Kafka a szerelmet késnek látta, amivel az ember önmagában vájkál

Franz Kafka a világirodalom ikonikus alakja, írásain nem fog az idő. Az az életérzés, melyet a 20. század elején megfogalmazott, máig aktuális, még akkor is, ha a magára hagyott, szorongó, a világban idegenként tévelygő ember körül időközben változtak a díszletek. A világot kiúttalannak, nyomasztónak, az embert pedig kiszolgáltatottnak látta – ezért az olvasó óhatatlanul kíváncsi arra, milyen élet és lelki alkat állt e látásmód mögött. Mi minden történhetett vele, hogy ennyire gyötrőnek érzékelte a valóságot? Hogyan tudta kézben tartani saját sorsát, hogy alakult a szerelmi élete?

A prágai születésű, német nyelven alkotó író rövid életéről viszonylag sok mindent tudunk, néhány részlettel legalábbis mindenki megismerkedett a középiskolai irodalomórákon. Nappali hivatalnokéletéről, zárkózott személyiségéről, tüdőbetegségéről és nőkkel való, zátonyra futott kapcsolatairól is hallottunk. Egy december elején megjelent kötet, a Levelek Milenának – mely a Milena Jesenskának írt összes levelét tartalmazza Eörsi István, Rácz Péter és Miklós Tamás fordításában – pedig további adalékot szolgáltat az író magánéletének, érzelmeinek, de akár prózájának megismeréséhez is. A szerelmi levelezés már ezt megelőzően is napvilágot látott, ezúttal azonban a korábbi töredékes publikációk után teljes terjedelmükben jelennek meg a levelek egy olyan kötetben, melyet már igényes, gyönyörű borítója miatt is érdemes kézbe venni – és nem csak irodalomtörténészeknek.

Levelekbe rejtett szerelmi történet

Milena Jesenskával 1919-ben került kapcsolatba Kafka, majd 1920 tavaszán levelezni kezdtek, mert az újságíróként, műfordítóként is ismert nő cseh nyelvre ültette át az író néhány elbeszélését. Kafka ekkor 37 éves volt, szerelme pedig 24, levelezésük munkakapcsolatból hamar szerelemmé alakult, és az idő előrehaladtával egyre személyesebb és szenvedélyesebb lett. Kafka levelei (Jesenská leveleit nem tartalmazza a kötet, legfeljebb következtetni lehet tartalmukra az író válaszaiból) a távolságtartó, magázódó üzenetektől hamar eljutottak a tegeződésig, majd a lángolásig, végül a szakításig. Egy rövid, de annál intenzívebb vonzalom történetét rajzolják fel ezek a szerelmes levelek, melyek egy elsősorban szellemi kapcsolat lenyomatai, bár reflektálnak arra a két személyes találkozásra is, melyre viszonyuk alatt sor került.

Az első egy néhány napos bécsi találkozás volt, majd hónapokkal később egy gmündi légyottra is sor került, ez utóbbi azonban már keserű szájízt hagyott maga után, csalódást jelentett. Fizikai, testi vonatkozása viszonylag kevés volt ennek a kapcsolatnak, melyben a felívelés után a lejtmenet is nagyon látványosan kirajzolódik, jól követhetjük, ahogyan ritkulnak és egyre keserűbbé válnak az írások. A szenvedélyes levélváltás 1920 decemberében szakadt meg, méghozzá úgy, hogy Kafka vetett véget neki. Jesenská ugyanis vonakodott elhagyni a férjét, az íróban pedig egyre halmozódott a viszonyhoz társuló szorongás. Bár a későbbi években Kafka még írt egy-egy levelet, de már magázódva, távolságtartással, elsősorban barátként.

Kafka számára az írás a valóság

A lábjegyzetekkel kiegészített levelekből megismerjük Kafkát mint szerelmes férfit, az aggodalmait, a fájdalmát, és azt is, milyen, amikor lelkes, amikor reménykedik. A levelek hangvétele, beszédmódja nem válik el élesen attól, amit prózájában megismertünk. Úgy tűnik, Kafkánál nem különül el teljesen az írói és a „civil” hang: levelei – a műfaji és szerkezeti sajátosságokat leszámítva – ugyanazon a hangon szólalnak meg, mint irodalmi szövegei. A levélfolyam egyébként akár naplóként is olvasható, hiszen az író őszintén és részletesen beszámolt a vele történtekről, szanatóriumi tartózkodásáról, betegségéről, az orvosnál tett látogatásairól, hivatali munkájáról, családjával, barátaival töltött idejéről, valamint különös álmairól. Beszélt korábbi szerelmeiről, eljegyzéseinek kudarcáról is. A Jesenská iránti szerelem voltaképpen a levelekben kelt életre, hiszen Kafka bizonyos szempontból az írásaiban élt, ugyanúgy valóságnak tekintette, mint az életet. Ahogy meg is jegyezte az egyik levélben:

„Ne mondja, hogy két óra élet minden további nélkül több, mint két oldalnyi írás, az írás szegényebb, de világosabb.”

A leveleket olvasva különös felfedezni, milyen rajongó, szenvedélyes és elfogult is tudott lenni az író: „(…) és nem tudom, hogy írható körül a boldogságom szavakkal, a szememmel, kezemmel, és a szegény szívemmel a boldogságom, hogy itt vagy, és mégiscsak enyém is vagy”. Noha a kapcsolat legizzóbb pontján többször is megfogalmazta, hogy nem fél a jövőtől, azért jól látható, hogy a túláradó szerelem mellett nagyon is fontos helyet kapott a félelem, a szorongás, mely az író életművének is egyik alapvető motívuma, egzisztenciális tapasztalata.

A szerelem kés

Az, hogy szerelme férjnél volt (Ernst Pollak irodalomtörténésszel élt boldogtalan házasságban) sokszor adott okot a kételkedésre, bizonytalanságra.

Egyik levelében Kafka egy egérhez hasonlította magát, aki egy nagy háztartásban él, és akinek „egy évben legfeljebb egyszer engedtetik meg, hogy nyíltan keresztülfusson a szőnyegen.”

Persze nemcsak emiatt, hanem alapvető, egész életét meghatározó aggodalma miatt uralkodott el rajta a szerelemben is a félelem, mely idővel egyre erősebbé vált, és melyet egyszer metaforikusan saját házastársának nevezett: „Aztán kiderül talán, hogy mindketten házasságban élünk, Te Bécsben, én a félelemmel Prágában, és nemcsak Te, hanem én is hiába próbálok kiszabadulni a házasságból.”

Ahogyan a kapcsolat jövője egyre kilátástalanabbá vált (és ezt a gmündi találkozó csalódása is mutatja), úgy növekedett a kín az író szívében, erre többször is reflektált, míg végül eljutott a levelezés egyik legerőteljesebb metaforájához: „…a szerelem az, hogy Te vagy nekem a kés, amellyel vájkálok magamban.” A levelezés végül, ahogy már szó volt róla, abbamaradt, és bár a későbbi években az író írt még pár levelet, ezek már csak gyenge utórezgései voltak ennek a majd egy éven át tartó földindulásszerű érzelemnek.

Milena Jesenská Kafka halála után

A kötetben az író levelein kívül helyet kapott még Jesenská két írása is, így némileg az ő perspektíváját is megismerjük, ha csak töredékesen is. Az egyik a házasság szükségszerű boldogtalanságát értelmezi, a másik pedig egy Kafka halálára írott nekrológ, melyből jól látható, hogy a nő kevés szóban is képes volt érzékletesen és lényegre törően megvilágítani Kafka személyiségének és írásművészetének esszenciáját. Úgy tűnik, hogy valóban látta és értette az írót, még akkor is, ha kapcsolatuk – a levelek tanúsága szerint szinte szükségszerűen – zátonyra futott. Méltatásában „a világtól megrettent emberként” jellemezte Kafkát, akiről úgy gondolta, hogy nemcsak kompromisszumot nem ismert, de „életfélelme” is jóval nagyobb volt az átlagosnál. Munkái egyediségét és értékét már 1924-ben világosan látta, és úgy gondolta, ezek legfőbb témája mindvégig az „az emberek közötti meg nem értés rémsége” volt.

A kötet mindezeken túl a levelekben érintett főbb személyek történetét is tartalmazza, ebből világossá válik, hogy Kafka halála után Jesenská elvált férjétől, és még húsz évet élt. Olyan életet, mely szintén egy könyv lapjaira kívánkozna: újra megházasodott, lánya született, morfiumfüggővé vált, majd rövid időre belépett a kommunista pártba. A második világháború hajnalán Prágában keresztény antifasisztaként segítette a zsidókat, míg 1939-ben a Gestapo letartóztatta és a ravensbrücki koncentrációs táborba deportálta, ahol 1944 májusában halt meg, miután meghamisított laboreredményekkel megmentette nyolcvan nő életét. De ez már egy másik történet.

Franz Kafka: Levelek Milenának
Fordította: Eörsi István, Rácz Péter, Miklós Tamás
Atlantisz, 2025, 5995 Ft