Isten keze és lábai

Perverz érzés akkor beülni egy fociról szóló dokumentumfilmre, amikor éppen foci-vb is zajlik a sötét termen kívül, de sem a vb, sem a filmfesztivál időpontját nem választhatja meg az ember. Pedig a The Match (eredeti címe: El partido, A mérkőzés) bemutatója még nem is itt, hanem másfél hónappal korábban Cannes-ban volt. Az évszám viszont fontos: az argentin rendezőpáros, Juan Cabral és Santiago Franco ugyanis negyven évvel a legendás vb-negyeddöntő után az angol–argentin meccs történetét, történelmi kontextusát és utóéletét dolgozta fel.

Az 1986-os meccs akkora legenda, hogy még én is hallottam volna, igaz, láttam én már dokumentumfilmet Diego Maradonáról. A mexikói Azték Stadionban, 114 ezer néző előtt rendezett meccsen Argentína két góllal nyert, és mindegyiket Maradona szerezte: az egyiket a kezével, a másikat pedig egy laikusnak is egyértelműen döbbenetes sprinttel, amit Gary Lineker, a britek csatára még negyven évvel később is a világ legnagyszerűbb góljának nevez.

Cabral és Franco viszont nem kizárólag a meccsel és annak archív felvételeivel foglalkoznak, hanem visszamennek több évszázadot az időben, a Falkland-szigetek, vagy eredeti nevén az Islas Malvinas brit fennhatóságának kialakulásához, a Falkland-szigeteki háború kirobbanásáig, sőt még kapunk gyorstalpalókat a labdarúgás és a piros és sárga lapok kialakulásáról is. A két rendező – Andrés Burgo spanyol sportújságíró könyvéből dolgozva – párhuzamosan brit és argentin szemszögből is megmutatják a történteket, ahogy az argentinoknál a katonai junta aztán háborús propagandának is használja futballt, és ahogy a briteknél a nemzeti identitás elszakíthatatlan része lesz az, hogy nemcsak Falklandnál, hanem a focipályán is le kell győzni az argentinokat.

Laikusként nézve a két, egymással párhuzamosan haladó karrier a legérdekesebb: argentin oldalon ott van doktor Carlos Bilardo, a jövő taktikus focijának megrögzött pártolója, aki egyszerre hisz a tudományban és a babonában. Annyira, hogy ha egy meccset megnyert az argentin csapat, akkor mindent ugyanúgy kellett csinálni legközelebb is, ami mikromenedzselésben odáig fajult, hogy ugyanannak a két motoros rendőrnek kellett kísérnie a válogatottat, és Bilardónak minden meccs előtt el kellett mennie fodrászhoz. Bilardóval szemben a briteknél ott van Bobby Robson, akinek az egyik első rendelkezése az volt, hogy kivette a hőn szeretett csapatkapitányt a válogatottból, és ezzel egy országnyi brit drukker haragját vonta magára.

Ez eddig egy mérsékelten érdekes, sportos ismeretterjesztő film lenne önmagában, de Cabral és Franco már egyértelműen a streamingkorszakra fazonírozták a filmet, aminek nonstop meg kell ragadnia, majd magánál is kell tartania a néző figyelmét. Hatalmas feliratok bontják hangzatos című fejezetekre a filmet, aminek jelentős részét fekete-fehérre forgatták. Rendszeresen előjönnek a true crime dokumentumfilmek eszközei, a magnó, amit bekapcsolnak, a szalag, ami megindul, a kazetta, amit beraknak, mielőtt elkezdődne egy archív felvétel.

Cabral és Franco viszont húznak egy sokkal kellemetlenebbet: ugyanis leültetik egy terembe az egykori angol és argentin csapatok prominens játékosait, hogy nézzék a meccset, talán élőben, és kommentálják is. Minden tiszteletem a sportolóké, de még ha át is élték a sporttörténelem egy szeletét, nem biztos, hogy releváns mondatokat tudnak róluk mondani. Ezért a rendezők nagyon sokszor egyszerűen csak bevágják az áhítatos, csalódott, feszült, mosolygó, megbabonázva néző arcukat, miközben mi nézhetjük az archív felvételeket. Mivel miszlikbe van vágva a látvány, hogy ne unjuk el magunkat, az érzés folyamatos, hogy Peter Shilton, Jorge Valdano vagy Gary Lineker reakcióit bárhogyan variálhatták, kényük-kedvük szerint, amitől még kevésbé tűnnek őszintének.

A filmet Lineker és Valdano narrálják, mindketten a saját nyelvükön, de mindegyik szöveg annyira modoros, tele szuperlatívuszokkal, túlzásokkal, megint csak áhítattal, hogy egy idő után a megszeppent, csillogó szemű hetvenes sportolók premier plánjaival együtt már fizikailag képtelen voltam elhinni, hogy ez tényleg egy annyira legendás mérkőzés volt. Pedig minden archív felvétel szerint tényleg az volt, még ha az is tisztán látszik, hogy Cabral és Franco nem tudtak minden jogot megszerezni, és a mozgóképet állóképpel kell helyettesíteni. Nem baj, ilyenkor úgy mutatják a képet, hogy kicsit kapkod a kamera.

Bosszantó ez a The Match, mert a mérkőzés maga és hát Maradona is olyan figura, amiről végtelen konfigurációban lehetne érdekfeszítő dokumentumfilmet csinálni – az utóbbiról már sikerült is pár évvel ezelőtt. Ráadásul még mindig vannak olyan finomságok benne, amiket még így érintve is érdekes hallgatni, például hogy bár egy brit fotósé a jog arra a képre, ami bizonyítja Maradona kezezését, eredetileg egy mexikói sportfotós készítette, csak a nyolcvanas években még lazábban kezelték az ilyen szerzői jogokat. Ezt a filmet is kezelhették volna lazábban.

A The Match premierje az idei cannes-i filmfesztiválon volt, de ez volt a Karlovy Vary-i filmfesztivál nyitófilmje is. Mi itt láttuk. Magyar premierről egyelőre nem tudni.