Unicumfüggő, szívtelen hőseiért világszerte rajonganak

Négy hónap alatt 200 ezer példányban kelt el a könyve német nyelvterületen. Patti Smitht és Daniel Kehlmannt egyaránt lenyűgözték az írásai, a tanárai előszeretettel látogatják a telt házas felolvasásait, a Babylon Berlin rendezője pedig megvásárolta a regénye megfilmesítési jogait. Nelio Biedermann, ha éppen nem a világ valamely jelentős könyvfesztiválján beszélget az olvasóival, német irodalmat és filmelméletet hallgat a Zürichi Egyetemen. Még mindig csak 23 éves, és alig múlt húsz, amikor befejezte a magyar arisztokrata felmenői inspirálta Lázár című regényt (itt olvasható belőle egy részlet), amelynek a kiadási jogai közel 30 nyelven keltek el. Idehaza Fodor Zsuzsa fordításában, a Scolar gondozásában jelent meg a mágikus realista motívumokkal teleszőtt, gótikus referenciákkal teli kötet, ami az Unicumra rácsúszó, hűtlen és képmutató dzsentri hőseivel afféle Gen Z Jókai-szatírának is beillene. Amikor a Petőfi Irodalmi Múzeum udvarán találkoztam a hajnali repülőút dacára is kisimult, fehér pólót és égkék farmert, pecsétgyűrűt és számlapos Casiót viselő, a Grasshoppers középcsatárára és egy fiúbanda frontemberére egyaránt hasonlító Biedermann-nal, először azt kérdeztem tőle, mi az oka, hogy miközben a nemzedéke legnagyobb tehetségeinek java az Instagramra vagy a TikTokra készít videókat, őt a prózaírás szippantotta be.

„Ez nem tudatos döntés volt, egyszerűen csak így alakult – válaszolta. – Rengeteget olvasok amióta az eszemet tudom, az írás pedig egyszer csak az életem része lett. A Covid idején meghirdettek a gimnáziumunkban egy pályázatot, és mivel akkoriban nem volt más dolgom, írtam egy szöveget. Ha nincs a járvány, az is lehet, hogy elment volna mellettem a dolog. Amit sajnálnék nagyon, mert azóta egyre inkább úgy érzem, az írás az, amivel foglalkozni akarok. Egyszerűen belevágtam tehát, és attól fogva nemcsak olvasó voltam már, hanem író is.”

Valami, amit nem kaphatunk meg a képernyő előtt

Biedermann olvasás iránti szenvedélyéről számot adnak a Lázár fejezetei, amelyekben előkerülnek Thomas Mann, James Joyce, Franz Kafka, Marcel Proust, vagy éppen E. T. A. Hoffmann, Arthur Schnitzler és Márai Sándor művei. Az említett szerzők a mienkhez képest egészen más korban, más közegben írták a könyveiket. Ezért a próza helyi értékét firtatva tovább, arról kérdeztem Biedermannt, hogy szerinte mi a 21. században az irodalom szerepe.

Jonathan Franzen és David Foster Wallace regényről vallott elképzeléseit hozta szóba. Azt mondta, a két amerikai egyaránt arról beszélt a sikerei hajnalán, hogy az irodalomnak szórakoztatóbbnak kell lennie, mint a televízió. „A Végtelen tréfa írója teljesen ki lenne bukva, ha látná, mennyivel komolyabb kihívói vannak az irodalomnak a 2020-as évek derekán, mint, mondjuk, az ezredforduló körül – mondta Biedermann. – De azt hiszem, Foster Wallace és Franzen akkori megközelítése ma már nem releváns. A regénynek nem versenyeznie kell a közösségi médiával vagy a streaming-platformok kínálatával, hanem valami radikálisan mást kínálni ezek helyett. Olyasmit, amit a felhasználó nem kaphat meg a képernyő előtt. Abban bízom, az emberek egy része belefárad a multitaskingba hamarosan, megelégeli a rohanást és újból olvasni kezd. Persze tudom, hogy annak idején a könyv az arisztokrácia kiváltsága volt, és attól tartok, megvan rá az esély, hogy a nyomtatott történetmesélés most sem hódít vissza egyből óriási tömegeket.”

„Nem volt veszítenivalóm”

Akárhogy is, Biedermann könyvének rengeteg olvasója van. Nemcsak a pályatársaknál, de a kritikusoknál is betalált. 2025-ben Svájci Könyvdíjra jelölték a regényt, és ugyancsak tavaly a Független Könyvkereskedők kedvenc megjelenése lett. A Die Zeit „új varázslónak” kiáltotta ki Biedermannt, a Guardian szerzője pedig azt írta, a Lázárt olvasva egy, a zsenge kora ellenére érett elbeszélőt ismert meg, és alig várja a további olvasmányélményeket, amiket a jövőben köszönhet majd neki. A Lázár sikere azonban nem állt meg a kontinens határainál, meghódította a keleti partot is. Tavasszal másfél hét eltéréssel mutatta be Biedermannt a New Yorker és a New York Times.

Akit a felé irányuló figyelem szemlátomást nem nyom agyon, de nagyképűvé, fennhéjázóvá sem tette az, hogy a kortárs irodalom legnagyobb reménységei között emlegetik egy ideje. Amikor arról kérdeztem, voltak-e azzal kapcsolatban félelmei, hogy a 20. századi Magyarország történelmi kulisszái között zajló családtörténetet ír, vagyis igazán nagy horderejű kérdéseket érint a kötete, azt mondta, 16 évesen fogott hozzá először, hogy elmesélje ezt a sztorit, és bár többször belebukott és újból kellett kezdenie, úgy érezte, a számos nehézség ellenére ismét neki kell futnia. „Nem volt veszítenivalóm – fogalmazott, és főként stiláris, írástechnikai problémákra gondolt a munka során felmerült nehézségek kapcsán. – Nagyon szeretem Karl Ove Knausgård műveit, és úgy tudom, ő minden este elküldi a szerkesztőjének az aznapi penzumot, reggel pedig telefonon megbeszélik, milyen minőségű a szöveg és Knausgård csak akkor folytatja tovább, ha a kiadó munkatársa mindent rendben talál. Nekem nem ilyen fontos a külső megerősítés, és nem is szeretem megmutatni másnak azt, amin épp dolgozom, de néha nehéz hinnem benne, hogy amit írok, az másnak is izgalmas, érdekes lehet.”

Végigsétálni az utcákon, megérinteni a falakat

Biedermann tehát középiskolás korában fogott neki, hogy megírja az apai ági felmenői inspirálta regényt. A valóságban a bankár családnak, amelyet Ferenc József 1902-ben bárói rangra emelt, egykor a császár is tartozott. 1880-ban Biedermann Rezső a Baranya megyei Szentegáton építtette meg azt a kastélyt, amely mellé a millennium évében a budapesti Szent István-bazilika mintájára családi mauzóleum is került. Nelio Biedermann többször meglátogatta a szecessziós stílusú épületegyüttest, amely a Lázárban szereplő kastélynak is a mintája volt.

„Amikor elkezdtem dolgozni a szöveg első változatán, úgy gondoltam, ismerek minden részletet, hiszen ezeken a sztorikon nőttem fel, ezerszer elmesélték őket nekem. Aztán rájöttem, hogy nemcsak a történelmi hátteret szükséges alaposan feltérképezni, de több energiát kell szánnom a családra vonatkozó kutatásra is. A Budapesten élő nagybátyámmal rengeteget beszélgettem, átnéztem az általa őrzött családi archívumot és végigböngésztem a fényképalbumokat is. De ahhoz, hogy magamba szívjam az atmoszférateremtéshez elengedhetetlen hangulatot, vissza kellett térnem a helyszínekre, amelyek gyerekkoromból ismerősek voltak ugyan, de akkor váltak igazán élővé, amikor újból végigsétáltam az utcákon és megérintettem a falakat.”

Egy családtörténet hézagai

A regény 1900. január 6-án veszi kezdetét és a Lázárok 1956-os emigrációjáig meséli el három nemzedék hűtlenséggel és hazugságokkal, kezdetben megmagyarázhatatlan és rémséges jelenségekkel teli, majd fokozatosan varázstalanodó történetét. A Lázár legizgalmasabb paradoxona szerintem az, hogy mintha éppen az arisztokrácia tönkretétele és az ország orosz megszállása, vagyis a régi világ totális szétesése hozná egymáshoz közelebb ennek a herendiből vacsorázó, pedáns, szótlan és rideg családnak a tagjait. Ahogy a kötetben rejtegetik egymás elől a Lázárok az érzelmeiket, úgy Biedermann felmenői számára is voltak a családtörténetben hézagok, amit egy-egy újabb nemzedék örökül kapott.

„Ez az idő múlásával természetes, hiszen mindenki ugyanazokat a részleteket meséli újra óhatatlanul, és hát ezek nem feltétlenül a kínos, kellemetlen esetek. Ahogy mindenütt, úgy a mi családunkban is számos emlék odaveszett, és bár ezek egy részét sikerült kipótolnom a kutatás során, de maradtak olyan részek is, amikről a mai napig semmit nem tudok. Ezeket a fantáziám töltötte ki természetesen.”

„Ez egy regény, azt teszek benne, amit csak akarok”

Amikor azzal szembesítettem, hogy bár a felmenőivel megesett sztorikból rugaszkodik el a kötet, a Lázár szereplői végül is nem a szerző vezetéknevét viselik, Biedermann azt mondta, segítette neki az írást, hogy megváltoztatta a regény főhőseinek családnevét. „Az első változatban még a Biedermann név szerepelt. Ez azonban nem működött, talán amiatt, mert túlságosan közel állt a valósághoz. Én pedig úgy éreztem, nem tudok a valóságról eleget, ezért a fikcióhoz fordultam, hogy kitöltsem a fehér foltokat. A névváltoztatással tudatosítottam magamban: ez egy regény, és azt teszek benne, amit csak akarok. Bár a történetet valódi családi események ihlették, számomra kulcsfontosságú volt, hogy megszabaduljak annak a kényszerétől, hogy mindent pontosan úgy írjak le, ahogyan megesett.”

És hogy miért éppen az Újszövetségből ismert Lázárra esett a választás? Egyszerű. „A felmenőim zsidó származásúak voltak, és akkor vették fel a németes hangzású Biedermann nevet, amikor áttértek a keresztény hitre. Azelőtt Lázár volt a vezetéknevük. Ezzel tehát egyfelől megmaradt a valósághoz fűző kapocs, másrészt a régi vezetéknév használata kellő távolságot kölcsönzött ahhoz, hogy bátran alakítsam a regény szövegét. És persze ott van a bibliai Lázár alakja is, akit Jézus feltámasztott. Bizonyos értelemben én is hasonlót tettem a regény megírása során: visszahoztam a múltat ​​a jelenbe, és valamiképpen megpróbáltam életre kelteni.”

Lovas borító? Nehéz eset

Amikor azt kérdeztem Biedermanntól, tisztában van-e azzal, hogy a Lázár vezetéknévről a magyar olvasónak a biblikus allúzió mellett egy politikus neve is eszébe jut, Biedermann elmosolyodott, és azt válaszolta, „nem tudtam, de már tudom. Többen felhívták rá a figyelmemet.”

Ha már szóba került Lázár, a politikus, akinek a lovakhoz is volt köze, szóba hoztam a kötet borítóján látható lovat. Azt kérdeztem Biedermanntól, miért éppen az amerikai Jaime Corum munkája látható a címlapon. „Az én ötletem volt, de harcolnom kellett érte, mert a német kiadóm szerint egy lovas borító… nehéz eset. Végül mindenki rábólintott, és azt hiszem, jó választásnak bizonyult. Hogy miért volt fontos nekem? A családomnak volt egy lipicai ménje, de az oroszok elvették a lovainkat is, és lábon akarták őket a Szovjetunióba hajtani. Ez hatalmas távolság, úgyhogy az állatok nem élték túl az utat, de úgy tudom, valahol Kelet-Magyarországon máig élnek az utódaik.”

A címlapló is kapocs tehát fikció és valóság között és szépen illeszkedik ahhoz, amit Biedermann a munkamódszeréről mesélt. „Sosem készítek vázlatokat, ezért nem tudom előre, merre tart a történet, amin dolgozom. A könyvírás az olvasás és az álmodás keverékére hasonlít nekem. Hiába én alkotom meg a jeleneteket, mégsem tudom előre, hova fut ki a dolog. Olyan, mintha olvasnám őket valahol. Olyasmi, mint amikor álmodom.”

A regény keretezése is álomszerű. Három legfontosabb motívuma, a víz, a hó és a jég a szöveg legelején és a legvégén is előkerül. Biedermann azt mondta, törékenységet és áttetszőséget kifejező szimbólumot keresett, amiben tetten érhető a család történetének ellentmondásossága is. A Lázárok elvégre nem a saját jelenükbe való karakterek, a Lázár pedig azt meséli el, miként lesznek egy mesevilág szívtelen, vágyvezérelt, önző és érinthetetlen hőseiből összetört, szánható alakok, akiket a közép-európai történelem két vállra fektetett. Akik alatt a Duna mocsarába süllyedt ugyan a Monarchia és a jég is megrepedt, megharcolva a jelennel és a múlttal is, sikerült valahogy mégis egyben maradniuk.