2023. december 30. – 19:28
Emlékezetes filmmel mutatkozott be rendezőként A korona Kamillájaként ismert Emerald Fennell 2020-ban: az Ígéretes fiatal nő a #MeToo-korszak egyik legmeghatározóbb alkotása lett, ami kiforgatta a megerőszakolt nőkről szóló bosszúfilmes műfajt. Fennell a forgatókönyvért Oscar-díjat nyert, de a fogadtatás korántsem volt egyértelműen pozitív: az Ígéretes fiatal nő az elmúlt évek egyik legtöbbet vitatott, legnagyobb indulatokat kiváltó filmje lett. Második rendezését látva még egyértelműbbé vált a polgárpukkasztásra törekvés Fennell részéről, de az „együk meg a gazdagokat” filmes trendbe csatlakozó Saltburn inkább szórakoztató utánérzés, mint formabontó odamondás.
Ahogy az elmúlt évek válságai a középosztály lecsúszását és az elit még vagyonosabbá válását eredményezték, az elmélyülő társadalmi különbségek egyre hangsúlyosabban mutatkoznak meg a filmekben és sorozatokban is. A kilátástalan egzisztenciális helyzet miatti frusztráció a felső tízezer privilégiumainak kritikájával kombinálva egy sajátos alműfajt szült, ami a kritika által az „eat the rich” vagyis az „együk meg a gazdagokat” címkét kapta. A műfaj csúcsműve egyértelműen Bong Joon-ho 2019-es Élősködők című filmje, de ide lehet sorolni minden, a gazdag-szegény ellentétet tematizáló alkotást az Aki bújttól kezdve A menün és a Tőrbe ejtve – Az üveghagymán át A szomorúság háromszögéig. Fennell fekete komédiája témájából adódóan szintén ebbe a műfajba lett besorolva, de nem biztos, hogy jót tesz neki, ha az osztályharcról szóló filmként tekintünk rá.
A címbéli Saltburn egy nagy múltú brit birtokot takar: itt él Felix Catton (Jacob Elordi) a nemesi címekkel rendelkező családjával, és itt tölti 2007 nyarát a szegénysorból érkező Oliver Quick (Barry Keoghan), aki az Oxford ösztöndíjas hallgatójaként barátkozik össze a tőle fényévekkel magasabb státuszba tartozó Felixszel. A kívülállóságával küzdő Olivert lenyűgözi a fényűzés, és bármit megtenne, hogy Saltburn lakói kegyükbe fogadják – különösen Felix, aki iránt a barátságnál erősebb vonzalmat táplál –, de sosem lehet tudni, hogy gazdagék mikor unnak rá az elesett fiú pátyolgatására.
Onnantól kezdve, hogy a főszerepet napjaink ügyeletes paraarca, Barry Keoghan alakítja, már lehet sejteni, hogy ez a film nem egy jóhiszemű, átlagos szegény srácról fog szólni, akit kicsinálnak a gonosz gazdagok.
Keoghan szinte mindig különc és sokszor kifejezetten visszataszító figurákat játszik, de sosem egyformán: az Egy szent szarvas meggyilkolásában a legrosszabb rémálmunk, A sziget szellemeiben szerencsétlen bolond. Ami viszont minden alakításában közös, hogy rendkívül váratlan és izgalmas a jelenléte. A Saltburnben végre nemcsak a különcségét tudja kamatoztatni, hanem a vonzerejét is, amit eddig leginkább a szexmentességéről ismeretes Marvel-univerzumban tudott megmutatni az Örökkévalókban. A Saltburnben viszont jóval több az erotika, Keoghan pedig egyszerre szánnivaló lúzer és veszélyes csábító, és a két szerep kontrasztja tökéletesen megfér a figurájában.
Hozzá képest már jóval egysíkúbbak a gazdagok, akik többnyire paródia szintjén maradnak, ez viszont nem feltétlenül baj. Az Eufóriából ismert, idén a Priscillában nyújtott Elvis-alakításáért sokat dicsért Jacob Elordi legfőbb feladata a filmben, hogy a vágy tárgya legyen üresfejű szépfiúként, emellett megtestesítse a korszak rosszul öregedő divathullámait a Livestrong karkötő hordásától a Harry Potter olvasásáig – és tökéletesen helytáll a szerepben.
Rosamund Pike a Holtodiglan óta nem igazán talál a kvalitásaihoz méltó szerepet, de a Saltburnben simán az év egyik legszórakoztatóbb alakítását hozza a nárcisztikusságát intelligencia hiányában leplezni sem tudó családanya szerepében. Az Ígéretes fiatal nőben is látszott, hogy Fennell jó érzékkel tudja idézhető poénokkal megtölteni a filmjét, és ezekből most szinte az összeset Pike szájába adta. Ahogy elmeséli, hogy egy időben leszbikus volt, de túl nedvesnek találta az élményt, illetve hogy a Common People című dal a vádakkal ellentétben nem róla szól, hiszen ő sosem szomjazott semmiféle tudásra, mind-mind aranyat érnek.
Fennell filmje büszkén viseli inspirációit, a többször irányt váltó történet nézése közben számos referenciát találhatunk.
A vagyonos ifjúba beleszerető és annak életét megirigylő, az elitbe beilleszkedni vágyó manipulátorról szóló A tehetséges Mr. Ripley; a gazdagok világába fokozatosan beágyazódó, velük a kölcsönös kihasználás szimbiózisát létrehozó szegényekről szóló Élősködők; valamint a burzsoá család tagjait sorra elcsábító és velük szexuálist aktust folytató rejtélyes idegenről szóló Teoréma csak néhány az egyértelmű ihletforrás közül. De eszünkbe juthat az idilli nyári környezetben történő szenvedélyes vonzalom ábrázolása a Szólítsd a neveden-ből (ráadásul mindkét filmben van sokkoló ondóközpontú jelenet) vagy a neonfényű, drogoktól túlfűtött tinibulik az Eufóriából.
Ám ezek ihletforrások nem rétegeltebbé vagy izgalmasabbá teszik a Saltburnt, hanem pont ettől érződik lopott ötletek gyűjteményének. Míg az Ígéretes fiatal nőnél Fennell fogott egy ismert műfajt és narratívát, majd azt kiforgatva és megkérdőjelezve hozott létre valami újat, a Saltburn minden mozzanatán az érződik, hogy ezt láttuk már máshol – és ott jobban volt megcsinálva.
A polgárpukkasztó szándék kézzelfogható, de nem túl hatásos. Persze a közösségi médián megosztott posztok alapján vannak olyanok, akik a karácsonyi családi mozihoz ezt a filmet ajánlották, ami kitagadás közeli állapotot eredményezett, de azért a 12-es karikán túli filmvilágot ismerők számára nem olyan észveszejtően sokkoló ennyi testnedvvel és erőszakkal találkozni. Fennell ebben a tekintetben hasonlít az Eufóriát alkotó Sam Levinsonhoz: a szatirikus humor és a gyönyörű képi világ sokkal jobban áll neki, mint az erőltetett meghökkentési kísérletek.
Ha viszont nem azt várjuk el a Saltburntől, hogy Élősködők szintű művel gazdagítsa az osztályharcos filmek sorát, mindjárt sokkal jobb fényben tűnik fel.
A film bár nem túl eredeti és nem is túl okos, annyira azért igen, hogy szórakoztató filmélményt tudjon nyújtani. Az elitet kifigurázó humora mellett a látványvilága is szuper; a Babylont és a Kaliforniai álmot fényképező Linus Sandgren képeit átjárja a nosztalgikus visszaemlékezés hangulata, és tele van olyan kompozíciókkal, amik azért kiáltanak, hogy újraosszák Tumblr-posztokként (már ha van még, aki használja a Tumblrt). A meleg színeket és a kontrasztokat felerősítő filtert nem is kell rátenni hozzá, mert már eleve így néz ki. A zenehasználat is remek, a Pet Shop Boys Rentje és Sophie Ellis-Bextor Murder On The Dancefloorja különösen emlékezetes feldolgozást kap.
A film végi csavar ugyan feleannyira sem durva, mint aminek szánják, de félúton van egy egész jó fordulat, ami a legközelebb áll ahhoz, hogy Fennell bármi eredetit mondjon a modernkori osztálykülönbségekről. Ezt leszámítva nem igazán található érdekes gondolat a filmben, társadalmi és lélektani tekintetben sem, de a vígjátéki és az erotikus thrilleres elemek jól működnek. Csak sajnos Fennell elköveti azt a hibát, hogy a papírvékony mélységű történetét bő két órásra nyújtja, pedig másfél órás játékidővel tökéletes bűnös élvezet lehetne. Így viszont akárcsak Oliver, a Saltburn is a kezdeti elbűvölés után elkezd visszaélni a vendégszeretetünkkel.
A Saltburn a Prime Videón érhető el.
