A szemtelen gazember és a halálig tartó, gól nélküli döntetlenek – tizenegy topligás szépíró, aki rajong a fociért

„Nem értem az egészet! Ha szeretik azt a labdát, miért rúgják folyton? Ha pedig nem szeretik, miért szaladnak utána?” – dobta be a kérdést Karinthy Frigyes. És mintha évtizedekkel később neki válaszolta volna az azóta közhellyé kopott, lakonikus bonmot-val Gary Lineker, hogy „a labdarúgás egyszerű játék; huszonketten kergetik a labdát kilencven percen át, és végül mindig a németek nyernek.” Az angol csatár éppenséggel címezhette volna a szavait Jean-Paul Sartre-nak is, aki megvonva a vállát, bölcs belátással, a pipafüst mögül bökhette volna oda, hogy a fociban mindent megbonyolít, hogy a pályán van egy másik csapat is.

Lövöldözés nélküli háború

Tulajdonképpen erre világít rá kicsit más szemszögből George Orwell is, aki egy 1945 decemberében megjelent esszéjében arra jut, hogy „minden nemzetnek megvan a saját játékstílusa, ami a külföldiek számára igazságtalannak tűnik”. Ez az a szöveg, amiben az 1984 szerzője leszögezi, hogy a profi sportnak a fair playhez az égvilágon semmi köze. Az sokkal inkább a gyűlölethez, a féltékenységhez, a dicsekvéshez, a szabályok semmibe vételéhez és az erőszak szemtanújaként érzett szadista élvezethez kötődik, „más szóval háború, lövöldözés nélkül”. Orwell írása a Dinamo Moszkva angliai vendégszereplése után született, és a szerző amellett érvel, hogy a sportok felerősíthetik a nacionalista érzelmeket és ellenségeskedést szíthatnak az egymás ellen pályára lépő országok között. Orwellt tehát nem nyűgözte le a foci.

Vladimir Nabokov és Albert Camus viszont maguk is játszottak: kapusok voltak egyaránt. Előbbi a cambridge-i Trinity College, majd a berlini Russian Sports Club kapujában állt, utóbbi pedig a Racing Universitaire Algerios (RUA) junior csapatának tagja volt. Előfordul tehát, hogy az egykori labdarúgóból világhírű író lesz, de a másik irány sem példa nélküli. Az angol válogatott játékos, illetve későbbi szövetségi kapitány, Terry Venables a sportújságíró Gordon Williamsszel, közös álnéven írt több regényt fiatalon, a Chelsea ugyancsak válogatott labdarúgója, Frank Lampard pedig Frankie’s Magic Football címmel jegyzett a visszavonulása után gyerekkönyvsorozatot.

Nem úriembereknek való

A Gépnarancs szerzője, Anthony Burgess az Enderby-tetralógia első kötetében már-már metafizikai térbe emeli a labdarúgást. Walpole mondja a címszereplőnek a következőt: „Ma szombat van. Öt napig munkálkodj, ahogy a Biblia mondja. A hetedik nap az Úré, a te Istenedé. A hatodik nap a futballé, az igehirdetésé, a büntetésé és hasonlóké.” Rendszerint csak az utolsó mondat első feléig idézik ezt a részletet, ha viszont nem ragadjuk ki a kontextusából az idézetet, továbbá utánajárunk, hogy az újságokban közölt cikkeiben miként viszonyult Burgess a focihoz, inkább arra jutunk, hogy annyira mégsem volt érte oda.

Az 1974-es vb-ről szóló, a Time-ban megjelent tudósításában például azt írta, „A futball hagyományosan nyers, és vonzza a durva, részeges és ordítozó embereket. […] Biztosan nem úriembereknek való.” Egy 1989-ben megjelent írásában pedig így összegez: „Több ezer brit számára nincs fontosabb, mint huszonkét, bőrdarabot rugdosó férfit figyelni, és együtt üvölteni a tömeggel szombaton. Valami nincs rendben a kultúránkkal, ha idáig jutottunk.”

Akárhogy is, foci nélkül mára szinte elbeszélhetetlen a kultúra. Úgyhogy most tizenegy elbeszélő következik, akik számára különösen fontos (volt) a foci.

Angol–magyar a Vörösmarty téri forgatagban

Mivel az angolok találták fel a labdarúgást (és ellentétben aLineker-axiómával, egy ideje már nem a németek nyerik a meccseket), egy angol szerzővel, a sokak szerint minden idők legjobb focikönyvét író Nick Hornbyval illik kezdeni. Nagy-Britanniában több mint egymillió példányban kelt el a Fociláz, és alig három évvel azután, hogy megjelent az angol kiadás, M. Nagy Miklós fordításában idehaza is a könyvesboltokba került Hornbynak az Arsenalhoz fűződő szenvedélyes viszonyát elbeszélő kötete.

M. Nagy Miklós a Wanted podcastjában mesélte el, hogy 1995-ben az Európa Könyvkiadó meghívására a szerző Budapestre érkezett. A fordító felidézte, hogy az ünnepi könyvhéten egy órán át senki nem íratta alá az akkoriban itthon még teljesen ismeretlen angol szerzővel a könyvet, a dedikáló asztal túloldalán azonban Mándy Iván ült, akit M. Nagy minden idők legjobb fociról szóló magyar könyvének szerzőjeként mutatott be Hornbynak. Később Hornby megismerkedett Kőrösi Zoltánnal és Esterházy Péterrel, de látták Moldova Györgyöt is, M. Nagy Miklós pedig mindegyikükről az igazat mondta neki: pompásan írnak a fociról. A történet szerint a Fociláz szerzője nagy szemekkel nézett, hogy hova került. Egy olyan ország fővárosának könyvheti forgatagában pislogott ugyanis, amelyik rég nem volt már rajta a világ labdarúgásának térképén, de az írói mégiscsak, már-már monomániásan fixálódtak a focira.

Go, Spurs!

A lelátón Nick Hornby aligha értene egyet Salman Rushdie-val. A sátáni versek szerzője elvégre a Joseph Anton című önéletrajzi könyvében azt szögezi le, „Oké, egy könyv megjelenése és egy film bemutatása mind szép és jó, de az, hogy a Tottenham 3-2-re legyőzte a Manchester Unitedet…, na, az felbecsülhetetlen”. Ezzel alighanem J. K. Rowling is egyetértene, hiszen bár a West Ham United az egyetlen csapat, ami megjelenik Harry Potter-regényeiben, neki állítólag ugyancsak a Tottenhamért dobog a szíve. A BBC szerint ez családi örökség lehet, hiszen a Spursnek szurkolt Rowling édesapja is.

Portsmouth titokzatos kapusa

A krikett, a boksz és a rögbi mellett Sir Arthur Conan Doyle fiatalon kipróbálta a labdarúgást is. A The Strand Magazine hasábjain 1909 szeptemberében megjelent szövegében azt írja, még 44 éves korában is focizott, fiatalon pedig a Portsmouth kapusa volt, méghozzá, amint ez a cikk állítja, A. C. Smith álnév alatt. A Sherlock Holmes-regények szerzője 1882-ben költözött a délkelet-angliai városba, és nem sokkal ezután az ott szárnyait bontogató egyesülethez is csatlakozott. Érdeklődött tehát a játék iránt, amellyel itt-ott találkozni lehet a regényeiben is.

A bőrig ázás öröme

Ted Hughes külön verset szentelt a focinak. A Football at Slack című szövegben egy viharos napon futballozó csoportot jelenít meg. Ahelyett, hogy elriasztaná őket a szél és az eső, a szereplőket a természet fensége nyűgözi le, örömüket lelik a bőrig ázásban is, és mintha amellett érvelne a vers, hogy a játékosok öröme csalja elő a felhők mögül a napot. Az emberi szellem erejét ünneplik tehát a Hughes 1979-es The Remains of Elmet című kötetében megjelent sorok, és azt sugallják, még a természet vadsága mögött is megpillantható a szépség és a csoda.

Végiglevelezni egy világbajnokságot

Karl Ove Knausgård Fredrik Ekelunddel közösen jegyez egy, a 2014-es foci-vb történései körül gravitáló kötetet. Azért is beszédes cím a Home and Away, mert a norvég szerző Svédországban élt akkoriban, Ekelund pedig a hazájából a torna idejére Rióba költözött. Azok közül az emailek közül szemezget a kötet, amiket a Brazília–Horvátország nyitómeccs és a döntő között váltott egymással a két északi. „Valószínűleg mi ketten vagyunk a világbajnokság legvonakodóbb riporterei – az élvezetkereső, aki a meccsek nézése helyett iszik és focizik, és a protestáns, aki következetesen végigalussza az összes találkozót –, és mindketten nagy nehezen elemzik (olvassák, értik) azt a keveset, amit mégis sikerül látniuk” – olvassuk például egy helyütt.

Ekelund a brazil játékstílust élvezi, Knausgård-nak a pragmatikusabb olasz és uruguayi foci otthonosabb. Leszögezi, hogy „A gólok ártanak a focinak. Az ideális futballmeccs számomra az, amelyik 0-0-ra áll 24 óra elteltével is, pedig addigra végkimerülésben életét vesztette a játékosok több mint a fele.” A torna alatt 60 éves svéd még szívesen passzolgatott a strandokon, míg a Harcom szerzője 19 éves kora óta egy percet sem focizott. Egyvalamiben viszont egyetértenek: Neymar az emberük a „semmitmondó és szenvedélytelen” Lionel Messi helyett.

Foci miatt zárva

A 2014-es Eduardo Galeano utolsó vb-je volt. A 2015-ben meghalt uruguayi író a legenda szerint négyévente egy „Foci miatt zárva” feliratú táblát akasztott a lakása bejárati ajtajára, és egy hónapon át csak elvétve lehetett látni őt. A kedvenc székéből nézte a mérkőzéseket. El ​futból a sol y sombra (Foci napsütésben és árnyékban) című, 1995-ben megjelent kötete kronologikus mozaikdarabkákban tekinti át a sportág világtörténetét egy kenderrel töltött kínai bőrlabdától Pelé, Maradona és Beckenbauer góljaiig.

Gyerekként Galeano imádta a focit, de a játék nem igazán ment jól neki. „Az írással – magyarázta a kötet lapjain – arra készültem, hogy a kezemmel csinálom meg azt, ami lábbal nem ment sosem.” A jó és a rossz közötti küzdelemnek látta a focit, aminek a résztvevői archetipikus alakok. A kapusnak gyakran „egyedül kell szembenéznie a hóhéraival”, mert magára hagyták a saját térfelükön hibázó társai, az edzők pedig foggal-körömmel arra törekszenek, hogy megakadályozzák a pályán az improvizációt.

A sportág professzionalizálódása roppantul bosszantotta Galeanót, mert úgy látta, ez elképzelhetetlenné teszi a fantáziadús játékot, ellehetetleníti a merészséget, így végső soron a játék örömét öli meg. Épp ezért majd kibújt a bőréből, amikor feltűnt a pályán egy „szemtelen gazember”, aki nem törődve a technokrata elvárásokkal, a játék szépségéért focizott. Knausgård-ral és Ekelunddel ellentétben Galeano Messiben találta meg a maga „szemtelen gazemberét”, és arra emlékeztette olvasóit, hogy a futball akkor a legjobb, amikor a játékost és a szurkolót is boldoggá teszi. (Itt elolvasható a könyvből pár fejezet.)

A sportág öt legnagyobb géniusza

A messisták közé sorolható a spanyol Javier Marías is, aki a hazájában annyira köztiszteletben állt, hogy bár világéletében a Real Madridnak drukkolt, 1989-ben Barcelona város irodalmi díjával tüntették ki. Az El País hasábjain, 2012-ben megjelent esszéjében Marías megállapítja, hogy Di Stéfano, Pelé, Cruyff és Maradona a sportág legnagyobb géniuszai. Aztán pedig amellett érvel, hogy Messi lehet az akár mindegyiküket leköröző ötödik. A sportág legnagyobb mestereinek Marías szerint nemcsak fantasztikus gólokat kell lőniük, hanem természetfeletti labdaérzékkel kell bírniuk, tudniuk kell olvasni a játék finom rezdüléseit, hosszú, hullámvölgyek nélküli karriert szükséges produkálniuk és érteniük kell ahhoz, hogy a játékostársaikból bajnokot faragjanak.

„Eddigi pályafutása alapján úgy tűnik, Messi a futballtörténelem ötödik zsenije. Mi, madridi szurkolók régóta feszült figyelemmel és szüntelen rettegéssel figyeljük őt. Pánikot kelt, amint a labda hozzá kerül”, a vele szemben védekezők pedig úgy érzik magukat, mint „a reflektorfénytől elvakult szarvasok”. Marías egyedül a drámát hiányolta a 2012-es Messiből, de hozzátette, hogy a legnagyobbakhoz csak a szenvedély szavaival kapcsolódhatunk. Tíz évvel később, „Spanyolország és az egyetemes irodalom egyik legfontosabb írójának” halálakor a Real Madrid közleményben búcsúztatta az egyik legszenvedélyesebb rajongóját, Javier Maríast.

Huszonhetesek klubja, a fociban

„A huszonhét nagyon furcsa életkor a focisták számára. A normális embereknél ilyenkor kezdődik az egész, a rocksztárok és rapperek számára gyakran vége is van, és a focisták a kettő között vannak, a nagy semmi kellős közepén.” Az idézet Tonio Schachinger Nem ​úgy, mint ti című, magyarul Szijj Ferenc fordításában megjelent regényéből származik, aminek a hőse a huszonhét éves játékos, Ivo Trifunović. A nagy semmi kellős közepén Ivo heti 100 ezer eurót keres, a garázsában egy Aston Martin és egy Bugatti pihen, de kritikusunk szerint ettől még pont olyan problémákkal kell szembenéznie, mint nekünk. Schachinger regénye a tehát a topsportolók életének árnyoldalát mutatja be.

A Német Könyvdíjjal kitüntetett szerző ebben az interjúban a regény tétjét így írta le: „Ott vannak a játékosok a pályán, és azt csinálják, amire milliók vágynak. De van sötét oldala is annak, hogy ilyen korán kezdik. 17 évesen már ismeri őket a világ, óriási rajtuk a nyomás, és nincs olyan, hogy valaki egy fél évre kicsekkol. Az iskolában mondhatod, hogy »ó, hatodikban nem voltam a topon«, de a profi sportolók világában ilyen nincs.”

A Honvéd-őrnagy lesre fut

A Nobel-díjas Günter Grass futball iránti szenvedélyét hat évvel ezelőtt nagyszabású kiállításon mutatta be a Német Futballmúzeum. A dortmundi tárlaton kiderült, hogy Grass előszeretettel drukkolt a gyengébb csapatoknak, az SC Freiburgnak (2007-ben Grass komolyan kiállt a klub vezetőedzője mellett), vagy a St. Paulinak. Az én évszázadom című kötetében foglalkozik az 1903-ban rendezett első német bajnoki döntővel („Behr úr, az Altona FC 93 bírója már kötéllel körülkerítette a homokos, de egyébként kifogástalanul sima pályát, és saját kezűleg jelölte ki faforgáccsal a térfeleket és a középvonalat. […] jó meccs volt, ha nem is kiemelkedő”).

De megemlékezik az 1954-es berni fináléról is: „Öt vagy hat perccel a vége előtt 3 : 2. És a magyarok rohamoznak. Kocsis beadására ott terem Puskás. De a gólt nem adják meg. Hiába minden tiltakozás. Állítólag lesen volt a Honvéd-őrnagy. Ekkor az utolsó percben Czibor fut a labdával, de Toni Turek parádés vetődéssel két ököllel kiüti. Még egy magyar bedobás, aztán Mister Ling lefújja a játékot. Világbajnokok lettünk!”

Apropó, NSZK. Grass naplójában egy helyütt az áll, az 1990-es világbajnokság alatt azon kapta magát, hogy az Anglia elleni elődöntőben az NSZK válogatottnak szorít. Ezen a meccsen egyébként Gary Lineker kétszer is betalált, de gondolhatják, ki jutott tovább. A döntőben Argentínát legyőző németek.