Nem ezt az Üvöltő szeleket akartuk! Hála az égnek, hogy ezt kaptuk

15 éves lehettem, amikor először olvastam az Üvöltő szeleket, és azzal tettem le, hogy ez a világ legromantikusabb története. Aztán a húszas éveim során megnéztem a különböző filmadaptációit, és egyiket sem szerettem meg. Nagyjából egy évvel ezelőtt, amikor kiderült, hogy az Oscar-díjas Emerald Fennell is nekiállt filmet csinálni belőle, újra elővettem a könyvet. És azzal tettem le, hogy ebben a történetben semmi romantikus nincs.

Őszintén megrémített, amikor ezek után a film promóciójának kulcsmondata az lett, hogy az Üvöltő szelek „minden idők egyik legcsodálatosabb szerelmi története”. Az azóta eltelt hónapokban a közösségi médiában éles vita folyt arról, hogy vajon ez a kijelentés ügyes marketingfogás csak, hogy minél nagyobb tömegeket vonzzon be a moziba a Valentin-napra időzített bemutatóra, vagy Fennell ennyire félreértette, amit olvasott. Kis spoiler: egyik sem.

Valóságos botrány kerekedett abból is, amikor kiderült, a főszerepet Margot Robbie (aki egyébként a film producere is) és Jacob Elordi játssza majd. Az internet irodalomszakértői ütemesen hörögték: nem-jó-casting! Fejükhöz kaptak a kosztümös filmek szerelmesei, amikor kikerültek az első fotók a forgatásról, amelyeken a korhűnek nehezen nevezhető díszletekben latexruhában üldögélt Margot Robbie. Üvöltve püfölték a klaviatúrát a történelmi hűség kitartó őrei, amikor kiderült, hogy a filmhez Charli „Brat Summer” XCX szerzett dalokat. Aztán megjelent a film első előzetese, és egyértelművé vált, a Fennell-féle Üvöltő szelek meglehetősen erotikus töltetet kap majd. „Az Üvöltő szelekben nincs szex!” – visszhangzott a közösségi médiában.

Emerald Fennell Üvöltő szelekjében van. Az Emily Brontë regényében a sorok között csordogáló, elfojtott szexuális feszültség Fennell verziójában szabadon buzog a felszínen. Akinek ezzel 2026-ban gondja van, maradjon távol a moziktól február 14-én!

Emily Brontë megérdemelt egy olyan bűntársat, mint Emerald Fennell

Az Üvöltő szelek 1847-es megjelenését botrány övezte. Túl sötét, túl durva, túl erőszakos, hogy írhat ilyet bárki? – szóltak az akkori kritikák. „Vulgáris romlottság és természetellenes borzalmak”, „teljesen gyűlöletes és megvetendő” szereplők. „Morbid fantázia.”

Jogos az igény, hogy Emily Brontë úttörő, komplex, számtalan rétegből álló, és a mai napig érvényes problémákat boncolgató regénye végre méltó adaptációt kapjon. Ez szinte lehetetlen az időben ide-oda ugráló szerkezete, a megbízhatatlan és egyoldalú elbeszélői, a több mint ötven évet felölő története miatt. Az eddigi adaptációk sem igazán vállalkoztak erre, vagy félbevágták, vagy jelentősen lerövidítették a második részét. Hiába lehet amellett érvelni, hogy Emily Brontë regénye egyáltalán nem romantikus, a feldolgozásai jobbára azok.

Pedig annyi mindenről szól az Üvöltő szelek! A családon belüli erőszak öröklődő mintázatairól, a társadalmi státuszok kibékíthetetlenségéről, az elszigeteltségről, ami széttiporná a legegészségesebb lelket is. Az Üvöltő szelekben senki nem egészséges. Cathy erőszakos, irigy, gyerekes, kapzsi. Heathcliff szintén, ha nem jobban. Lehet őket szeretni, de gyűlölni, kinevetni és szánni is. Kettejük „szerelme”, még ha van is benne testvéri szeretetből kibontakozó vonzalom, inkább szól a függésről, birtoklási vágyról, megszállottságról. Ez a megszállott vágy betegíti meg Cathyt, és teszi kegyetlenné Heathcliffet, akinek szinte állatias bosszúvágya két család két generációját mérgezi meg. Brontë nem riadt vissza az ezerféle erőszak legapróbb részletekig való bemutatásától. Ezért is volt olyan a regény fogadtatása, amilyen.

Az Üvöltő szelek generációs traumákkal és különböző mentális problémákkal küzdő szereplői az észak-angliai semmi közepén (Yorkshire-ben), mindentől és mindenkitől (ha úgy tetszik, a civilizációtól) elvágva, válogatott módszerekkel kínozzák egymást. De mindemellett ott van benne a szerelem is. Kifacsart, torz, félreértelmezett, mérgező, gyilkos, be nem teljesült – de szerelem.

Rendező legyen a talpán, aki mindezt egy filmbe sűrítve tudja megmutatni. Fennell nem akart az a rendező lenni. Többször elmondta, az a fantáziavilág érdekelte, amit a regény 14 éves olvasójaként teremtett magának, majd többszöri újraolvasással bővített saját univerzummá. A „mi lett volna, ha”. Erről szól a 2026-os Üvöltő szelek, és nem másról.

Ez nem azt jelenti, hogy Fennell nem érti az alapanyagot. Nem érti, milyen az embert elemésztő bosszú, az, aki Oscar-díjas forgatókönyvet írt egy nőről, aki az egész életét arra tette fel, hogy bosszút álljon a barátnőjét megerőszakoló, és minden, a szexuális beleegyezés határait szabadon értelmező férfin? A Saltburn író-rendezőjének fogalma sincs arról, mi az a beteges megszállottság, és mi lesz a véres osztályharc vége?

Dehogynem, tudja. De az Üvöltő szelekben nem (csak) ez érdekelte. Hanem az a romantikus-erotikus fantázia, amit a tinédzserkori képzeletével teremtett ő és minden bizonnyal az Üvöltő szelek sok más fiatal lány olvasója. Mi lenne, ha Cathy és Heathcliff szerelme – ha csak rövid időre is, de – beteljesülne? Mi lenne, ha elcsattanna egy csók?

Az, hogy Fennell nem állt meg egy csóknál, csak azokat lephette meg, akik semmit nem láttak még a rendezőtől. „Nem hiszem, hogy lenne limit azon, hogy hányszor lehet adaptálni ezt a történetet. Időtlen, hatalmas, gyönyörű. Éveket lehet tölteni azzal, hogy a regény egy apró részletével foglalkozunk csak. Én minden héten megnéznék belőle egy másik adaptációt!” – mondta.

Nem véletlen, hogy a klasszikusokból, főleg a romantikusokból pár évente újabb adaptáció készül. Nem véletlen, hogy van több Büszkeség és balítélet, Jane Eyre, Emma és Üvöltő szelek, és a mai napig újra és újra színpadra állítják a Rómeó és Júliát. Mert van rá igény. Van igény a különböző alkotók különböző vízióira, különböző látásmódjára, stílusára, a modern újragondolásokra, az új arcokra, akiket a karakterekhez rendelhetünk – azokhoz, akikről magunkban is nagyon határozott kép él. Van, akinek örökre Colin Firth lesz Mr. Darcy, van, akinek Matthew MacFadyen. Biztos lesz, aki jövőre beleszeret Jack Lowdenbe. Van, aki szerint a szintén fehér bőrű Ralph Fiennes volt a tökéletes Heathcliff, van, aki szerint Tom Hardy. Van, akinek nem tetszett egyik sem, de Jacob Elordiért odavan. Vagy nincs, és már most tűkön ülve várja a következő Üvöltő szeleket.

Nem biztos, hogy sokat kell majd várnia, az Üvöltő szelekből az elmúlt száz évben nyolc filmes vagy televíziós adaptáció készült. Az utolsó hármat rendezte nő, a legutóbbit épp 15 éve mutatták be. Minden generáció megérdemli a sajátját, a miénk az Emerald Fennell-féle lett. Aki tökéletes 21. századi bűntársa a 19. századi olvasókat megbotránkoztató Emily Brontënak.

Fantáziálni, nők, nem kell félnetek, jó lesz

Fennell vállaltan a saját szája íze szerint alakította az Üvöltő szeleket. Kivett belőle szereplőket, átalakította a családi kapcsolatokat, levágta a történet második felét, megváltoztatta a karakterek jellemét és kinézetét is. Talán azért kapta a legtöbb kritikát már a film megjelenése előtt, mert a húszas évei elején elhunyt, barna hajú Catherine Earnshaw szerepét a 35 éves, szőke, ausztrál Margot Robbie-ra osztotta. A „sötét bőrű cigány” Heathcliffet pedig a fehér bőrű, szintén ausztrál, 28 éves Jacob Elordi játssza. A szőke hajú, kék szemű, sápadt bőrű Edgar Lintont a pakisztáni-skót Shazad Latif. Ellen Deant a vietnámi-amerikai Hong Chau. Legyen elég annyi: Fennellt teljesen hidegen hagyta, Brontë hogy képzelte el a szereplőit. A filmben azt látjuk, hogy képzelte el őket Fennell.

A helyszín is olyan. A nem is házszerű, fényes fekete és fehér csempével borított Szelesdomb fölött két hatalmas sziklatömb meredezik az ég felé. A ház aljában vörös patak csörgedezik, az udvarában elszáradt, vörös fa áll. A bugyikék Thrushcross Grange nagyra nőtt babaház (benne egy kisebb babaház), az udvarában aranyhalak úszkálnak az üvegvázákban, a kandallóból fehér gipszkezek tódulnak a plafon felé, a szalonban a padló piros műgyanta, berendezési tárgya egy preparált bárány, Cathy szobáját puha, bőrt imitáló tapéta borítja.

A ruhák is olyanok. Túlzók, álomszerűek, egyáltalán nem korhűek. Cathy a nászéjszakáján életnagyságú ajándékként áttetsző, fényes műanyagba csomagolva, masnival a derekán jelenik meg. Heathcliffet vörös latexestélyiben fogadja. Csak ő több mint ötven különböző ruhában jelenik meg a filmben, egyik vadabb, mint a másik. Heathcliff nevetségesen nagy aranykarikával a fülében tér haza önkéntes száműzetéséből, és azzal viccelődik, talán kalóz volt. A jelmezeket az Oscar-díjas Jacqueline Durran tervezte.

Olyan a zene is, amelyet Anthony Willis komponált, az ő klasszikus hangzása keveredik Charli XCX nagyon is modern dalaival. Egyik sem szorítja ki a másikat, és egyik sem üt el attól a világtól, amit a képernyőn látunk.

Ezek együtt tökéletesen teremtik meg azt az időtlen világot, amelyben megfér egymás mellett a lélegzetelállító yorkshire-i táj és az extravagáns „tündérvilág”, a túldíszített, szimbolikus terek, a harsány színek és idegen anyagok, az eső és a különböző testnedvek, a dübörgő basszus és a hegedűszó.

És a történet is olyan. A gerincét Brontë adja, de a hús, a vér, a bőr Fennellé.

Ennek az Üvöltő szeleknek két szerzője van: Emily Brontë és Emerald Fennell. Ha két polgárpukkasztó nő összefog, abból csak egy dolog sülhet ki: egy végletesen megosztó alkotás.

Meg is lett mindennek az eredménye. Még be sem mutatták a filmet, de az internetet már elárasztották azok a negatív kritikák, amelyek azt taglalták, Fennell túl bátran, túl bután, túl nyersen nyúlt a klasszikushoz.

A kritikákat olvasva nehéz nem arra gondolni, hogy a felháborodás talán nem lenne akkora, ha ezt a merészséget egy férfi író-rendező követi el. Quentin Tarantino, ha kedve tartja, átírja a történelmet. Megmenti Sharon Tate-et Mansonéktól, és szitává lövi Hitlert Párizsban. Stanley Kubrick teljesen átírta a Ragyogást. Christopher Nolan nyáron érkező Odüsszeiájában az amerikai Matt Damon játssza a nagy görög hőst, Odüsszeuszt. A minden idők egyik legjobb romantikus filmjének tartott Álom luxuskivitelben teljesen máshogy ér véget, mint az alapjául szolgáló regény. A sor szabadon folytatható… Nem példa nélküli, hogy egy rendező a saját szája íze szerint alakítsa át az alapanyagot, és az sem, hogy az író vízióját félretéve castingoljon szereplőket. Az eddigi reakciók alapján Fennell mégis mintha törvényt sértett volna.

Nem csak a filmiparban él a kettős mérce, szinte minden megjelent kritikám után kapok egy olvasói levelet, amely a vélt hozzá nem értésemet firtatja. Nem vagyok ezzel egyedül a szakmában, az IndieWire női kritikusa az Üvöltő szeleket dicsérő kritikáját azzal kezdi, higgye el az olvasó, irodalom szakos diplomával a zsebében merte leírni a véleményét. Nem szívesen megyek bele ebbe az utcába, de ha muszáj, muszáj: én is.

Emerald Fennell nem megy be ebbe az utcába. Pimasz módon idézőjelbe teszi a címet, és aki ezek után számon kéri rajta, hogy ez nem az Üvöltő szelek, azt kedvére körberöhögi: nem bizony, mert ez az „Üvöltő szelek”. Ebbe kössön bele, aki tud!

Szerelmeslevél a női szexualitáshoz

Egy perce sem tart a film, de már egy akasztott ember merevedő péniszét nézzük. Félreértés ne essék – szögezi le gyorsan Fennell –, ebben a filmben két dologról lesz szó: halálról és szexről. Az „Üvöltő szelek” minden érzékszervre hat. Igazi szenzuális élmény, amiben szexuális töltetet kap a széttört tojás, az eső áztatta ablakon csúszó csiga és a nyers kenyértészta is. Van benne minden, festői környezetben maszturbálástól kezdve istállós BDSM-szexig. Meztelenség viszont nincs, nincs is rá szükség.

A szinte primitív, ösztönös szexualitás és főleg a nő szexuális öntudatra ébredése tényleg központi eleme a filmnek.

Nem véletlenül vágta hozzá több kritika a nem túl hízelgő „fanfiction” jelzőt, és a film egy ponton valóban abba csap át. Az vesse rá emiatt az első követ, aki nem nézte meg százszor egymás után, ahogy Mr. Darcy megérinti Elizabeth Bennet kezét. Van a romantikus regényeknek egy olyan szexuális töltete, ami kétszáz évvel ezelőtt még a lehető legvisszafogottabb formákban jelent meg, ma már viszont semmi okunk nincs rá, hogy visszafogjuk magunkat. Fennell nem is teszi.

De hiba lenne azt állítani, hogy az „Üvöltő szelek” csak erről szól. Fennell történetében ugyanúgy ott vannak a Brontë által feszegetett témák, csak más hangsúlyokkal. Engedékenyebb a szereplőivel. Mentegeti a kapzsiságból házasodó Cathyt. Tompítja Heathcliff kegyetlenségét. Kirántja Isabellát (a Saltburnben is feltűnő Alison Oliver) az ártatlan, tehetetlen áldozat szerepéből, és sokkal összetettebb, problémásabb karaktert farag belőle. Polgárpukkasztó felhangot ad a Heathcliffel való, a filmben nem is annyira kiegyensúlyozatlan, kapcsolatának. Nelly Deanből passzív elbeszélő helyett a háttérben ténykedő, nagyon is aktív szereplőt csinál.

Megnyújtja a történetet. Brontënál Cathy alig 18 éves, amikor férjhez megy Lintonhoz, Heathcliff pedig csupán 10 hónapig van távol, mielőtt visszatérne. Amikor a filmben Edgar Linton a szomszédba költözik, Cathy már „bőven vénlány korban jár”, és több mint egy évig vár Heathcliffre, mielőtt férjhez menne hozzá. Végül legalább öt év telik el, mire a férfi hazatér. Ebben az idősávban egy pillanatra sem zavaró a 35 éves Robbie és a 28 éves Elordi szerepeltetése.

Igazolják is magukat. Margot Robbie arca pillanatok alatt tud tragikus hőssé, gőgös fruskává, szerelmes nővé és irigy vadállattá változni. Jacob Elordi egyszerre tud sötét tekintetű fenevad és hűséges kiskutya lenni. Különös, hogy ebben a se itt, se ott világban a két ausztrál színész yorkshire-i akcentust vesz magára, hogy mekkora sikerrel, annak nem én leszek a döntőbírója.

Fennell nem megy el a feloldozásig, mégis Cathy szőke fürtjeiben, Heathcliff makacs írástudatlanságában és kettejük rövid időre, de beteljesülő szerelmében ott bujkál az a megváltás, ami Brontë világában csak egy generációval később, a szőke Cathy Linton és a tanítatlan Hareton Earnshaw egymásra találásával jött el. Itt van minden, csak keresni kell.

Emerald Fennell filmje egyáltalán nem tökéletes, de a világ, amit teremt, ellenállhatatlan erővel szippantja be a nézőt, újabb generációt késztetve Brontë klasszikusának felfedezésére.

Ezt a célját már biztosan elérte, hiszen idén januárban csaknem ötször annyi Üvöltő szeleket adtak el az Egyesült Királyságban, mint egy évvel ezelőtt. Olvassa is el mindenki, de figyelem, felejtse el, mielőtt belép a moziba!

Az Üvöltő szelek február 13-tól látható a mozikban.