Minden lassan, szinte észrevétlenül csúszik el

Szerencsére a Magvető Kiadó továbbra sem lassít, így idén sem maradunk Karl Ove Knausgård-kötet nélkül, és ahogy egyre inkább elmerülünk a norvég sztárszerző legújabb és talán még az őt világhírűvé tevő Harcom sorozatnál is monumentálisabb és ambiciózusabb Hajnalcsillag folyamában (a második kötetről itt, a harmadikról pedig itt írtam), szép lassan megfigyelhetjük az eddigi közös pontokat, amelyeket így, már jóval túl a kétezer oldalon, érdemes feleleveníteni.

Az első három kötet után elég jól látszik, hogy Knausgård tulajdonképpen végig ugyanazt csinálja, csak mindig kicsit arrébb tolja a hangsúlyokat. Adott egy teljesen hétköznapinak tűnő világ, hétköznapi emberekkel, akik dolgoznak, hazamennek, főznek, veszekednek, megpróbálnak valamit kezdeni a kapcsolataikkal, vagy épp kudarcot vallanak benne. A szereplők különböznek, a helyzetek is mások, de a probléma ugyanaz: széthulló családok, kommunikációképtelenség, életközepi vagy éppen élet eleji válságok és az a nagyon ismerős érzés, hogy az egészből nincs igazán kiút.

Ehhez a szinte már kényszeresen részletező mikrorealizmushoz társul aztán valami egészen más, ami eleinte alig észrevehető, később viszont egyre nyomasztóbbá válik. A rejtélyes Hajnalcsillag megjelenése óta folyamatosan jelen van egy megmagyarázhatatlan, kozmikus zavar, amely mintha lassan beszivárogna ezekbe az életekbe. Nem klasszikus értelemben vett horror ez, inkább valami nehezen megragadható fenyegetés, ami attól működik igazán, hogy sosem válik teljesen érthetővé.

Közben a sorozat mintha következetesen kerülgetne egyetlen kérdést, amit nem hajlandó egyértelműen kimondani, mégis

minden ide vezet vissza: a halálhoz.

Az első kötetben ez még konkrét, szinte sokkoló formában jelenik meg (életre kelő halottak és meghalni képtelen élők képében), később inkább csak szétterül a szövegben, de végig ott marad a háttérben. Mit jelent meghalni, miért van rá szükség, és mi történik akkor, ha ez az egész egyszerűen megszűnik? Knausgård nem válaszol, inkább körbejárja, újra és újra, különböző nézőpontokból.

És talán ez a legfontosabb közös pont: a nagy-nagy történet folyamatosan halogatja önmagát. Új szereplők jönnek, régi szálak térnek vissza, nézőpontok csúsznak egymásra, apró kapcsolódások derülnek ki, de a nagy egész makacsul nem áll össze. Kétezer oldal után sem tudunk lényegesen többet, mint az elején, mégis egyre erősebb az érzés, hogy valami nagyon nincs rendben, és előbb-utóbb történnie kell valaminek. Hogy minek? Azt egyelőre nem tudjuk. És valószínűleg pont ez tartja egyben az egészet.

A lelked az ördögé lesz?

És hogy a negyedikben, a most megjelent Az éjszaka iskoláiban történik-e valami, ami lerántja a leplet az eddigiekről, ami új fordulatot hoz, ami miatt más színben látjuk az előző három kötetet? Hát, nem, de ez még mindig nagyon jól áll neki, és így ez az új mű minőségben az egyik, ha nem a legjobb darabja a sorozatnak.

Ha a stílusra, a formára vagy a fordulatszámra gondolok, azt mondhatnám, hogy nem változott semmi, de az mindenképpen üdítő előrelépés, hogy Knausgård ezúttal szakít az előző regényben alkalmazott módszerével, miszerint a harmadik kötet az első párja volt, és lényegében ugyanazokat az eseményeket ismertük meg, mint az elsőben, csak más oldalról, így az új könyv nem a második B oldala, hanem valódi továbblépés, mégpedig talán egy nem várt irányba.

Az új, bő félezer oldalas regény ugyanis a korábbiaktól eltérően most gyakorlatilag egyetlen karakterre koncentrál, aki nem más, mint az első kötetben már megjelent titokzatos halott (jó, hogy ott ki halott, és ki nem, az eléggé képlékeny), akinek ott már csak a búcsúztatóján járunk, itt azonban Kristian Hadeland még nagyon is élő személy, ám kimondottan sötét tervekkel. A bevezetőből ugyanis hamar kiderül, hogy a világvégi norvég szigeten magát meghúzó férfinak már csak egy célja van: megírja élete történetét, aztán végez magával.

„Nincs miért félnem a haláltól – ha vagyok, akkor nincs halál, ha van halál, akkor nem vagyok. Ezt Epikurosz fogalmazta meg nagyjából így valamikor régen. Olyan ez, mintha együtt laknék valakivel, akivel soha nem találkozom. Mintha két szobánk volna két ajtóval. Ha bemegyek hozzá az egyik ajtón, kimegy a másik ajtón. Hallom, hogy tesz-vesz, ott van a szobájában, de ha bemegyek hozzá, nyomban átjön hozzám, az én szobámba, és akkor hallom, hogy ott van, ott tesz-vesz. Így éljük az életünket egymás mellett két szobában, az egyikben én, a másikban a halál. Azon a napon, amikor az ajtóban találkozom vele, az élet véget ér. Az a bökkenő, hogy nem tudhatom, a találkozás mikor következik be, csak azt, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Persze, ha akarom, kezembe vehetem a sorsom, és kikényszeríthetem a találkozást.
Ezt tervezem.”

Az új kötet java része ennek megfelelően a sorozat jelen idejéhez képest a régmúltban, egészen pontosan 1985–86-ban játszódik, abban az időben, amikor az akkor még csak húszéves, ám később magát világhírű fotóssá kinövő srác keresgéli saját útját. Az előző három kötettel ellentétben most egyetlen énelbeszélőt kapunk, ami már csak azért is jó, mert így az olvasó extrém gyorsan bevonódik Kristian egyre torzabb és meghökkentőbb világába.

Az egyik londoni főiskolára járó fotóspalánta ugyanis kimondottan furcsa figura, aki nemcsak jóképű és a nagyvilág számára többnyire megnyerő alak, hanem egy olyan is, aki tökéletesen meg van győződve önnön művészi nagyságáról, illetve arról, hogy a többi ember élete az övéhez képest értéktelen, értelmetlen. Mondhatnánk, hogy egy tipikus narcisztikus személy, mint ahogy az édesapja ezt el is mondja „hősünk” háta mögött, ám füle hallatára, és ez az esemény meg is adja a kezdőlökést ahhoz, hogy Kristian szakítson a családjával, hátat fordítson a múltjának, és megkezdje életét a világ legzseniálisabb fotósaként. Ám van egy aprócska bökkenő: a fiú sem a tanárai, sem a hallgatótársai szerint nem kiugró tehetség.

Ám elbeszélőnk olyan típus, aki, ha kell, inkább eladja a lelkét az ördögnek, hogy elérje, amit akar. Akár szó szerint. Akár szó szerint? Ez a mű egyik nagy kérdése, ugyanis a városban senkit sem ismerő srác véletlenül belefut a különös kinézetű és kiismerhetetlen Hansba és baráti körébe, akik révén hamarosan megismeri az okkultizmus történetét, illetve a rejtélyes Christopher Marlowe által írt Doktor Faustust, hogy aztán a körükbe bevonódva, morálisan egyre inkább megkérdőjelezhető döntéseket hozva művészileg hirtelen szárnyalni kezdjen, emberileg azonban egyre mélyebbre süllyedjen.

Knausgård ügyesen játszik ezekkel a motívumokkal, hiszen egyrészt nem ír le semmi olyat, ami a korábban olvasottakhoz hasonlóan túlmutatna a valóságunkon, és azt bizonyítaná, hogy itt bizony egy fausti alku köttetett (ám az olvasó a sokszor horrorba hajló hangulat miatt nem zárhatja ki), másrészt abban sem lehet biztos, hogy a fiúban egyre jobban megjelenő gonoszság pusztán Kristianból ered. De akkor mégis, vajon honnan származik a gonosz?

„Vajon a macskák tényleg nem érzékelik a színeket?

Az ember mindjárt arra gondol, mennyire hiányozhat nekik. De miért hiányozna nekik, ha nem is tudnak a színek létezéséről?

Lehet, hogy mi is így vagyunk valamivel. Hogy van valami ragyogó, csodálatos dolog a világban, aminek a létezéséről nem is tudunk.

Mi lehet az?”

Meghalsz vagy elvesztesz mindent, ami emberré tesz? Egyre megy

Mert miközben Kristian egyre mélyebbre merül ebben a furcsa, félvilági közegben, egyre kevésbé lehet eldönteni, hogy mi az, ami valóban kívülről érkezik, és mi az, ami eleve benne volt. A regény egyik legnyugtalanítóbb vonása éppen ez a bizonytalanság: nincs egyetlen pont sem, ahol biztosan kijelenthetnénk, hogy „itt történt meg a fordulat”. Nincs egyértelmű határ jó és rossz, valóság és képzelet, döntés és sodródás között. Minden lassan, szinte észrevétlenül csúszik el.

És ebben a csúszásban válik igazán erőssé a kötet. Mert bár a felszínen akár olvasható lenne egy klasszikus művészregényként is – egy fiatalember történeteként, aki mindenáron ki akar törni a középszerűségből –, valójában sokkal inkább egy torzulástörténet. Annak a folyamata, ahogy valaki nem egyszerűen eltéved, hanem fokozatosan elveszíti azokat a kapaszkodókat, amelyek alapján egyáltalán meg tudná különböztetni, hogy merre van a jó és a rossz, a fent és a lent.

Ebben a tekintetben az okkult szál is inkább eszköz, mint cél. A Christopher Marlowe-féle Faust-motívum nem azért érdekes, mert választ adna arra, hogy történt-e „üzletkötés”, hanem mert rámutat arra, hogy Kristian számára ez a gondolat mennyire magától értetődővé válik. Hogy a tehetség, a siker, a kiválasztottság számára nem megszerezhető, hanem inkább kikényszerítendő – bármi áron.

És itt ér vissza a kötet ahhoz a nagy egészhez, amit a sorozat eddig épített. Mert bár Az éjszaka iskolái első ránézésre kilóg a többi rész közül az egyetlen nézőpontjával és múltba helyezett történetével, valójában ugyanazt a kérdést járja körül, mint az előző három: mi történik az emberrel akkor, ha valami megbomlik a világ rendjében? Csak itt ez a megbomlás nem kívülről érkezik, hanem belülről indul.

És talán ezért is működik ennyire jól ez a kötet. Mert miközben továbbra sem kapunk válaszokat, és a nagy egész még mindig nem áll össze, egyvalami mégis világosabb lesz: a fenyegetés nem feltétlenül a külvilágban keresendő. Lehet, hogy végig ott volt bennünk.

Karl Ove Knausgård: Az éjszaka iskolája
Fordította: Kúnos László
Magvető, 2026, 8999 Ft