó leszek. De hát épp ez a lényeg, hogy nulláról indulok, és persze hogy nem vagyok jó az elején. Vállalom, hibázok. Ezeket az első előadásokat szoktuk tesztrepülésnek hívni, és azokra más is a jegyár, olcsóbb. De nem is lenne új est, ha nem vállalnám, hogy szar az elején, nem elég jó, vagy többnyire szar és kicsit jó. És a kicsit jót aztán meghallgatom diktafonról, és elkezdek vele dolgozni.”
Bödőcs ezért a régebbi interjúit gyakran utólag turbózta fel poénokkal, alakított rajtuk, amikor már volt ideje rendesen végiggondolni a válaszait. Könnyebb volt úgy dolgoznia az interjúkkal, mintha standupestek lennének, és utólag csiszolgatni azokat is. „De ez régebben volt, amikor még nem írtam” – tette hozzá, mert most ugye már ír; részben ezért is találkoztunk vele Búcsúszentlászlón; idén jelent meg a Helikonnál eddigi legjobb regénye, a Jézus a hegyen. Részben meg azért, mert Bödőcsnek megtetszett kollégánk, a szintén zalai Bődey János közreműködésével készült Petőfi utcák népe című fotósorozat, és úgy gondolta, jó lenne hasonlókat készíteni az ő falujáról is. „Jobban is érdekelnek a képek, mint amit beszélek most” – mondta, majd a kocsma előtt álló szaletli alól intett egy arra járó helyinek.


De Bödőccsel valójában a könyvről sem annyira volt könnyű beszélgetni, mert nemcsak azért nem szereti az interjúkat, mert végletesen maximalista magával, hanem azért sem, mert bár életének egy részét a színpadon éli, nagyon rejtőzködő ember.
„Mit beszéljek arról, hogy mit hogy csinálok? Persze a felkészülés is érdekes lehet az olvasónak, nézőnek, de én ezt nem szeretem annyira kitárni, vagy a bűvészdobozt nyitogatni, a trükk előtt elmondani, hogy milyen lesz a trükk, közben elmondani, hogy mit csinálok, és utólag elmondani, hogy mit csináltam a trükkben. De ez a szó is rossz, hogy trükk, mert nem erről van szó. Van bennem egy ilyen pelevini, vagy salingeri vagy pynchoni vágy, hogy eltűnjek, akár az erdőben a vadnyom, vagy mint Matolcsy Ádám Dubajban.”
Az interjúk kerülésének harmadik oka pedig az, hogy Bödőcs Tibornak újságírói kérdések nélkül is vezetnek útjai a nyilvánossághoz, ha el akar mondani valamit, azt nélkülünk is bőven megteheti, minden bizonnyal egy klasszikus interjúnál sokkal egyszerűbben. „Vannak például kollégák, vagy már nem kollégák, akik sok interjút adnak, és lelepleződik, hogy azért adják, hogy menjenek el a műsorukra a nézők. De rám meg eleve annyian jönnek, hogy azért biztosan nem kell interjút adnom, hogy legyen még 17 telt ház Zalaegerszegen a 7 mellé, hiszen ennél több már nem nagyon lehetne, mert akkor már Vasból hoznák a vendégeket. De így is jönnek Vasból, maguktól.”
Ez alapján azt hihetné az ember, Bödőcs duzzad az önbizalomtól, de ez sem ennyire egyszerű, mert ahogy el is ismerte, bár a fellépések alatt nincs problémája az önbizalmával, előtte és utána nagyon is van. „De közben tudom, hogy ez jót is tesz neki. Ahhoz, hogy a színpadon lubickoljak, ahhoz előtte és utána őrlődnöm kell.”
„Elnézést szeretnék kérni, rengetegen akarnak tőlem interjút, és valószínűleg a standup annyira sűrű, hogy azt hiszik, mindig olyan vagyok. De nem, az egy kétéves munka, amit látnak YouTube-on, mire felvesszük. De tegyük hozzá, hogy ezt is épp egy interjúban beszéljük meg, most is egy interjút adok. Sok interjút adtam már. Ráadásul már olyan dömping van a kontentből, nem is értem, hogy van az embereknek önbizalmuk annyit nyilatkozni mindenhol, mindenről. Nyilván sok ember már politikus lesz, és mindenhol nyilatkozik, hogy menjen át az üzenete. Magyar Péter azt mondta, hogy Ruff szerint amikor már unod, akkor kell még 16-szor elmondani. De én másban utazom. Sok interjút adtam azért már életemben, többet is, mint szerettem volna.”

De azért azt ugye ő is érti, hogy a 21. században a közönség igényli, hogy közvetlennek, keresetlennek, őszintének, közelinek lássa a hírességeket. Legalábbis ezt vetettük fel az interjúműfaj védelmében, hiszen az pontosan erre jó. Bödőcs azt mondta, a könyveiben és a műsoraiban számára is központi probléma, hogy mennyire kell valamit tökéletesre formálni ahhoz, hogy jó legyen, hiszen sokszor pont akkor erősebb, viccesebb, élesebb egy-egy kijelentés, ha zsigeri, csiszolatlan, őszinte. „Mindennapi problémám – jó értelemben, hiszen a művészet mindig probléma –, hogy akkor most megformálni, vagy úgy megformálni, mintha nem lenne megformálva. Vagy hogy mennyit kell megszólalni. Azt látom, hogy van ez az internetes influenszervilág, ott sokkal fontosabb a gyakoriság, mint a színvonal, a tartalom. Látszik is, mennyire értik ezt az influenszerek, hogy mindegy, mit mondasz, csak mondjál valamit, hogy mindig rárepüljenek. Nem tudom, hosszú távon ez hogy lesz.”
A Jézus felé forduló halálkönyv
Ez az utolsó mondat lehetne Bödőcs hangulatának egyik mottója is, mert az estébe, majd éjszakába nyúló sörözés alatt bármennyire igyekezett is elhajolni néhány kérdés elől, lassan kibontakozott, mi is foglalkoztatja. Pontosan az, ami a negyvenes éveikben járó embereket elég gyakran: az elmúlás. Egyszerűbben fogalmazva: a halál. „Ebben a könyvben, ha olvastátok, ugye állandóan a halál jön, meghal a róka, a nyest, a mókus, állandóan meghal mindenki. Ez egy ilyen halálkönyv” – mondta már este a sokadik sör fölött.
A könyvben valóban központi szerepet kap a halál, de furcsa is lenne másként, hiszen a regény Jézusról szól, aki meghalt a bűneinkért. Kicsit más persze ez a Jézus, mint akit mindannyian ismerünk, ez a Jézus ugyanis magyar, disznót vág, pörköltet főz és iszogat is, de a regény mégsem istenkáromló vagy vallásgyalázó, mert a fontos pontokban Bödőcs Jézusa azonos mindannyiunk Jézusával: a jó megtestesítője, a legjobb mindannyiunk közül.
„Voltak standuprészletek a vallásról már korábban is. Amikor az evangéliumról beszéltem az egyik esten, azt például még a Pajor Tamás is elküldte, miután látta a TikTokon, hogy az milyen jó. Aztán az előző könyvnél volt egy popupdedikálás a nemzetközi könyvvásáron, és azután elmentünk a Libribe, ami akkor MCC-s megszállás alatt állt. A dolgozók, raktárosok, a szerkesztőm, M. Nagy Miki, mindenki ott volt, megittuk a megbuggyant fehérborokat a polcokról, és beszélgettünk, hogy mit írjak legközelebb. Ott volt Fazekas Sanyi, aki lefordította újra a Shakespeare-szonetteket, és mondtam neki, hogy fordítsd le újra a Bibliát, kéne egy új fordítás. Erre mondta M. Nagy Miki, hogy Tibor, írjál te egy paródiát a Bibliáról. Utána egy évig olvastam a Bibliát, meg a Bibliához kapcsolódó szövegeket, Saramagót, Thomas Mannt újra, meg a Kardos G. Györgynek van az Avraham Bogatir hét napja… Az nagyon jó, amikor mondja, hogy megyek dolgozni Betlehembe, a műtrágyagyárba… ebből indult ki az egész. Jézus mint téma tetszett meg, mit tenne, ha nohával kínálnák, és a Biblia nyelvezete is megragadott.”
Bödőcs ettől függetlenül ateistának, sőt „istentelennek” tartja magát, és azt mondta, bár több mint egy éven át olvasgatta a Bibliát, így sem győzték meg. Jézust mint karaktert azonban szimpatikusnak tartja, még ha kicsit abszurdnak is. „Amit mondott, abba nem nagyon lehet belekötni, ki kellett volna próbálni, hogy úgy csináljuk. De kicsit kifordított az egész. Az emberiség nagyjából mintha ismerné magát, és Jézus szinte mindenben azt mondja, ami az ember alapvető ösztöneivel, viselkedésével ellentétes. Szóval nem lehet elérni, amit mond, de törekedni felé, az fontos lenne.”

Bödőcs a Bibliában írtakban nem hisz, Jézust is a halandó lélekben betöltött szerepe felől közelíti meg, Jézus szerinte „a kollektív tudattalannak egy kivetülése, az emberiség vágya arra, hogy jobb legyen”.
„A kiindulópont a Pasolini-film. Hát Pasolini egy kommunista ateista volt, és ő csinálta a legjobb Jézus-filmet. Összeérnek ezek a dolgok, nem? Emberi jogok, minden ember egyenlő méltósággal születik, szeressétek egymást, szeressétek ellenségeiteket. Nem állnak ezek távol egymástól.”
Bár Bödőcs vallásos közegben nőtt fel Zalában, nem tudott kiemelni egy pontot az életében, ami kiábrándította volna a katolicizmusból, ez tehát valószínűleg inkább egy folyamat következménye volt. „Voltak a nagyszüleim, mind a négy vallásos volt. De aztán volt olyan is, hogy felmentem az erdőn keresztül az apám szüleihez, beszélgettünk a vallásról meg a halálról, és kábé annyit mondtak, mint én, hogy »nem tudjuk, mi van, de ide járunk, ez a vallásunk, ez a templomunk, ennyi«. Albin atya volt még egy fontos személy, akin keresztül találkoztam a vallással, nagyon nyitott ember, ferences szerzetes volt, vagy tíz évig volt itt. Nagyon laza, keresztény, de érdekes már ez is, hogy hangsúlyozni kell, hogy keresztény volt, de jó fej. Tartott hittanórát, gitároztunk a reggeli misén Kornéllal, nem orgona volt, hanem gitárral kísértük a miséket. Szóval ezek voltak a találkozásaim a liturgiával.”
A délutánt emiatt átszőtte a vallásosságról szóló vita is, próbáltuk eldönteni, ki számít kereszténynek manapság, hogy kereszténynek nevezhető-e valaki, akit megkereszteltek, és szimpatikusnak tartja Jézust, és követendőnek azt, amit mondott. De Bödőcs szerint ennyi nem elég, ő valószínűleg valami emberen túli meggyőződést, bizonyosságot keresett a Bibliában, de ezt végül nem találta meg. „A bibliai perspektíva egy válasz arra, hogy meghalunk, erre ad egy választ a Jézus-sztori. De abban én nem hiszek, szerintem nem az van” – mondta.
A regényben pont ezért több szereplő is megkérdőjelezi Jézus tanításait, némelyik több, némelyik kevesebb jogalappal. Bödőcs a Jácint nevű forradalmár/szabadságharcos/terrorista karaktert emelte ki, aki folyton Jézus nyakára jár azzal, hogy meg kell oldani a világ problémáit, Jézus viszont többnyire elhárítja ezt, és azt mondja, ő nem azért jött, hogy a kátyúkat betömködje. Új embert akart, nem új IC-mozdonyokat. Jácint a Földön akarja berendezni Isten országát, Jézus viszont tudja, hogy a mennyország a halál után várja az embereket. Ami azelőtt van, csak egy kis várószoba. Mert a jótevés perspektíváiban is vannak különbségek, Jácint is jót akar, de erőszakkal akarja megdönteni a hatalmat, Jézus viszont nemcsak erőszakmentes, de a perspektívája is valamiféle kozmikus perspektíva. Ahogy Bödőcs fogalmazott, „az én Jézusom Carl Saganként néz rá a történelemre, Carl Sagannek van ez a Pale Blue Dot című rövid videója, hogy ránéz a bolygóra kívülről, ott az a pötty, és az a bolygó”.

Valójában Bödőcs ezzel árulta el, hogy komolyan gondolja az ateizmust: hogy ezt a perspektívát rögtön egy csillagász tudományos alapú megközelítéséhez hasonlítja. Jézus azonban nem csillagász volt, nem a Földet tartotta apró, inszignifikáns pöttynek a hatalmas univerzumban, nem a bolygó határain látott túlra, hanem a földi élet határain. Ez az, ami érdekessé teszi Jézust az elmúláson gondolkodó ember számára. Mert a fő kérdés végül mindig az: mi értelme van az életnek? „Ez alapkérdés, itt vagyunk, emberek vagyunk, itt vagyunk a bolygón. Ma éjszaka is sokat gondoltam a halálra. Én nem tudom, ti hogy vagytok ezzel, én nem értem, mit keresünk itt” – mondja Bödőcs, majd rögtön arról kezdett beszélni, hogy Romsics Ignác milyen sok érdekességet tud a Don-kanyarról, ahol ott volt egyébként Bödőcs nagyapja is, de valójában ez a Don-kanyar is mennyire egy apró pötty csupán a Carl Sagan-i és a jézusi perspektívában is.
De ahogy a jézusi tanok is inkább csak törekvései az embernek, úgy Bödőcs sem tud elszakadni az élettől, az emberektől, attól, amit valóságnak nevezünk, azaz ha lehetne, talán ő is inkább még itt, a Földön rendezné be a mennyországot. „Én nem vagyok szereplője a könyvnek, de szerintem törekedni kell rá, hogy minél jobb legyen minél több embernek” – vallotta a humorista, aki ha szereplőként nem is írta bele magát a könyvbe, a környezetét nagyon is beleírta. Hiszen a Jézus a hegyen a nosztalgiáról is szól, na meg arról, hogy Bödőcs megpróbálja könyvben is megmenteni a múltat, a gyerekkora helyszínét és karaktereit, a disznóvágásokat, a történeteket, a falut, Zalát, a szőlőhegyeket. Megint a halál és az elmúlás; a múlt szép volt, kényelmes volt, és ami a legfontosabb: jól ismerjük. A jövő viszont bizonytalan, sötétbe vész, és nagyon is elképzelhető, hogy ami eztán jön, az nem lesz már olyan jó, mint ami eddig volt. Sőt, ha meghalunk, akkor meg mit ért az egész? Mi lesz egyáltalán a halál után?
„Ha belegondolsz, 50 év, 100 év, eltűnsz a picsába. Nem tudom, a gyerekek el fogják-e olvasni a könyvet majd.” A család, az egymást követő generációk és a halál kapcsolata a vacsora alatt jött fel először, a sokadik sör után. Bödőcs anyja oldalast sütött, külső szemlélő valószínűleg már semmit nem értett volna („artikuláljon, fiatalember!”) a Szindbád-idézetek, a tejföl és a Bödőcs szekszárdi estje után érdeklődő Hadházy Ákos körül forgó beszélgetésből.



„A gyerekek is nagyon szeretnek, ragaszkodnak hozzám, de aztán mégis eltűnsz a fenébe. 50 év múlva már nem leszel itt, anyádék se lesznek itt, minden eltűnik a picsába” – mondta Bödőcs az oldalas fölött, és a beszélgetés hirtelen komolyabbra fordult, vitatkozni kezdtünk azon, hogy akinek gyerekei vannak, az jobban vagy kevésbé fél a haláltól amiatt, hogy a gyerekeiben legalább egy része fennmarad. Bödőcs szerint akinek gyereke van, sokkal jobban fél a haláltól, mert a saját halála így még egy újabb emberi kapcsolatot szakít meg. „Őket sajnálom már előre, hogy én majd megdöglök. Ha vannak gyerekek, akkor onnantól értük is aggódsz.”
„Most is, forgolódtam hajnalban, és az járt a fejemben, hogy itt vannak a gyerekek, tök cukik, reggel megyek Szentlászlóra, jönnek a telexesek, milyen jó, de közben meg ennyi az élet. Lepereg, szétporlik a picsába. Azt hittem, hogy ha befejezem a könyvet, akkor ennek vége lesz, de nem lett vége, azóta is a halálon jár az eszem. Nem nyugtatott meg a feltámadás sem.”
Bödőcs a könyve végén gondolkodott a legtöbbet, azon, hogy mit kezdjen Jézus feltámadásával. „De nem változtattam meg a végét, a Mithrász-kultusztól Jézusig nagyon ki van ez dolgozva, és valószínűleg ez a történet működik. Ez a remény a végén, hogy feltámadás van. Azaz nem tudjuk, hogy van-e. Ez olyan, mint Orbán ügynökaktája: nincs rá bizonyíték, de szemtanúk vannak, Németh Miklós, versus Mária Magdolna és a tanítványok.”
Ez a Pompeji-hangulat
Senki sem tudta már, hány óra van, de jócskán este, sőt, talán éjszaka. A Bödőcs-rezidenciáról ismét visszaindultunk a kocsmába, a motort be sem indítva gurultunk le a dombról a főutcáig a Feliciával. „Na, meglesz?” „Meglesz?” „Meglesz ez, gyerekek!” „Meg is van.” „Én megmondtam!”
A kocsmában biliárdozni kezdtünk, de igazán senkinek sem volt kedve, mert bár a vacsora valamennyi alkoholt felszívott, azért a sofőrt, Domján Petit leszámítva mindenki lerészegedett. De ő meg szerencsére az a fajta ember, aki józanul is remekül felveszi a részegek tempóját a beszélgetésben. „A zalaegerszegi műsor akkor mikor lesz?” – kérdezi Bödőcsöt.
„November 16.”
„Két jegyet kérhetek?”
„Hogyne. De anyukámmal beszéljél, mert a jegyeket itt ő intézi.”
„Ha a Jóisten jönne, és azt mondaná, mi az a három mondat, amit szeretnél elmondani az új könyvedről, mit mondanál?” – kérdeztük a humorista írót vagy író humoristát, mert azt a sokadik sör elmepáráján át is érzékeltük, hogy nincs elég válaszunk még egy jó interjúhoz. „Ami nincs benne, de elmondanád róla. Vagy a legjobb barátod kérdezi a könyvről, hogy »Tibike, mi a faszom ez?« Mit válaszolnál?”
„Már hogy ajánlom neki?”
„Igen.”
„Mi végre vagyunk? Ez csak egy mondat, de ezt mondanám.”
„És a második mondat?”
„Hogy vagyunk?”
„Harmadik?”
„Legyünk így.”
„Na.”
„Eltűnünk a picsába. Belemos az eső a földbe.”
„De akkor mégis ez a nagy kérdés, hogy miért legyek jó, miért ne legyek jó… Miért legyek én tisztességes…”
„Kiterítenek úgyis…”

Az este kezdett teljesen szétcsúszni, Bödőcs a kocsmáról magyarázott, és arról, hogy az is elmúlik. „Ide jártunk iszogatni, és itt volt a Bandi bácsi és Bondor, Hacsek és Sajó, ezekkel ittunk. És a fiam, ő már nem fog ilyet látni. Ez egy demokratikus dolog volt, hogy kurvaöreg meg mindenféle emberekkel beszélgettünk. Urak bebaszva. Vittük haza apámmal, a vállamon vittem. És jött ki a Marika néni: »Bandi!« Volt már okostelefon, betettük telefonon a Hajnali részegséget, szavaltuk Kosztolányit. Apámmal vittük haza, apámat is vittem haza, engem is vittek haza egyszer! Na, és ez már nincs, a gyerekeimnek ez már nem lesz, hogy a kocsmába lejönnek, és a fiam beszélne egy nála 30-40 évvel idősebb emberrel.” Majd Domján Peti mutatta a telefonján a közös fotójukat Bandi bácsival. „Mindent megszerelt, minden porszívót, tévét, rádiót hozzá hordtak, de közben Faludy György, meg Villon, meg József Attila és Ady Endre is volt” – magyarázták. „Fideszes volt, nem tetszett neki minden a műsoromban, hiányzik.”
„Bandi bácsi olvasta a horvát horgászmagazint. »Bandi bácsi, tud horvátul?« »Annyit tudok, hogy a hal a riba«. Mozigépész volt, nyugdíj után meg éjjeliőr a tőzegbányában. Jöttünk haza Egerszegről bebaszva, hogy Bandi bácsi, itt a sör. Bandi bácsi jött ki, énekeltünk együtt.”
Elmúlik a kocsma, és elmúlik a falu is, Búcsúszentlászló java már a temetőben, és a Bödőcs műsoraiban megörökített kocsmai vendégek többsége is meghalt az utóbbi pár évben. „Akikről beszéltem, belőlük egy klasszikus maradt, a Jenő, de ő meg nem jár a kocsmába. Ez a Pompeji-hangulat. Hány ember tűnt el, mióta itt vagyunk? Ilyen húsz törzsvendég. Márton Jani, Ferus, mindenki.”

Miért kellene Krúbinak meghalnia a segesvári csatamezőn?
Ahogy a részegekkel Magyarországon gyakran lenni szokott, a beszélgetés egyre inkább a közéletre terelődött, de itt is az elmúlásnak egy fajtájába ütköztünk; idén áprilisban ugyanis megbukott Orbán Viktor és a Fidesz leválthatatlannak és sziklaszilárdnak hitt rezsimje. És akárki akármit gondol is Orbánról, azért ez mégiscsak változás, lépés az ismertből az ismeretlenbe. „Orbán azért kicsit önmaga paródiája volt. Annak a paródiája, ami akart lenni, vagy amit eljátszott, a belorusz tsz-elnökbe oltott kirgiz párttitkár, diktátor is, de mégse. Mások meg utánozták, ugyanúgy hordták a hasukat. Amikor bekerültem a Fábry-show-ba, 2005-ben vagy 2006-ban, akkor is azt láttam, hogy már úgy sztoriznak a technikusok, a gyártásvezető meg a kellékesek, mint a Fábry. Ez a nagy egyéniségek hatása.”
De hiába volt Orbán is nagy egyéniség, aki jelentősen alakította Bödőcs humoristakarrierjét is a paródiákkal, azért nem sírja vissza a Fideszt. „Hát tulajdonképpen endorszáltam a Tiszát! Választás előtti napon tettünk ki egy posztot. Én úgy éreztem, hogy itt tényleg nagy volt a baj. Nagyon gáz volt, amit csináltak. Gazemberek voltak. Ha Sztálin Dzsingisz kán telefonnal, akkor Orbán Putyin novicsok nélkül.”
Aztán április 12-én este Bödőcs úgy érezte magát, mintha „feltámadt volna Puskás Öcsi. Öröm volt bennem, persze. Azt gondoltam, érezhetném azt is, hogy ugye, én megmondtam. Mindig volt ez a nyomás rajtam, hogy ne beszéljek már a politikáról, nem szabad, kussoljál, depolitizáló volt a magyar közbeszéd. De miért ne lehetne beszélni arról, ami érint, ami érdekel, főleg standupban? Bármiről lehet beszélni. Nem éltem vissza ezzel, nem ültem tort. De azért volt bennem az is, hogy »ó, én már ‘16-ban mondtam Putyinról meg Orbánról, amit Magyar Péter csak ‘24-ben ismert fel«”.
De hozzátette azt is, hogy ezzel a kormány- vagy rendszerváltással önmagában még nem oldódtak meg az ország problémái. „Nem egy emberen múlik, nem csak az Orbánon múlik meg a Magyar Péteren, hogy milyen az ország. Az olyanokon múlik, hogy a kazánszerelő, ha bemegy, mit mond a kazánra. Az nem fog most hirtelen megváltozni, hogy »ó, bazdmeg, hát ezt, ezt ki szerelte így be ide, a faszomat«. Persze az, ha nem lopják el a nagy részét az adónknak, az nem rossz. De nem elég.”
„Azt szokták most számonkérni, hogy ugyanazt kéne csinálnom a Magyar Péterrel, mint Orbán Viktorral. Na de csak azért úgy kritizálni a mostani rendszert, mint az előzőt, meg patikamérlegen kimérni ezt… A viharjelzőt sem kapcsoljuk be csak azért, mert diszkót akarunk rá táncolni.”


Egyre többen kérik viszont számon az újságírókon és más közéleti szereplőkön is, hogy miért beszélnek egyáltalán még mindig Orbán Viktorról és a Fideszről. De Bödőcs szerint „Magyar Péter is folyamatosan ezt nyomja a parlamentben, hogy elmondja, hogy most már nem fog erről beszélni, aztán húsz percig erről beszél. Nem gondolom, hogy április 13-a után ne beszélhetnék a NER-ről, hiszen a NER ügyeinek feltárása jelenleg is zajlik. Téptem a számat 16 évig, most az ügyészség jön! Aktuálpolitikával egyébként standuposként foglalkozni kicsit homokfestészet, olyan anyaggal dolgozol, ami elmállik, de engem mégis érdekelne, hogy Szent István udvari bolondja hogyan parodizálta az intelmeket.”
Igaz, azt elismerte, hogy egyelőre nem is tudja olyan érzékletesen parodizálni Magyar Pétert, ahogyan Orbán Viktort tudta. „Nagyon monoton. A Viktor meg egy bohóc, Mussolini típusú” – mondta. A NERbaszatin című videója is Magyar Péter-paródiának készült, de rájött, hogy ez még nem megy elég jól. „Úgyhogy az lett a megoldás, hogy nem őt parodizálom, hanem egy embert, aki őt próbálja utánozni, és a tagadhatatlan arroganciáját.”
Bödőcs szerint már az is egyfajta válságtünet, hogy Magyarországon humoristáktól várják, hogy mondjanak valamit a közéletről. „Hogy mindenki mondjon valamit. Van ez a Ruff–Gulyás Marci–Vida Kamilla Bermuda-háromszög, hogy basztatják az elemzőt, vagy a fellépőt, a humoristát, akárkit, hogy mondjon valamit a politikáról, és ne csak mondjon, cselekedjen. Van a Kamillának ez a beletörődésipar-elmélete, ami szerintem, hát, hogy úgy mondjam, pár sebből vérzik. Mert az, hogy Krúbi haljon meg a segesvári csatamezőn, egy faszság, hiszen Krúbi művész. Miért kéne a művésznek ilyet tennie? Egy művésznek ábrázolnia kell a világot, meg reagálni rá. Persze Lukács György nem teljesen így gondolta. Nagyon kevés Lukács Györgyöt olvastam, de amit igen, az egy ilyen nagyon kellemetlen előíró attitűd, hogy mi a dolga az írónak. Mutassa be a társadalom problémáit, de ez még nem elég. Németh László is – ahogy a fiam mondaná – valami ilyesmiről yappolt. Lukács György mondta, hogy az erőszak nem jó, de szükségszerű, mert a világ igazságtalan, és ha nincs erőszak, akkor az is marad. Ezért be kell vállalnia a forradalmárnak az igazságtalanságot és az erőszakot, ami persze bűn, de nagyobb bűn az, ha nem így teszünk, és fenntartjuk a feudalizmust. Leninnek is bejött ez az erőszakipar, ő még a miatta érzett bűntudattal sem bajlódott. Ezek nagy kérdések, de én mint fellépő, standupos, hát én nem érzem úgy, hogy Molotov-koktélt kéne gyártanom, elég, ha ábrázolom, ami van körülöttünk, ezzel felmutatom, ami szerintem rossz. Vida Kamilla ezt írta Krúbiról a beletörődésipar-cikkben, hogy ő csak ábrázol, és nem tesz semmit. Aztán meg elment a Ruff Bálint a kormányba, és ezen összeveszett Gulyás Marcival, mármint Bálint, miközben ezzel nyomasztottak oly sokakat, hogy tessék részt venni a politikában. Tőlem ez nagyon távol van, és sosem szólalok fel egy társasházi közgyűlésen sem. Én nem azt mondom, hogy ez jó, de én nem vagyok egy essek el a segesvári csatamezőn alkat.”
Annyi viszont mindenképp változott az utóbbi években, hogy egyre több embert érdekel a politika. „Sosem volt még ennyi jól és rosszul tájékozott ember a nyilvánosságban. Felmegyek a színpadra, és nem kell semmi bevezetés, elkezdem egyből a műsort. Régen, amikor elkezdtem a közéletről beszélni, az emberek nem követték így a politikát, most teljesen képben vannak. Régen azzal kellett kezdenem, hogy elmondom, mi történt, most meg már úgy ülnek be, hogy tudják.”
Magyarországon kurva sokan isznak, még sincs egymillió Ady Endre
Végül, ahogy az ember tudata kinyílik, és saját magára csodálkozik rá utoljára, az este végén mi is arról kezdtük kérdezgetni Bödőcsöt, milyen a viszonya az alkohollal, azaz tulajdonképpen miért is ittuk mi mindannyian végig ezt a napot. „Ha ‘42-ben Churchill leszokik az alkoholról, talán nem nyerik meg a háborút – ütötte el a választ. – Most turné van, nem fogok addiktológushoz járni, érted. Meg kell nyerni a háborút, a turné felénél vagyok. 160 fellépés. A duplák, azok olyanok, mint az élsport. Aznap tudom, hogy dupla van, akkor úgy kell enni, aludni, másnap úgy kell gyógysört inni, vagy nem inni, hogy van-e dupla.”


Mi: Valami akkor azért mégiscsak van az alkohollal.
Ő: Persze, benne van a levegőben, ott van a zeitgeistben, az antialkoholista kontenthullámban, mentáliparban. Hányféle alkoholistát ismerünk a Petivel itt, Szentlászlón? Rengeteget. Churchilltől Samantháig, Lemmy, Hrabal, nem tudom, Hacser Józsa a Szomszédokban, Cliff Barnes, Horn Gyula, Ferus, nagyon sokféle alkoholista van. Van az agresszív. Van, aki meghal 50 évesen, van, aki elél 75 évig. Vagyunk mi, vagy vagyok én. Nagyapám egy-két liter bort ivott meg mindennap, jól elosztva, és nem láttuk részegnek. A fiam Metallica-koncerten megiszik egy pohár sört, de nem igazán érdekli a szer. Nekem meg már 15 évesen mély érzéseim voltak itt, ebben a kocsmában. Tök jó, hogy a fiatalok ezt nem csinálják már. De közben a képernyőnek meg mennyire rabjai. A sturm und drang, vad korszakomon azért már én is túl vagyok.
Mi: De akkor a mi generációnk vajon miért érzi, hogy kell az alkohol?
Ő: Nem tudom, de attól, hogy van ez a sztereotipikus apuka, aki egy balfasz állat, üti a gyerekeit, attól még a legtöbb alkoholista nem ilyen. Vagy nem minden alkoholista ilyen.
Mi: Tehát most kiállsz az alkoholisták mellett?
Ő: Egy részük mellett igen. Nyilván a balfaszok mellett nem, az egyik haverunknak az apja, az például tényleg hülye volt. Felgyújtotta a könyveit. Kurva sok hülye alkoholista meg nem alkoholista van. De van, akit segít. Bukowskit alkohol nélkül hogyan képzeljük el, vagy azt, hogy Krúdy Gyula nem ismeri a bort, Petri György pilatesezik? Az alkoholizmus lélektanáról, árnyoldalairól egyébként elég sokat írok a Meg se kínáltakban, aminek adaptációját Thuróczy Szabi barátom játssza már öt éve, nagy játékintelligenciával, életszagúan a 6Színben.
Mi: Akkor az alkoholfogyasztásban szerinted van valamiféle esztétika?
Ő: Egyrészt van, másrészt nincs. Magyarországon kurva sokan isznak, még sincs egymillió Ady Endre. Mikor másodszor megnéztem a moziban a Sátántangót, ott ült a Víg Mihály, a világ legjobb filmzeneszerzője. Mihállyal megittuk az összes pezsgőt, ami volt a Cirko-Gejzírben. Nem volt sok… Vele találkoztam Krasznahorkai László 70. születésnapján is, és odajött, gratulált a könyvemhez. Meg a feLugossy László, aki szóba állt velem, ettől annyira boldog voltam, megittam három üveg zöld veltelinit.
„Te már nem iszol, vagy még nem iszol?” – szólt oda Bödőcs egy polgárőrnek a pultnál, aki nyugodtan ennyit válaszolt: „Tibike, húsz éve nem iszom.”
Aztán savunk lett, ásványvizet rendeltünk, de elfogyott a mentes, végül már csapvizet kértünk. „Hát, én ezt biztos nem tudnám meginni” – mondta rosszallóan Kati, a pultos.
Végül beültünk az autóba, felmentünk a hegyre megnézni a svájciakat, elakadtunk, megszereltük a kipufogót, aztán zalai falvak temetőit jártuk, mert Domján Peti, a zalai vízőrző különleges Jézus-szobrokat akart mutatni nekünk. Száguldott a kis Škoda, a kipufogógáz miatt leeresztett ablakon tódult be a fagyos szél, és szólt a Hiperkarma. „Szépen lassan mindenünk leépül, nemsokára elmúlik a nyár, minket egytől egyig felzabál az élet. Ezután mi vár?”
Szép éjszaka volt.