2022. november 15. – 04:58
Ha valakinek A szomorúság háromszöge túl ezoterikus volt, túl sok időt hagyott a morfondírozásra, és néha túlságosan hasonlított a való életre, akkor nem kell sokáig csüggednie, ha még annál is sokkal szájbarágósabb szatírára vágyik: itt van A menü. Ami, akárcsak Ruben Östlund cannes-i fődíjas filmje, összerak egy csomó kellemetlen burzsujt egy luxusfedél alá, aztán válogatott kellemetlenségeknek teszi ki őket, amíg elő nem állnak a farbával, hogy mind borzasztó emberek.
Ami a svéd rendezőnél a szépség, itt a csúcsgasztronómia. A menü luxuscsapdája egy elszigetelt, hajóval megközelíthető étterem, amit szektavezérként igazgat a főszakács, Julian Slowik (Ralph Fiennes), akinek a tapsaira a komplett személyzet haptákja vágja magát, és kiabálja utána, hogy „igen, séf”. (A menü legjobb vicce, hogy a taps és a kiabálás nem egészen emberi, legalábbis a magyar szinkron hangkeverésében.) Slowik étterme, a Hawthorne leginkább egy Bond-gonosz főhadiszállására emlékeztet, mindenhol fenyegető élek, kulcsra zárt, titokzatos ajtók, egyenruhába öltöztetett személyzet, és a furcsa érzés, hogy a vendégszeretet addig tart csak ki, amíg a formalitásokon túl nem esnek a vendégek.
Akik között van kiöregedett színész (John Leguizamo), megkeseredett étteremkritikus (Janet McTeer), egy csapat pöcsfej (Mark St. Cyr, Arturo Castro, Rob Yang), egy alig kommunikáló házaspár (Judith Light, Reed Birney), de legfőképp főszereplőink, egy fiatal pár, ahol a férfi, Tyler (Nicholas Hoult) egy igazi mansplainer, aki a halálba traktálja a molekuláris gasztronómia részleteivel a párját, Margot-t (Anya Taylor-Joy) már az étteremhez vezető úton.
A menü nem az a film, ami meglep azzal, hogy micsoda titkok derülnek ki a karaktereikről, amiket nem sejthettünk előre. Gyakorlatilag az első pillanatoktól kezdve jó széles vonalakkal rajzol meg mindenkit, aki ebben a filmben él és mozog. Azokat is, akik egyébként már nem élnek és nem mozognak, mert a Hawthorne egy idő után olyan lesz, mint az Agatha Christie-filmek fináléi, csak éppen nem a nyomozó, hanem a gyilkos áll a potenciális áldozatok előtt, és csak mondja, mondja, mondja, hogy mit és miért csinál. A luxusétterem egy idő után egy olyan gasztronómiai horrorszínház lesz, ahova a vendégek szándékosan jöttek, menekülni viszont már szándékosan nem tudnak.
Az erőszakosabb komédiába váltás kifejezetten jól áll A menünek, ami sokáig nem találja a céltábláját, vagyis inkább egyszerre többre is céloz: megkapja a magáét a mindent habosító, gombnyi adagokat felszolgáló sznobgasztronómia, azt azt felemelő újságírók, a műfaj körül kialakult kultusz, a nagyvállalati sikkasztók, a képmutató férjek, a gazdagok, és mindenki, aki a Hawthorne-ba aznap este betette a lábát. A sok-sok célpont miatt viszont nehéz megtalálni a fókuszt, és addig nem is nagyon megy, amíg elő nem lép egyértelmű főhősnek Anya Taylor-Joy karaktere, Margot.
Margot már az első pillanattól kezdve kilóg a cselekményből – barátja szóvá is teszi, hogy láncdohányozik egy életre szóló kulináris élmény előtt –, a ruhájáról nem a mérhetetlen gazdagság, a gesztusaiból nem az emulziók iránti tisztelet árad, az arcáról pedig lerí, hogy bárhol máshol szeretne inkább lenni. A párja valaki mást hozott volna, csak hát máshogy alakultak a dolgok. Még mielőtt aztán tényleg máshogy alakultak volna. Margot testesíti meg A menüben az egyszerű embert, akivel a néző leginkább azonosulni tud, egy olyan filmben, amiben szinte képtelenség bárkivel azonosulni.
És ha ő az iránytűnk ebben a történetben, akkor egyértelmű, hogy a forgatókönyvírók (Seth Reiss és Will Tracy) és a rendező (Mark Mylod, aki az Ali G-filmtől kezdve az Utódlás több részét is rendezte) tiszta röhejnek tartják ezt az egész luxusfőzőcskézést, és az ostorukat nagyon sokáig ezen csattogtatják. Hogy aztán egy idő után a csattogtatást átfordítsák a vendégekre. Az első félidő minden értelemben vett kóstolgatását már könnyebb elviselni a film második felét látva, ahol egyértelmű lesz, hogy a gonosz nem a tengerből szedett és tálalt friss hínár, hanem valami sokkal baljósabb.
Az étkezés és a társadalomkritika sülve-főve is együtt tud lenni (lásd: Az élet értelme, A platform, A burzsoázia diszkrét bája), A menünek viszont jobban áll, ha nem akar okosat és nagyot mondani arról, hogy miféle emberek vannak, hanem megmutatja, hogy ezek az emberek hogyan tudnak kapcsolódni. Ralph Fiennes alakításában a despota-szakács egy karikatúra, aki lehetne sorozatgyilkos, kiképzőtiszt, kultista, csak a ruháját kellene lecserélni hozzá. De amikor Taylor-Joy karakterével beszélget, akkor legalább nem csak színészeti karikatúra, hanem valami emberhez hasonló lesz belőle. Olyankor A menü mond is valamit, nem csak mutogat, hogy nézd már a hülye gazdagot, azt se tudja, miben van.
És hogy miben, arra a válasz az, hogy egy felemás fekete komédiában, ami könnyű célpontokat, magukat közepesen megerőltető színészeket, és enyhe szadizmust tartalmaz, de mégis képes néha-néha felülemelkedni a kiszámíthatóságán. A végefelé elkészítenek a filmben egy szaftos sajtburgert – Mylod filmje szeretne az a burger lenni a csúcsgasztronómia meghökkentésével. Nem sikerül neki, de még pont fogyasztható.
A menü november 18-tól látható a magyar mozikban.
