Sikersorozat-gyártóból közellenség: miért utálják ennyien Sam Levinsont?

• Ha valaki a közösségi médiában rákeres Sam Levinson nevére, a posztok hangvétele alapján arra gondolhat, hogy magáról a sátán gyermekéről van szó. Valóban híres apja van, csak nem a sátán, hanem a filmrendező Barry Levinson, akinek árnyékából az Eufóriával sikerült kitörnie: az HBO-s sorozat kiemelkedő nézettségével a csatorna zászlóshajójává, provokatív témáival a közbeszéd részévé vált.
• Az Eufória 2019-es debütálása óta Levinson többször vált az internet első számú közellenségévé, és a személyét övező ellenszenv a tetőfokára hágott legújabb sorozata, Az idol bemutatója apropóján, amit először a Rolling Stone magazin forgatási beszámolója, majd a cannes-i premier utáni negatív kritikák fokoztak.
• Nevezték már a nepotizmus önhitt haszonélvezőjének, vádolták már nárcizmussal és szadizmussal is, de mitől borzolja ennyire a kedélyeket a 38 éves író-rendező, és vajon mennyire jogosak a vádak? Ennek jártunk utána, és ehhez segítségül hívtuk állandó operatőrét, Rév Marcellt is.

Levinson 1985-ben született bele Hollywoodba, az évtized egyik meghatározó filmese, a Jó reggelt, Vietnam!-ot és az Esőembert rendező Barry Levinson, valamint a látványtervező Diana Rhodes gyermekeként. Bár kiskorától kezdve szerepelt az apja filmjeiben (hétévesen a Játékszerekben, 16 évesen a Banditákban, 23 évesen a Minden azzal kezdődött…-ben), és több évig tanult is színészetet, soha nem fordult meg a fejében, hogy tényleg ezt a hivatást válassza, inkább munícióként használta a tapasztalatait íróként a karakteralkotáshoz, rendezőként a színészvezetéshez.

Sokáig kérdéses volt, hogy egyáltalán megéri-e a filmkészítővé válást, ugyanis egészen fiatalon kezdte el drogokkal tompítani az állandó szorongását. Aki bármit is olvasott az Eufóriáról, pontosan tudja, hogy Levinson a saját múltjából merített a Zendaya által megformált főszereplő kamaszlány függőséggel való küzdelméhez. Tinédzseréveinek nagy részét a középiskola helyett rehabon és átmeneti otthonokban töltötte, 16 éves korára pedig beletörődött, hogy az opiátok jelentik majd a végzetét.

Valami mégis megfordult benne 19 éves korára, amikor a sokadik rehabon feltett magának egy fontos kérdést. „Ha ma meghalnék, mi maradna belőlem? Tolvaj vagyok, függő vagyok, rohadék módon viselkedtem szinte minden szerettemmel” – emlékezett vissza a sorsdöntő felismerésre, aminek hatására végleg leszámolt a drogokkal.

Az egykori drogfüggő a Z generáció hangjává válik

A művészetének viszont fontos része maradt a függőséggel való küzdelme. Első rendezése, a Sundance filmfesztiválon debütáló és a forgatókönyvéért díjazott Another Happy Day középpontjában egy mélységesen diszfunkcionális család áll, ahol az Ezra Miller által alakított és Levinson alteregójának tekinthető fentanilfüggő Elliot alig lóg ki az öngyilkos hajlamokkal, mentális problémákkal és súlyos traumákkal küszködő családtagok közül. Levinson későbbi munkásságát nézve az Another Happy Day egészen visszafogottnak számít, vizuálisan és a forgatókönyv szempontjából is, de így is sok kritika érte a filmet, hogy kellemetlen nézni az ellenszenves karakterek hosszas kínlódását.

Az, hogy Levinson nem fél a kényes témáktól, sőt kifejezetten keresi azokat, második nagyjátékfilmjével vált egyértelművé. A 2018-as Gyilkos nemzedék egy ironikus trigger warninggal, vagyis tartalmi figyelmeztetéssel indul, ebben felsorolják a film összes nézői érzékenységre veszélyes témáját a rasszizmustól kezdve az osztályharcon, toxikus maszkulinitáson és transzfóbián át a véres erőszakig. A thrillerbe oltott fekete humorú szatírába Levinson beleírta a napjaink amerikai társadalmával, különösen az internetes kultúrával kapcsolatos frusztrációit, mindezt a digitális bennszülött Z generáció nézőpontjából. A Gyilkos nemzedékben egy hekkertámadás hatására nyilvánosságra kerülnek a beszédes nevű Salem kertváros lakóinak legkínosabb titkai, és a dühös közösség módszeresen elkezdi levadászni a szivárogtatással vádolt 18 éves lányokat. Levinson rendezése nem meglepő módon megosztó lett, de csak szűk körben, mivel a mozikban csúnyán megbukott, és a többség már csak az Eufória hatására fedezte fel magának.

A Gyilkos nemzedék nemcsak témáiban egyértelmű előkép az Eufóriához, hanem a dinamikus kameramozgást és túlszaturált színeket használó képi világával is, amelyet Levinson együtt teremtett meg a magyar operatőrrel, Rév Marcell-lel.

„Nehéz elválasztani, hogy mi jön tőle és mi tőlem”

– mondta el Rév a Telexnek arról, hogyan születik meg a Levinsonnal közös projektjeik különleges képi világa. A Fehér isten és a Jupiter holdja operatőrét 2016-ban kereste meg Levinson a Gyilkos nemzedékkel, az első közös munka óta pedig gyakorlatilag állandó alkotótársakká váltak, mára már nehéz elképzelni egy Levinson-rendezést Rév kamerája nélkül.

Bár Levinson jellemzően egyedül írja a forgatókönyveit, még a sorozatok esetében is, ahol a nagyobb írószobák a jellemzők, az alkotói folyamatának fontos része a közös munka a stábtagokkal a forgatásokon: „Imádom a közös munkát. Ha nem érdekelne az együttműködés, regényeket írnék” – mondta Levinson egy interjúban, amit Rév is megerősített a Telexnek: „A színészek esetében határozott elképzelése van arról, hogy egy karaktert ki tud eljátszani, de amikor odaadja valakinek a szerepet, onnantól annak az embernek a személyiségét szeretné viszontlátni a karakterben, nem pedig azt, amit ő eredetileg papírra vetett. A vizualitással is hasonló a helyzet, mindig van egy erős elképzelése, de nyitottan áll az új ötletekhez.” Rév szerint számos rendezővel ellentétben Levinson nem ragaszkodik görcsösen az eredeti terveihez, és még a legnagyobb produkcióknál is teret ad a kreativitásnak. Levinson erről úgy fogalmazott, hogy imád tévedni a forgatáson: „Amint ez megtörténik, onnantól mindenki tudja, hogy joga van tévedni, és ebből következik a kísérletezési kedv.”

Rév a Gyilkos nemzedék után Levinsonnal tartott a következő projektjében is, és az izraeli licencen alapuló Eufória mindkettejük karrierjében fordulópontot jelentett. Levinson az eredeti sorozat adaptálása helyett teljesen új forgatókönyvvel állt elő, amelybe beledolgozta a saját drogfüggőséggel kapcsolatos traumáját. A Gyilkos nemzedék cinikus társadalmi kommentárja és Z generációs közérzetjelentése, valamint az Another Happy Day mentális és függőségi problémák okozta emberi drámája egyesült a sorozatban, ami bár explicit ábrázolásmódjával sokkolta a közönséget, képtelenek voltak félrenézni: az Eufória a Trónok harca utáni világ legnézettebb HBO-s drámasorozatává nőtte ki magát.

Amellett, hogy Levinson a saját kamaszkorát is feldolgozta a szorongását és depresszióját kábítószerekkel tompító Rue (Zendaya) figurájában, ijesztő közelségbe hozva a drogok mámorító és pusztító érzését; beleírta a sorozatba a mai tinédzserek kilátástalanságát, a brutálisan felgyorsuló világgal és az egyre szélesedő generációs szakadékokkal vívott küzdelmüket, szexuális felszabadultságukat és frusztrációikat, önkifejezési ingereiket és önpusztító hajlamaikat is.

Az opiátokban, meztelenségben és erőszakos jelenetekben gazdag világ egyszerre nyűgözte le a közönséget és borzolta a kedélyeket, vitákat generálva arról, hogy vajon az Eufória autentikusan vagy romantizálva ábrázolja-e a drogfogyasztást, illetve hogy tényleg ilyenek-e a mai tizenévesek. Az Eufória ezer közül is felismerhető vizualitása – aminek fényképezéséért Rév 2022-ben Emmy-díjat is kapott –, a kis mélységélességgel, az alapszínek markáns használatával, az épített díszlettel és mesterséges világítással, illetve a szereplők sminkjével, frizurájával és ruházatával nem a valóságot ábrázolja, hanem azt, ahogy a kamaszok látják (vagy szeretnék látni) magukat és a világot.

Bár a kezdetektől megosztotta a nézőket, az Eufória első évadának idején még sokkal erősebbek voltak a pozitív hangok. Ünnepelték a diverz szereplőgárdát, ami rivaldafénybe emelt olyan ritkán reprezentált csoportokba tartozó újonc színészeket, mint a transzszexuális Hunter Schafer és a molett Barbie Ferreira. Nem utolsósorban Disney-sztárból komoly színésznővé és Hollywood új üdvöskéjévé emelte Zendayát, aki Emmy-díjat kapott az alakításáért, és nem volt rest mindenhol kiemelni, hogy ebben milyen fontos szerepe van Levinsonnak.

A koronavírus-járvány viszont a második évadnak is hosszú időre betett: már éppen kezdték volna forgatni a második évadot 2020 elején, amikor az egészet bizonytalan időre el kellett halasztani. Levinson viszont a járványidőszakban sem állt le a munkával: újraírta szinte az egész második évad forgatókönyvét, leforgatott két Eufória-különkiadást, illetve elkészítette az ízig-vérig karanténfilm Malcolm és Marie-t.

Elszabadul a kritikusok és a rajongók haragja

A Netflixen debütáló, fekete-fehér képi világú (az operatőr természetesen Rév Marcell), zárt térben játszódó Malcolm és Marie főszereplője egy filmrendező (John David Washington) és múzsája (Zendaya), akik egy premierről hazaérve végigveszekszik az éjszakát, aminek a kiindulópontja, hogy a férfi elfelejtette megköszönni az egykori drogfüggő barátnőjének a lány történetét feldolgozó filmjét. Levinson a saját életéből merített a konfliktushoz, mert ő is elfelejtette megköszönni a Gyilkos nemzedék premierjén a feleségének, a producer Ashley Levinsonnak a hozzájárulását, de nem ez tűnik az egyetlen párhuzamnak: a játékidő nagy részét végigháborgó rendezőbe könnyű belelátni Levinsont.

A Malcolm és Marie egyik kulcsjelenetében Malcolm hosszasan dühöng a filmjéről írt (egyébként pozitív) kritika miatt, amelyet az Los Angeles Times „fehér nő”-ként emlegetett kritikusa írt. Szétszedi a politikai üzeneteket kereső, az alkotó és karakterei identitását elemző és a meztelenség szükségességét megkérdőjelező írást, amelynek bizonyos elemei megegyeznek azokkal a kritikákkal, amelyeket Levinson is megkapott a Gyilkos nemzedék és az Eufória után. Mindez még talán nem is kavart volna akkora port, ha az amerikai kritikusok nem jutnak arra a következtetésre, hogy a filmben emlegetett fehér nő Kate Walsh lehet, a Los Angeles Times újságírója, aki történetesen elég lehúzó kritikát írt a Gyilkos nemzedékről.

Bár Levinson cáfolta, hogy konkrét kritikusra célzott volna („Akármennyire utálom beismerni, nem ő volt az egyetlen, aki gyűlölte a Gyilkos nemzedéket”), és elmondása szerint a jelenet pont a filmrendező törékeny egójáról szól, eddigre a többség már elkönyvelte a filmet kicsinyes bosszúként. Azzal is sokan vádolták, hogy fehér férfiként használja szócsőként a fekete karaktert az identitáspolitika kritizálásához, amire Levinson azzal védekezett, hogy ha a két fekete színésze, Zendaya vagy John David Washington hamisnak éreztek egy mondatot, akkor azt mindig megváltoztatták. A magyarázat nem bizonyult meggyőzőnek, mivel ekkoriban kezdett el kialakulni a privilegizált és egoista fehér férfi rendező képe Levinsonról, amire rátett egy lapáttal az Eufória 2022-ben érkezett második évada is.

Az első évad impozáns 6,5 milliós átlagos nézettségét a folytatás feltornázta 16 millióra, ezzel azonnal zöld jelzést adva a harmadik évadnak is.

A magas nézettség és az alapvetően pozitív kritikai fogadtatás ellenére azonban az Eufória második évadánál már felerősödtek a vádak, hogy Levinson nem ábrázolja hitelesen a bőrszín és szexualitás tekintetében is meglehetősen diverz szereplőit, túlzásba viszi a női szereplői lemeztelenítését, és a gyönyörű képi világgal próbálja leplezni a katyvasszá váló történetmesélést.

Messze nem ez volt az első eset, hogy a rajongók bedühödtek, amiért hosszú várakozás után csalódniuk kellett a kedvenc sorozatuk új évadában, de a közösségimédia-posztok jellegében az volt a szokatlan, hogy az évad általános minősége helyett kifejezetten az alkotó személyét támadták.

Külön cikkek születtek arról a jelenségről, hogy az Eufória-fanok utálják a sorozat alkotóját. Rengetegen követelték Twitteren, hogy az HBO távolítsa el Sam Levinsont az Eufória éléről, és sokan érezték úgy, hogy kedvenc szereplőiket valósággal ki kell menekíteni az író karmai közül. Rév elmondta lapunknak, hogy szerinte ez a jelenség a streamingkultúra sajátosságából is fakad: „A sorozat karakterei sokkal intenzívebb részeivé váltak a nézők életének, mint például egy film szereplői – a rajongók hosszú időn át élnek együtt ezekkel a karakterekkel, ezért egy picit a sajátjuknak is érzik őket. Mivel az Eufóriának nincs írószobája, hanem a szerzői filmes rendszer lett átültetve a televízióra, illetve a streamingre, van egy erős alkotó mögötte. Ezért minden olyan elemnél, ami esetleg bántó vagy nem olyan irányba mutat, amire a néző vágyik, lehet kire mutogatni.”

A túlburjánzó epizódokkal és a tinédzser szereplők túlszexualizáltságával kapcsolatos kritikáknak a média szolgáltatott további táptalajt. A Daily Beast meg nem nevezett forrásokra hivatkozva számolt be arról, hogy a második évad forgatása kaotikus körülmények között, sokszor napi 15-17 órás munkával zajlott, főként azért, mert Levinson nem készült napi snittlistákkal. Pletykák terjengtek arról, hogy Barbie Ferreira összetűzésbe került Levinsonnal és többször is kisétált a forgatásról, aminek a következménye az lett, hogy a közönségkedvenc karaktere látványosan háttérbe szorult az új évadban. Bár Ferreira a kisétálásokat tagadta, a harmadik évadra már nem tért vissza, és az indoklásában nem titkolta, hogy úgy érezte, Levinson nem tud mit kezdeni a karakterrel.

Mindeközben a sorozat egyik főszereplője, Sydney Sweeney elmondta egy interjúban, hogy a második évad forgatókönyvében még több meztelen jelenete lett volna, mint amennyit végül leforgattak, de ő ezeket szükségtelennek érezte, és megkérte Levinsont, hogy vegyék ki. További három női mellékszereplő nyilatkozott a sajtónak arról, hogy lebeszélték a kényelmetlennek gondolt meztelen jeleneteikről Levinsont. Bár mindegyik sztoriból az derült ki, hogy Levinson nem ragaszkodik a meztelen jelenetekhez, ha a színésznők nem érzik azokat komfortosnak, sokan fejezték ki ellenérzésüket, hogy miért meztelenítette volna le ennyiszer a női karaktereit, ha egyszer ezt nem követelte meg a sztori.

Mintha csak minden, Levinson személyével kapcsolatos ellenérzés és előfeltételezés megerősítésére született volna meg a Rolling Stone riportja Az idol forgatásáról márciusban. A terjedelmes cikk 13 név nélkül nyilatkozó stábtagot szólaltatott meg, tökéletesen visszhangozva azt, amivel Levinsont gyanúsították az elmúlt években.

Botrányos forgatás, és ami mögötte van

Az idol ötlete a Weeknd néven ismert Abel Tesfayétől származik, aki állítólag azzal adta el a tervét Levinsonnak, hogy közölte vele: simán tudna indítani egy szektát, ha szeretné. Ebből született meg a közös elképzelésük egy olyan sorozatról, amely éjsötét képet fest a zeneipar működéséről és a sztárkultuszról, főszerepben egy fiatal énekesnővel (Lily-Rose Depp), akit behálóz egy szektavezér (Tesfaye). Bár producerként a kezdetektől része volt a szériának, Levinson az Eufória második évadának forgatása miatt nem tudta vállalni a rendezést, helyette Amy Seimetz kapta a feladatot, aki korábban olyan szériákon dolgozott, mint az Atlanta vagy a Barátnő rendelésre.

Csakhogy amikor Seimetz már leforgatta nagyjából a sorozat 80 százalékát, váratlanul távozott, és Levinson vette át a rendezést. Ennek okairól több eltérő beszámoló született. A Deadline a rendezőcsere idején arról írt, hogy Tesfayénak problémája volt azzal, hogy a női szemszög lett hangsúlyosabb a sorozatban, nem pedig az általa alakított szektavezér és a popsztár kapcsolata. A Rolling Stone cikkéből az rajzolódik ki, hogy az HBO és a producerek nem voltak elégedettek Seimetz leforgatott anyagaival, ezért vette át a rendezést Levinson, aki gyakorlatilag teljesen újraforgatta az egészet, jelentősen átalakítva a történetet is.

A magazin cikke finoman szólva sem fest rózsás képet Levinsonék közbelépéséről. A beszámoló szerint számos stábtag és színész távozott az új alkotógárda érkezésével, a forgatókönyveket több mint hússzor átírták, a stábnak fogalma sem volt róla, mik a napi feladatok, állandóak voltak a csúszások. És ez még csak a forgatás; a Levinson által újraírt sztoriról olyan idézeteket közölt a cikk, hogy az eredetileg a hősnő önmagára találásáról és az abuzív kapcsolatból való kitöréséről szóló sorozat egy „nemierőszak-fantáziálás” lett, ami bár eredetileg szatirizálni akarta a kizsákmányoló szórakoztatóipart, végül azzá vált, amit szatirizálni akart.

Női rendező eltávolítása, feminista üzenetek visszaszorítása, a női főszereplő túlszexualizálása – a cikk antipatikusból toxikussá súlyosbította Levinson imázsát.

Bár Az idol első két epizódja a világ legrangosabb filmfesztiválján, Cannes-ban mutatkozott be, nem sikerült semlegesíteni a rossz sajtót, sőt: a túlnyomórészt negatív kritikák (a Telexé itt olvasható) a Rolling Stone-cikk szexuális kihasználással és összecsapott forgatókönyvvel kapcsolatos vádjait visszhangozták, Az idol pedig minden idők legrosszabbul értékelt HBO-s drámasorozata lett a Rotten Tomatoes oldalán.

Mivel Az idolban is Levinsonnal dolgozott operatőrként, megkérdeztük Rév Marcelltől, ő hogyan élte meg a sorozat állítólag botrányos forgatását. Ami az újraforgatással járó nehézségeket illeti, a kaotikus munkakörnyezetről és a Levinson alatt szenvedő stábtagokról szóló beszámolók szöges ellentétben állnak a saját megélésével: „Nem tudok egyetlenegy olyan emberről sem, aki nem szeret Sammel dolgozni, vagy bármi problémája van vele. Tényleg vannak seggfej rendezők a világon, sokkal dolgoztam már közülük, és tudom, amikor egy stáb nem szereti a rendezőt, de általában mindenki iszonyatosan szeret Sammel dolgozni. A színészek is és a stáb is.”

Rév azután csatlakozott a produkcióhoz, hogy Levinson átvette a rendezést, és azt elismerte, hogy valóban nem voltak ideálisak a körülmények. Nem volt minden úgy előkészítve, ahogy kellett volna, Levinson a forgatások közötti szünetekben dolgozott a forgatókönyvek átírásán, The Weeknd közelgő amerikai turnéja miatt pedig időhiányban dolgoztak. Ugyanakkor elmondása szerint nem túlóráztak, hiszen ezt a szigorú szakszervezeti szabályok egyébként is tiltják. Az előírt munkakörülményeket megszegő produkciókat pedig az HBO-n és a Warner Bros. stúdión keresztül is lehet jelenteni, de Az idol kapcsán nem érkezett ilyen panasz.

„Nemhogy törvényt, de semmilyen munkaügyi szabályt sem szegett meg ez a produkció.”

Lily-Rose Depp szintén megvédte Levinsont a Rolling Stone-nak küldött hivatalos nyilatkozatban, amiben a legjobb rendezőnek nevezte, akivel valaha dolgozott: „Soha nem éreztem még alkotói környezetben ennyi támogatást és tiszteletet, a meglátásaim és a véleményem ilyen mértékű megbecsülését.”

Levinson ugyanakkor sikeresen olajat öntött a tűzre, amikor a cannes-i bemutató utáni sajtótájékoztatón a cikkel kapcsolatos kérdésre adott válaszát úgy kezdte, hogy azt olvasva közölte a feleségével: „Azt hiszem, miénk a nyár legnagyobb sorozata.” Tökéletesen kiemelhető mondat a közösségi médiás megosztásokhoz, amit rengetegen könyveltek el Levinson arroganciájának megmutatkozásaként.

Tudatos provokátor vagy a körülmények áldozata?

Számos trendi internetes jelzőt aggattak Levinsonra a híres szülővel járó protekciót élvező „nepo baby”-től az erőltetetten provokáló „edgelord”-ig, de nem tűnik úgy, hogy különösebben fontosnak tartaná rendbehozni a negatív imázsát. A cannes-i sajtótájékoztatón elmondta: „Ennek a szakmának két része van, maga a munka elvégzése és a perszóna menedzselése. A perszóna menedzselése rész nem érdekel.” Rév is megerősítette, hogy

Levinsont nem foglalkoztatja a nyilvános imázsának kiépítése, nem nyilatkozik a sajtónak, nem foglal állást, ebből pedig az következik, hogy „egy szellemmé válik, akinek a személyiségét azzal tudjuk megtölteni, amivel szeretnénk”.

Azért távolról sem arról van szó, hogy Levinson minden provokáció nélkül kapná az ívet. Ha az interjúkban nem is, a filmjeiben és a sorozataiban nem áll tőle távol a szándékos polgárpukkasztás, ami néha konkrét válasznak tűnik az őt érő kritikákra. Új sorozatának nyitóepizódjában például a fürdőszobába zárják a Depp által alakított hősnő szexi fotózásán részt vevő, idegesítő intimitáskoordinátort, aki a szerződés betartása érdekében nem engedi a lány mellbimbóit megmutatni, akkor sem, ha ezt ő maga szeretné. Mintha Levinson direkt arra játszana, hogy az őt perverzióval és a nők tárgyiasításával vádoló internetezők ebből a saját véleményét olvassák ki.

Bár a közösségi médiában barangolva és Az idol kritikáit olvasva az lehet a látszat, hogy Levinson az HBO egyik kedvenc alkotójából hamarosan persona non gratává válik, egyelőre nem tűnik úgy, hogy a karrierje megsínylené a filmiparból való kiűzését követelő hangokat. Az Eufória harmadik évadának forgatását egy ennél sokkal nyomósabb és tőle független helyzet akadályozza jelenleg: a hollywoodi írósztrájk. Emiatt egyelőre nem lehet tudni, hogy mikor készülhet el az új évad, de valószínűtlen, hogy az bármivel is visszafogottabb lenne, mint a korábbiak, sőt, az eddigiek alapján csak még megosztóbb irányokra számíthatunk.

Nem tűnik valószínűnek az sem, hogy Levinsont bármilyen negatív visszhang meghátrálásra késztetné, hiszen már a legelső játékfilmje bemutatójának idején elmondta, hogy nála a moralitás nem játszik szerepet a történetmesélésben, és nem szeretne „kényelmes” filmet készíteni. A kritikai fogadtatásról úgy nyilatkozott: „Azt hiszem, a világon senki nem vádolhat meg azzal, hogy konszenzusra törekednék. A konszenzus az ellenségem.” Valóban, ezzel még tényleg nem vádolta meg senki.