Nelio Biedermann: Lázár (részlet)

Az üveggyermek

A sötét erdő szélét még mindig egy kimúló évszázadból megmaradt hó borította, amikor Lázár Lajos, a vízkék szemű, áttetsző gyermek először látta meg azt a férfit, akit annak halála után is apjának tekintett.

Vízkeresztkor történt – az erdő épp elnyelte az utolsó szürkéskék fényt. A szoba, amelyben a fiú született, az erdei kastély nyugati szárnyában volt, közvetlenül a kékre festett mellett, ahová soha senki sem tette be a lábát.

Miközben a bábaasszony Lázár Sándor háta mögött mosdatta a gyermeket, ő maga az ablaknál állt, és az aljnövényzetet fürkészte. Mintha látott volna valamit eltűnni a sűrűben.

Ott állt, érezte az üveg hidegét, tekintete végigpásztázta az erdő szélét, végigsiklott a fatörzsek kérgén, fáról fára szökkent, amikor hirtelen megpattant benne valami. Rögtön érezte, hogy a régóta jól ismert félelem, a megszokott pánik elönti a testét, mindent elönt – aztán a seb egy szempillantás alatt újra bezárult. Megkönnyebbülten fellélegzett. Ő nem olyan volt, mint a bátyja, nem is olyan, mint az anyja, csak egy kissé nyugtalan, ami nem csoda, elvégre a felesége az imént adott életet egy gyermeknek, akinek áttetsző bőre alatt látni lehetett piciny szerveit.

A báró kettesben vacsorázott hatéves lányával, aki egyáltalán nem örült, hogy öccse született. Amikor Ida, a német nevelőnő bevezette Ilonát a szobába, a kislány komoly ábrázattal szemügyre vette a gyűrött, kékes-sápadt és teljesen felpüffedt lényt, hunyorított barna szemével, és szárazon azt mondta:

– Jaj, de csúnya!

Aztán az apjához sietett, aki nem tudta mire vélni a lánya sápadt arcát, ezért csukva hagyta az ablakot, a kislány pedig lehányta apja fényes bőrcipőjét és barna kockás nadrágját.

Most – a báró közben átöltözött – ott ültek kettesben az ebédlőasztalnál, amely elég hosszú volt ahhoz, hogy húsz vendégnek egy szopós malacot, egy libát, egy fácánt és három nyulat tálaljanak fel rajta. Hallgattak, mert megszokták, hogy Mária tartja őket szóval, de ő most a nyugati szárnyban feküdt puha selyempárnákon, és a gyermeket a mellkasához szorítva hallgatta a pici lélegzetvételeit, Imre állandó krákogását a szomszéd szobában és a kastély neszeit, és úgy érezte magát, mint aki alámerül a párnáiba, mintha sötétkék, kötött kabátjának zsebei tele lennének nehéz kövekkel, amelyek súlya lefelé húzza őt, egyre mélyebbre és mélyebbre, míg elnyelik a takarók, a matrac és a libatollak. Nem volt kellemetlen érzés, nem őrült zuhanás vagy pánikszerű fuldoklás, amit álmaiból ismert, ez egyszerű alámerülés volt, csendes eltűnés az életből, pont az, amire vágyott.

Az apja még mindig dühös volt rá, amit Ilona azokból az energikus mozdulatokból látott, amelyekkel felvagdosta a vörös húst. Tudta, hogy az apja magán érzi az ő rá szegeződő tekintetét – minden pillantását azonnal megérezte –, de mégsem tudta levenni a szemét sűrű, bozontos bajuszáról, amely rágás közben fel-alá táncolt a szája fölött.

Ha az apja felnézett, Ilona gyorsan hatalmas tányérjára pillantott. Nem értette, hogy kerülhet egy ilyen durva húsdarab egy ilyen csodaszép, értékes herendi porcelán tányérra, amelyet kecses pillangók, szitakötők, madarak és mogyoróágak díszítettek.

Szerencsére a csillár nem égett, a tapétázott falon lévő gázlámpák épp eleget láttattak. A trükk az volt, hogy az ember a tányér felső, arannyal díszített szélére szegezte tekintetét, hogy úgy tűnjön, mintha az ételt nézné, holott valójában csak a látómezeje alsó szélén láthatta, amit éppen kis darabokra vágott.

Hallotta, ahogy az apja rág, és anélkül, hogy felnézett volna, tudta, hogyan hordozza körbe a tekintetét a szobában. Sándor hihetetlenül büszke volt a vagyonára, de még a kis Ilona is tisztában volt vele, hogy mindez nem az ő érdeme, kizárólag azoknak az embereknek köszönheti, akik az összes festményről lenéztek rá, és ő akárhány viccet mesélt is nekik, a mosolynak még a leghalványabb jelét sem adták.

Étkezés után Sándor bement a szomszédos dohányzószobába, rágyújtott egy szivarra, és egy darabig csendben fel-alá járkált. Eddig elfojtotta az újszülöttel kapcsolatos gondolatait, de most, hogy egyedül volt, már nem tudta elhessegetni őket. Szivarozott, és homlokán mély ráncokkal törte a fejét anélkül, hogy meg tudta volna nevezni, min.

Török úr, a falusi orvos, nem kevésbé csodálkozott a gyereken.

– Meg kell mondanom, méltóságos báró úr, sokéves orvosi pályafutásom alatt ilyet még nem láttam. De a gyermek egészségesnek tűnik, a szervei működnek, a bőre pedig rendkívül vékony, de szívós. Csak a napfény lehet rá veszélyes.

A gyermek tehát egészséges volt, ami nem könnyítette meg a dolgot. Egyszerűbb lett volna, ha halva születik.

Életének következő éveire gondolva, amelyeket egy áttetsző gyermek fog meghatározni, Sándor egy röpke pillanatra fontolóra vette azt a lehetőséget, hogy a kisfiút leemeli alvó felesége melléről, a fürdőszobában befogja csöpp orrát és száját, majd visszahelyezi Mária mellére. Így folytathatná megszokott életét, amelyet jelentéktelen és fontos dolgokban egyaránt úgy alakított ki, hogy az évek ráérős múlásában, és a hétköznapok egymásba fonódó rohanásában megőrizze a régi hagyományokat, és újakat teremtsen. Már gyermekkorában is alig várta, hogy egyszer majd ugyanolyan szertartásosan intézhesse hétköznapi ügyeit, mint az apja…

Hogy a vörös viaszba nyomhassa sötétzöld pecsétgyűrűjét. Hogy aláírja a szerződéseket. Hogy fogadja üzleti partnereit. Hogy elővegye mellényzsebéből a zsebóráját. Szájához emelje a borospoharat.

Példáját követve a báró szigorú rutin szerint élte az életét. A nappal együtt kelt, félrehúzta a fenyőzöld sötétítőfüggönyöket, hogy a felesége is felébredjen (mert nem bírta elviselni, hogy hétalvó), kiment a fürdőszobába, hogy megborotválja az arcát, az állát és a nyakát, a bajuszát bekente olívaolajjal, majd Mária duzzadt szeme láttára felöltözött, hogy demonstrálja, milyen ügyes, ápolt és mennyivel fölötte áll. Ezután bement az ebédlőbe újságot olvasni.

Mária csak akkor kelt fel az ágyból, amikor férje léptei már elhalkultak a folyosón. A fürdőszobában ő is kézbe vette a borotvát, amelynek nyele még meleg volt, hogy

évek alatt begyakorolt precíz mozdulatokkal finom metszéseket ejtsen puha, porcelánfehér alkarján, olyan vékonyakat, hogy szinte ki sem serkent a vére, és a sebek egy nap alatt újra begyógyultak. Csak egy szinte láthatatlan, vékony, rózsaszínű hegekből álló minta maradt, amelyet Pálon kívül soha senki sem vett észre.

A fiatal lovászlegény akkor látta meg, amikor egy szokatlanul meleg tavaszi délutánon felsegítette a bárónőt fehér lovára, és kezébe adta a gyeplőt. Eközben Mária blúzának ujja felcsúszott, és felfedte alkarját. A báróné azonnal felismerte Pál vízkék szemében, hogy a férfi észrevette a sebhelyeket, sőt, durva kezével egy pillanatra még az alkarja felé is nyúlt, de aztán csak annyit kérdezett:

– Miért csinálja ezt, méltóságos bárónő?

Mária együttérzőn nézett a fiúra, mintha az ő karja volna sebhelyes, majd így válaszolt:

– Ebből tudom, hogy még élek.

Pál, amikor este lesegítette a bárónét a nyeregből, éppen olyan szomorú volt, mint három órával korábban. Mária úgy érezte, mintha most látná őt először rendesen. Megajándékozta egy szelíd mosollyal, mire a legény elpirult, és gyorsan bevitte a nyerget az istállóba. De Mária követte őt, megcsodálta széles vállát, és néhány lépéssel mögötte alig hallhatóan megköszörülte a torkát.

Kilenc hónappal később a világra jött Lajos.

Nelio Biedermann: Lázár
Fordította: Fodor Zsuzsa
Scolar, 2026, 6995 Ft