2022. december 27. – 20:25
Mi az az üveghagyma? Először is egy Beatles-szám a White Albumról, 1968-ból, ami bő két perc alatt annyi utalást tesz más Beatles-dalokra, a tagok liverpooli életére, sőt, a rajongók megszállott szövegértelmezési kombinálására is („The walrus was Paul”), hogy a tartalma szinte paródia lesz a végére. Másodszor pedig a Tőrbe ejtve folytatásának alcíme, sőt, a történet fontos helyszíne is, egy tényleges üvegépítmény, amiben ott tanyázik a „fool on the hill”, a bolond a dombon a Beatles-számból, és a bolond a dombról, a mindennapunkból, egy világjobbító szándékú, klasszikus pöcsfej techmilliárdos is.
És mi a Tőrbe ejtve – Az üveghagyma? Először is a 2019-es Tőrbe ejtve folytatása, ami Rian Johnson, történetmesélési trükköket reggelire fogyasztó író-rendező értelmezése volt arról, hogy mit is jelent egy Agatha Christie-szerű krimi a 2010-es években. Először is félreértelmezhetetlen politikát: a borzasztó modorú, republikánus családra nem is Benoit Blanc (Daniel Craig) nyomozó húzta rá a vizes lepedőt, hanem az áldozattal jóban lévő, bevándorló bejárónő (Ana De Armas), aki a film végére egyértelművé tette, hogy amit eddig pucolt, az mostantól az ő vára.
A déli államok jellegzetes, múltidéző akcentusával beszélő, rejtélyek megoldásáért különösen lelkesedő Blanc annyira pompás karakter volt abban a részben, hogy kár lett volna nem visszahozni egy újabb körre. A Tőrbe ejtve – Az üveghagyma ez az újabb kör, és ha az előző egy kocogás volt egy erdőszéli kúria körül egy hosszú hétvégén, akkor ez a folytatások természetéhez méltóan egy all-inclusive nyaralás egy luxusszigeten, ahol mindenből több van: bűnesetből, gyanúsítottból, csavarokból, játékidőből, ripacskodásból, vakvágányokból, indítékokból, napfényből, naprakészségből. Néha pedig szórakozásból is.
Amennyire slank volt a Tőrbe ejtve, annyira lett felpuffasztva a második rész, ami már a bevezetőjében annyi szereplőt, szálat, háttérinformációt, sőt, rejtélyt szuszakol magába, hogy csak győzzük türelemmel. Amerika különböző pontjain rejtélyes doboz érkezik egy rakat olyan emberhez, akiket látszólag semmi sem köt össze. Csomagot kap a politikus (Kathryn Hahn), a férfijogokért harcoló streamer (Dave Bautista), a tech-gigacég sokat bíró alkalmazottja (Leslie Odom, Jr), a levitézlett celeb (Kate Hudson), a sokat szenvedő asszisztense (Jessica Hendricks), egy ismeretlen nő (Janelle Monaé), és természetesen a világ legjobb detektívje, Benoit Blanc. Blanc már majd meghülyül a Covid alatt, amikor először látjuk, akkor a kádban Among Us-ozik, többek között Angela Lansburyvel (ha valakinek már ebben a jelenetben elviselhetetlen korai 2020-es flashbackje van, még időben acélozza meg az idegrendszerét).
Pár fejtörő után kiderül, hogy a doboz egy meghívó Miles Bron (Edward Norton) szigetére, ahol a tenyérbemászó milliárdos Paul McCartney gitárját pengetve, egy Banksy által tervezett móló végében várja a vendégeit. Miles Bron az a fajta excentrikus, zseninek tűnő figura, aki az éjszaka közepén faxon küldi el a hülye ötleteit a dolgozóknak, hogy kezdjenek velük valamit. Az egyik korai, villámgyors gegből kiderül, hogy az egyik legjövedelmezőbb ötlete az volt, hogy elfaxolta a kollégáknak, hogy „gyerek + NFT”. Bron az Alpha nevű cég feje, és egész biztos, hogy magát is annak tartja, a vendégeit pedig azért hívta meg a szigetre, hogy gyilkosost játszanak. Csak éppen máshogy sül el minden, ha ott van a világ legjobb detektívje.
Rian Johnson író és rendező azon kívül, hogy a fél világot magára haragította Az utolsó Jedikkel, a manipuláció egy átlagosnál jobb iparosa, aki képes úgy vezetni a néző figyelmét, hogy az észre se vegye, hogy éppen átverik. A Tőrbe ejtve 2. végigveszi a krimik eszköztárát: a szereplőink megérkeznek, időt töltenek egymással, történik egy bűntény, majd azt fel kell göngyölíteni.
De Johnson többször is kirántja a szőnyeget a saját története alól: amit a sztori egy fix pontjának hiszünk, az valójában teljesen más, a pillanat, aminek szemtanúi voltunk, homlokegyenest mást jelent, egy-egy snittben pedig nem rest csalni is, hogy a saját emlékezetünket is megtévessze. A filmje annyira sűrű, annyira tele van zavaró elemekkel, fárasztó viccekkel, harsány pillanatokkal, hogy néha nem vesszük észre azt, ami a szemünk előtt van. Amit a vak szemünkkel látunk, amit a süket fülünkkel hallunk.
A hülyítés első számú eszköze az, hogy a film egy különösen sok pénzből készült kabarétréfára emlékeztet, ahol a színészek túljátsszák a túlírt szövegeiket, amiket aztán Johnson túlrendez. A techguruk, a káros influenszerek, sőt, úgy általában a gazdag emberek ellen kirohanni ma már kifejezetten passzé, és én sem tudnék ennyire lelkes lenni, ha nem lenne ennyire ellenállhatatlan az, ahogyan teszi: folyamatosan vissza-visszatérve önmagába, újraértelmezve a jeleneteket, a saját szerkezetét, közben feldobva olyan sormintákkal, mint a szigeten ártalmatlanul lebzselő szívós arc (Noah Segan, aki a rendező minden filmjében felbukkan), vagy a legváratlanabb időpontban megszólaló, az egész szigeten hallható gong. Aminek a hangját maga Philip Glass szerezte a sziget urának.
A Tőrbe ejtve 2. csurig van harsány karakterekkel, de egyet sem olyan bizsergetően érdekes nézni, mint Miles Bront. Johnson két éve írta a forgatókönyvet, amikor Elon Musk még messze nem volt az a figura, aki ilyen intenzitással küldte a hülyeségeit a mit sem sejtő világra, mint 2022 második felében – Bront pedig egyértelműen a mostani Tesla-, és Twitter-vezérről mintázták. Nem a kinézetét, inkább a modorát és a világlátását, ahogy az ezotéria keveredik a yachtozással, ahogy a nagy szavak kimondása az ürességet palástolja, és ahogy olyan, egetrengetően újszerűnek szánt kijelentéseket tesz, mint hogy John Frusciante a Red Hot Chili Peppers szíve-lelke. A civilben tech-befektetőként is aktív Norton valószínűleg többet volt ilyen figurák közelében, mint én valaha is leszek – lehet, hogy neki nem kellett ennyire a fantáziáját használni, hogy a manírokat el tudja játszani.
Főleg azért, mert rajta kívül mindenki más akkora gesztusokkal játszik, hogy Rátonyi Róbertet is kitakarnák a színpadon. Messze a csúcs Daniel Craig, aki valahogyan mindig sokkal szimpatikusabb furcsa akcentusú, dilinyós figuraként (lásd Logan Lucky), mint minden más szerepében. Itt is különös élvezetet tud adni, hogy úgy beszél, mint egy rajzfilmfigura és egy száz évvel ezelőtti földbirtokos keveréke, és teljes odaadással fanyalog azon, hogy a Covid alatt semmi dolga nem volt. Megértem, ha a nyaraló, a hűvös kabátokat sajátos medenceparti szettre cserélő Benoit Blanc-ot nem mindenki gyomra veszi be, de engem változatlanul érdekelni fog, hogy legközelebb milyen éghajlaton fog megint megdádázni öntelt, ostoba pojácákat.
A Tőrbe ejtve folytatása látszólag ugyanazokat a célpontokat veszi elő, mint az év több más filmje (A szomorúság háromszöge, A menü) vagy sorozata (A Fehér Lótusz második évada), de nem elégszik meg azzal, hogy kiröhögteti a rövidlátásukat és korlátoltságukat. Az üveghagymának csak egy jó kifogás, hogy megcsavarja a fejünket.
A Tőrbe ejtve – Az üveghagyma a Netflixen látható.
