Margot Robbie hatalmas, fehér esküvői ruhában, Margot Robbie áttetsző, rózsaszín celofánba csomagolva, Margot Robbie piros latexben – az Emerald Fennell-féle Üvöltő szelek már az első, forgatásról kikerült fényképekkel és promóciós felvételekkel borzolta a kedélyeket. „A fehér színű esküvői ruha csak 1840 után lett divat, a puffos ujjak inkább az 1980-as éveket idézik, a műanyag ruha az 1950-eseket, és mit keres itt a latex?!” – az internet történelem-, irodalom- és divatszakértői egymást túlharsogva magyarázták, hogy a korhűnek egyáltalán nem nevezhető jelmezek bizonyítják, Fennell nem érti az alapanyagot, amit adaptálni akart. A film hangos kritikusai egy dolgot felejtettek el megemlíteni: az Üvöltő szelek nem ügyetlenségből, hanem direkt nem korhű.
Nemcsak a jelmezei, a díszlet, a zene is hangsúlyosan nem az. Ezek együtt teremtik meg azt a fantáziavilágot, amelyet a rendező a regény 14 éves olvasójaként megálmodott, és amelyet most filmre vitt. Nem a 1847-es regény adaptációjaként, hanem annak sajátos interpretációjaként. Kritikánkat a filmről itt olvashatja el.
Rendezői szándék ide vagy oda, az Üvöltő szelek kosztümjei kiverték a biztosítékot.
A közösségi média válogatott véleményvezérei már a bemutató előtt ítéletet mondtak: az új Üvöltő szelek teljesen összekeverte a történelmi korokat, a jelmezeknek semmi közük nincs 18. század végéhez, amikor Brontë története játszódott. Nyilvánvalóan azért, mert a készítők nem végezték el rendesen a házi feladatot.
Nemcsak a kosztümös filmekre jár rá a rúd mostanában, a közösségi média divatszakértői azon is felhördültek, hogy Az ördög Pradát visel folytatásának előzetesében Miranda Priestly a 2010-es években trendi Valentino Rockstudban tűnt fel. A még be sem mutatott film kritizálói megint csak arról feledkeztek meg, hogy belegondoljanak, lehet, hogy a film jelmeztervezője, Molly Rogers tudatosan rakott divatjamúlt cipőt Priestly lábára. De a február közepén bemutatott Love Story: John F. Kennedy Jr. & Carolyn Bessette is megkapta a magáét a közösségi média elemzőitől, akik szerint a minimalista csendes luxus anyja, Carolyn Bessette a sorozatban (a néhány előzetesen közzétett fotó alapján), inkább hasonlít az egykori stílusikon Temuról rendelt olcsó másolatára.
Hogy a fentiek tekintetében mennyire van igazuk a fanyalgóknak, még nem derült ki, de a február 13-án bemutatott Üvöltő szelekről már el lehet mondani: abba a kosztümös műfajba tartozik, ami az elmúlt években a moziban és a tévében is megvetette a lábát, és ami vállaltan szabadon értelmezi a korhűség határait. Ez az a műfaj, ami egyre több fiatal nézőt húz be abba a világba, amelynek többek között a Brontë-nővérek, Jane Austen és Louisa May Alcott a királynői, új generációnyi olvasót nevelve nekik.
Mindenki romantikus álmainak öltöztetője
Az Üvöltő szelek jelmeztervezőjét, Jacqueline Durrant semmilyen objektív szempont alapján nem lehet azzal vádolni, hogy ne értene a szakmájához. A brit tervezőt eddig kilencszer jelölték Oscar-díjra, és kétszer vehette át a szobrot. 2013-ban az Anna Karenináért és 2020-ban a Kisasszonyokért (Little Women). De a teljesség igénye nélkül jelölték már 2006-ban a Büszkeség és balítéletért (Pride and Prejudice), 2008-ban a Vágy és vezeklésért (Atonement), 2018-ban a Szépség és a Szörnyetegért (Beauty and the Beast) és 2024-ben a Barbie-ért is.
Ha visszanézzük az elmúlt 20 év kosztümös romantikus filmjeit, a legkiemelkedőbbekben Durran keze garantáltan benne volt. Hogy tovább ne menjünk, ő felelt azért a zöld ruháért, ami a könyvespolchoz préselve végezte a Vágy és vezeklésben, örök helyet követelve magának sokak szexuális fantáziájában, és az ő keze nyomát viseli magán az a hosszú szövetkabát is, ami ellenállhatatlanul lebegett a hajnali ködben barangoló Mr. Darcy körül.
Ha valaki, Durran tudja, milyennek kell lennie a korhű kosztümöknek. És azt is tudja, hogyan lehet megbolondítani azokat.
Az Üvöltő szelekben ezt a feladatot kapta. Fennell már több mint egy éve dolgozott a film fejlesztésén, amikor felkereste Durrant. Addigra rengeteg referenciát halmozott fel arról, milyen külsőt álmodott meg a történetnek. Képeket mutatott a rendezőnek a Tudor-korszakról, az 1950-es évekről, kortárs ruhákról. A tervezőasztalon végül ezek az inspirációs képek keveredtek a Durran által gyűjtöttekkel. Néhány vintage Thierry Mugler és Alexander McQueen darab, festmények, történelmi ruhák, a 20. század kosztümös filmjeinek ikonikus jelmezei. Az Erzsébet-kortól a György-korszakon át a viktoriánus korig szinte minden. „A kihívás az volt, hogy mindezt olyan megjelenéssé sűrítsük, amely elmeséli azt a történetet, amit Emerald el akart mondani” – mondta a tervezési folyamatról Durran a Vogue-nak.
Durran csak Catherine Earnshaw számára több mint 50 ruhadarabot tervezett. Ezek két élesen elkülöníthető csoportra oszthatók. A fiatal, Szelesdombon élő Cathy stílusát a jelmezeket elemző cikkek jobbára a „bajor tehenészlány” jelzővel illetik: nagy, piros vagy kockás mintázatú szoknyák, egyszerű fehér blúzok, és fűzős mellénykék alkotják a nő ruhatárát. Ezek közül a filmben a legemlékezetesebb az a bőr, fűzős felsőrész, amelynél fogva Heathcliff fél kézzel felemeli a nőt. Ezt a darabot Durran tervei alapján a luxus bőrtermékeket tervező brit dizájner, Tamzin Lillywhite készítette.
Az esküvői ruháját Durran 1950-es évekbeli dizájnok és Sissi osztrák császárné 1860-as évekbeli portréi alapján álmodta meg. Az élesszemű kritikusok figyelmét az sem kerülte el, hogy Cathy alsóruha nélkül bújt az esküvői ruhába. Nem véletlenül, a csupasz, izzadt bőrön egyre szorosabbra húzott fűzőnek is jelentősége van a filmben. Cathy rózsaszín masnival átkötött, celofánszerű ruháját, amelyet a nászéjszakáján viselt, vintage Thierry Mugler darabok és egy pin-up fotó ihlette az 1950-es évekből, amelyen egy celofánba csomagolt, masnival átkötött „ajándék-nő” szerepelt. Cathy Thrushcross Grange-ben viselt öltözetei egyértelműen jelzik társadalmi státuszának változását. Ruhái szándékosan túldíszítettek, fényűzőek, ékszerei túlméretezettek, hajviselete és sminkje (amit Szelesdombon még egyáltalán nem viselt) is inkább tündérvilágbeli, mint György-kori.
A látványos ékszereket Durranék a Chanel archívumából kölcsönözték. Ezek közül a legfeltűnőbbek azok a gót stílusú, drágakövekkel díszített keresztek, amelyeket Cathy ruháira applikáltak. A piros, fekete és fehér színek által dominált ruhatár összeállításához modern anyagokat használtak, de több olyan szett is feltűnik a filmben, amelyet valóban korhű viseletek ihlettek. Ilyen például Cathy piros köpenye, amelyet egy 18. századi darab alapján készítettek el, és az a fekete-fehér, páncélszerű, gyöngyökkel és láncokkal díszített ruha, amelyhez Durran egy 19. századbeli festményt vett alapul.
Amikor a filmben Heathcliff először látogatja meg a már Lintonként, Thrushcross Grange-ben élő Cathyt, a nő egy hatalmas, piros szoknyát és fehér blúzt visel. Bár a szoknya első ránézésre latexnek tűnik, valójában nem az, hanem fényes, „folyékony” szatén. A szettben Cathy szinte egybeolvad a fehér falú, fényes, piros padlójú szobával – eggyé válik a házzal.
Heathcliff ruhái sokkal jobban passzolnak a György-korhoz, sötétek, klasszikus vonalakat követnek, a byroni spleen hangulatát sugározzák. Itt is belefért egy kis játék, a több éves önkéntes száműzetésből hazatérő Heathcliff egyik foga arany, a fülében pedig egy szinte nevetségesen nagy arany karika lóg. A férfi (akiről a regényben sem derül ki, hogy miből szerezte a vagyonát) a filmben azzal viccelődik, talán kalóz volt.
Edgar Linton ruháinak sziluettje szintén korhű, de az anyaghasználatban ugyanannyira túlzók és modernek, mint Cathy ruhái. Mindkettejük ruhái passzolnak a babaházszerű Thrushcross Grange-hez – Linton nemcsak a házát, magát és a feleségét is úgy öltözteti fel, hogy annak minden porcikája a férfi vagyonáról tanúskodjon.
Isabella Linton ruhái is egy konkrét történelmi kort idéznek, de nem a regényét: Durran az 1860-as évek divatjában merült el, a kor divatkézikönyveit lapozgatva tanulmányozta az évtized jellemző szoknyaformáját, és azt, hogyan díszítették a fiatal nők a ruháikat szalagokkal és csipkékkel. Isabella túlzásokba esik a díszítés terén, a filmben egy egész szobája van csak a szalagjainak. „Az egész elég gyermeki és naiv. Ez a mi saját túlzásunk az adott történelmi korszakról” – magyarázta Durran.
Kosztümös film, csavarral
Az Üvöltő szelek egy kitalált történet, nem történelmi dokumentum. Ezért sem érdemes történelmi hűséget követelni az adaptációin, de ennél is fontosabb a rendezői szándék megértése. Fennell, több millió fiatal lányhoz hasonlóan, 14 évesen olvasta el először a regényt. Ebben a korban ha akarnánk se tudnánk pontosan beazonosítani, a történet hol és mikor játszódik (hiszen sosem jártunk a 18. század végi Angliában), akkor éppen milyen házakban laktak, milyen ruhákat, ékszereket viseltek az emberek, hogyan fésülték a hajukat. Nagyon sok mindent bízunk a fantáziánkra, ami aztán olyan sajátos világot teremt, ami nyomokban korhű, de inkább a sajátos keveréke a vágyainknak és az író által felvázolt külsőségeknek.
Fennell filmje is egy ilyen világban, nem a György-kori Yorkshire-ben játszódik.
Ezért olyan a díszlet és a jelmez, amilyen, ezért szerzett hozzá dalokat Charli XCX, ezért játssza a regényben a húszas évei elején elhunyt, barna hajú Catherine Earnshaw-t a 35 éves, szőke, ausztrál Margot Robbie, a „sötét bőrű cigány” Heathcliffet a fehér bőrű, szintén ausztrál, 28 éves Jacob Elordi, a szőke hajú, kék szemű, sápadt bőrű Edgar Lintont a pakisztáni-skót Shazad Latif, Ellen Deant pedig a vietnámi-amerikai Hong Chau.
Ez az esztétika leginkább az utóbbi évek kosztümös sikersorozatai, a Bridgerton, a The Buccaneers és Az aranykor kiforrottabb formáját idézi, de a filmvásznon is egyre nagyobb hagyománya van a műfaj határfeszegetéseinek.
És nem csak ott. A színházban már régen nem divat a korhű jelmez. Ennek egyrészt költségvetési okai is vannak, a színházak nemcsak itthon gazdálkodnak jelentősen kevesebb pénzből, mint a filmek. Egy előadás valóban korhű, minőségi jelmeztárának összeállítása nagy valószínűséggel bármilyen produkció büdzséjét kimerítené (ha csak nem hasznosítanak újra korábbi jelmezeket).
De nemcsak ez az oka annak, hogy az utóbbi években többek között a londoni West Enden színpadra állított Shakespeare-adaptációk sem kapaszkodnak foggal-körömmel a történelmi hűséghez. A London Theatre 2015-ös Hamletjében (a főszerepben Benedict Cumberbatch) látszólag kaotikusan keveredtek a félig-meddig korhű és kortárs öltözetek. 2024-ben a szintén Londonban színpadra állított Rómeó és Júliában Tom Holland és Francesca Amewudah-Rivers egyszerű fekete melegítőkben játszották el a szerelmeseket. Bodó Viktor az alapanyagot egyébként is lazán kezelő Shakespeare-adaptációi az Örkény Színházban szintén messze állnak az Erzsébet-kori esztétikától. Ifj. Vidnyánszky Attila Hamletjét a Katonában nemcsak a díszlet, a jelmezek is hangsúlyosan maivá tették. A Jurányiban játszott Medea gyermekeiben egy szereplőt se keressünk ókori görög viseletben!
A színháznak, ami a streaming korában egyre nehezebben tudja becsalogatni és megtartani a fiatal nézőket, nagyon fontos feladata, hogy a több száz, vagy akár több ezer éves, de a mai napig érvényes szövegeket „modernné”, azaz feldolgozhatóvá, átélhetővé tegyék – dramaturgiai trükkökkel, drasztikus átírással, akár formabontó díszletekkel és jelmezekkel. Ha nem teszik, végleg elveszítik a következő színházfogyasztó generációt, megpecsételve a műfaj sorsát.
A mozit – egyelőre – nem fenyegeti hasonló veszély, de a klasszikus regényeket újra és újra adaptáló filmkészítők szintén felismerték, hogy a feladatuk sokkal összetettebb az alapanyag szöveghű színrevitelénél. Ez nem azt jelenti, hogy ezeket a történeteket mindenképp maivá kell tenni, bár erre is van több példa, például Baz Luhrmann ikonikus Rómeó és Júliája, vagy A makrancos hölgyet újragondoló 10 dolog, amit utálok benned (10 Things I Hate About You).
A kosztümös filmek iránti töretlen lelkesedésnek viszont kulcseleme az eszképizmus.
Hiba lenne ettől teljesen megfosztani a közönséget, de legalább ugyanekkora hiba azt gondolni, csak a tökéletesen kivitelezett, minden részletében korhű kosztüm tudja megteremteni azt a világot, ahova kedvére elmenekülhet a néző.
Ez szinte lehetetlen is, bármennyire törekszik a korhűségre egy produkció, akarva-akaratlanul akkor is ott lesz benne annak a kornak a nyoma, amelyben készült. Akár csak a hajviseletekben, a borotvált hónaljakban vagy a sminkelt arcokban, jobbik esetben tudatosan, leheletfinom utalásokkal, egy-egy modern anyagválasztásban, kiegészítőben. A 2006-os Marie Antoinette-ben például egy pillanatra feltűnik egy pár lila Converse cipő. Nem véletlenül, Milena Canonero jelmeztervező (aki a filmért Oscar-díjat is kapott) és Sofia Coppola rendező ezzel az apró, alig észrevehető gesztussal jelezték, hogy a franciák szeretve gyűlölt királynője valójában egyszerű tinédzser volt. Olyan, aki 2006-ban nem drágakövekkel díszített selyemtopánokat, hanem színes tornacsukákat gyűjtött volna.
Az 1998-as Szerelmes Shakespeare jelmeztervezője, Sandy Powell ugyan törekedett a történelmi hűségre, később azt mondta, bár az összes ruha sziluettje pontosan megfelelt a korszaknak, a kornak megfelelő anyagokat beszerezni szinte lehetetlen volt, mert manapság már nem gyártanak olyanokat. Ő például azért kapott kritikát, mert végül olyan kreatív megoldásokhoz folyamodott, mint hogy egy darab art deco csipkéből varrt meg egy Erzsébet-kori gallért. Ezt végül azzal söpörte le magáról, hogy „mindegy, jól néz ki, és egyébként is, ez nem dokumentumfilm”. Ezzel végül a Filmakadémia is egyetértett, abban az évben Powell kapta a legjobb jelmeztervezőnek járó Oscar-díjat.
2024-ben a Barbie-val versenybe szálló Durran elől a Szegény párák (Poor Things) jelmeztervezője, Holly Waddington happolta el a díjat. Bár Yorgos Lanthimos női Frankenstein-filmje egyértelműen nem a való világban játszódik, a késő viktoriánus kort idézi meg. Waddington a Guardiannek azt mondta, inkább játszott a korszakkal, nem ragaszkodott hozzá, helyette az anyagok tulajdonságaival kísérletezett, feszegette a színek és textúrák határait. Így tűnhetett fel ebben a félig valós félig fantáziavilágban műanyag és latex is.
Idén Kate Hawley számít Oscar-esélyesnek a Guillermo del Toro-féle Frankensteinnel. „Olyan vicces, amikor az emberek azt gondolják, hogy történelmileg pontos vagyok – nem, nem vagyok az! Elvégzem az összes kutatást, aztán elengedem magam. Szeretem megszegni a szabályokat, mert a lényeg az, hogy milyen történetet akarunk elmesélni. [...] Ez nem Mary Shelley életrajza, nem dokumentumfilm, hanem Guillermo mitológiája” – mondta a tervező a Dazed magazinnak. A filmben feltűnő extravagáns bőrkesztyűk egyébként egy pécsi műhelyben készültek!
Ha nem lenne elég a sajátos, történelmi szörnymitológiákból, Sandy Powell legújabb munkája a márciusban mozikba kerülő A Menyasszony! (The Bride!), ami az 1930-as évekbe helyezi Frankenstein szörnyét és menyasszonyát. Powell szabad kezet kapott a rendezőtől, Maggie Gyllenhaaltól, azzal a gondolattal játszott el, mi lett volna, ha a ‘70-es és ‘80-as évekből ismert punk már a ‘30-as években is létezett volna.
Kosztümforradalom a streamingen
A Bridgerton jókor volt jó helyen. 2020-ban, a koronavírus-világjárvány által kikényszerített karanténban az emberek másra sem vágytak, csak kiszakadni abból a világból, amiben éltek. Erre a célra tökéletes volt a Julia Quinn regénysorozatán alapuló sorozat.
Bár Quinn 2000 és 2006 között publikálta a régenskori Londonban élő Bridgerton család tagjainak kalandjait, a történetek nagyrészt a Jane Austen-féle romantikus regények toposzait elevenítik fel, a most futó negyedik évad pedig szinte egy az egyben a Hamupipőke 19. századba ültetett verziója.
A Bridgerton egy csapásra a Netflix legsikeresebb sorozata lett. Ez nem utolsó sorban annak volt köszönhető, hogy az első évad nem spórolt a szexjelenetekkel, ami újszerűnek hatott a képernyőn a régenskorszak díszletei között. A Bridgerton máshogy is közelítette a 19. század eleji miliőt a kortárs szappanoperák világához: elengedte a történelmi hűséget, és egy olyan fiktív korabeli Londont teremtett, ahol ugyan létezik a társadalmi hierarchia, de azon belül nem éri megkülönböztetés a más bőrszínű embereket, mindezt pedig megfejelte vonósnégyesre áthangszerelt popzenékkel, valamint a kor divatját lazán kezelő kosztümökkel. Ez a bújtatott modernizálás azóta is masszívan meghatározza a sorozat hangulatát (kritikánk a harmadik évadról itt olvasható), leginkább azzal, hogy évadról évadra egyre vadabb, és a kortól egyre jobban elütő ruhák és extravagáns hajviseletek jelennek meg benne.
A „Bridgerton-hatást” hamar megirigyelte a többi streaming szolgáltató is. 2022-ben mutatták be az HBO-n az 1880-as évek New Yorkjában játszódó Az aranykort (The Gilded Age), 2023-ban az Apple TV-n pedig az 1870-es évek Angliájában játszódó The Buccaneerst. Az Amazon Prime szintén próbálkozott hasonlóval, de a 2024-es, Tudor-kori fantáziavilágban játszódó My Lady Jane-t végül egy évad után elkaszálták.
Mindegyik közös jellemzője, hogy ha a kosztümök terén meg is idézik a kort, amelyben játszódnak, nem félnek a túlzásoktól a szín- és anyaghasználat terén sem, és legalább annyira fontosnak tartják a kortárs megközelítést, mint a történelmi hűséget. A Bridgerton, Az aranykor és a The Buccaneers iránti töretlen lelkesedést és az Üvöltő szelek több mint 80 millió dolláros bevételt produkáló nyitóhétvégéjét elnézve, a recept bevált.
