Ebben a könyvben ott van Esterházy, halljuk a hangját, látjuk a gesztusait, és ez valami nagyszerű dolog

„OLJ: Ezzel a háttérrel meg evvel a névvel főként... te egy mítosz vagy?
EP: Még egyszer tessék, ezt még egyszer.
OLJ: Te egy mítosz vagy?
EP: Te meg egy hülye!”
(Orsós László Jakab és Esterházy Péter beszélgetéséből)

Erős bennem a késztetés, hogy csak idézgessek itt. Kimásoljak 15-20 passzust a kötetből, és akkor meg is vagyunk. Persze ez még a legmegengedőbb definíció szerint sem lenne recenzió, de legfeljebb nem „kimásolás”-nak nevezném, hanem „vendégszöveg”-nek. („Intertextualitásért nem megyünk a szomszédba” – hah! Ez is milyen jó. Igaz, nem ebből a kötetből van.) Erre több okom lehetne. Az egyik nyilván az, hogy EP milyen jókat mond. Mindenféléről. Fociról. Rizlingről. Politikáról. A fű növéséről. Tényleg mindenről. Az írásról is, természetesen:

„Én majdnem mindent nem tudok jól. Nem tudok jól leírni. Tehát egy tárgyat nem tudok jól leírni. Nem tudok természetet leírni, csak nemtudásokat tudok.”

Szeretnénk tudni így nemtudni, azt hiszem. Mert közben meg tenyeréből eszik a nyelv. Fun fact: ezt is ő mondta. Igaz, nem magáról. És hát pont erről beszélek. Hogy minek mondatokat eszkábálni arról, hogyan írt EP, ha egyszer vannak már pont elég jó, kvázi tökéletes mondatok a témában, amiket épp ő írt le valahol valahová, miért nem használhatom azokat? Miért kell kitalálnom újakat, amelyek úgyse jobbak, legfeljebb más a betűrend? Mondjuk például azt, hogy van egy író. Ősz hajába belekap a szél, szemüvegén napfény csillan. Lemegy a parkba, elkíséri két öreg kutyája, Magyarirodalom és Magyarnyelv. Eldobja a botot, visszahozzák. Eldobják a botot, visszahozza. Így évődnek, huncutul.

Szóval leírtam ezt. Nem törlöm ki, tehát nem gondolom annyira rossznak. Közben meg az jut eszembe, hogy ha nem tűnik rossznak, akkor lehet, nem is én találtam ki, hanem EP-nél olvastam valahol, csak elfelejtettem, hol. Mert hát tényleg: annyi jó mondatot leírt már. Néha arra gyanakszom, minden jó mondatot leírt már egyszer, néha többször, a más jó mondatait, meg a sajátjait is. Rejtélyes ügy – mintha minden mondat az övé lenne, csak némelyiket nem használja. Amire nyilván megvan az oka. Ő magyar nyelv Chuck Norrisa, hogy úgy mondjam. Vagy inkább Chuck Norris a harcművészetek Esterházy Pétere. Ez is igaz lehet.

De visszatérve a nemtudásra: az Esterházy-féle tudásnak tényleg van egy aspektusa, ami a nemtudásból fakad. Mert aki tudja, az azt is tudja, hogy kell csinálni. Megvan a fejében a sztori, és megvannak a szavak, amelyekkel optimálisan és kompakt módon lehet közölni azt. Egy ilyen elrendezésben nincs meglepetés. Viszont ha nincs meglepetés, akkor a nyelv eszközszerűsége domborodik ki. Nem organikus lény, tekergő polip vagy verdeső szárnyú kolibri, hanem tárgy – kalapács vagy selyemkendő. Nem azt mondom, hogy ez így unalmas, dehogy. Ám hiányzik belőle valami, amit csak a nemtudás adhat meg. Hogy az író és a mondat együtt fejlődik, és gyönyörködnek egymásban. Nem tudják, mire képes a másik, ezért folyton izgalomban tartják egymást. Csupa kaland együtt az életük, örök a szerelem. És naná, hogy erre is van egy Esterházy-idézetem, a „Vanni van”-ból:

„Az alaphelyzet a következő: ha elérkezünk egy ponthoz a szövegben, ahol öt lehetőség van, akkor én azt gondolom, hogy az a jó irodalmi szöveg, amely a hatodikat választja.”

És Esterházy a hatodikat választja, meg a hetediket és a nyolcadikat. Megcsinálja a cselt, amire a védő sose számít, áthúzza a lába közt a labdát (lasztit, bőrt, igény szerint), és pimaszul a kapus fölött a hálóba emel. Ő a magyar nyelv Peléje. Következésképp Pelé a foci Esterházyja, valamint Chuck Norrisa. És így tovább.

És hát mindez nem csak a műgonddal kidolgozott irodalmi szövegekre igaz, amit köztudottan vérrel és verejtékkel ír az író reggel kilenctől délután háromig (és néha este: túlóra), négyszer átrágva minden mondatot, stimmel-e a ritmus. Hanem akkor is, ha csak úgy beszél. Séróból jön neki, na. Leül X-szel vagy Y-nal, és tessék, ott is jókat mond. Pedig lehet, hogy másnapos, vagy fáj a foga, vagy kikapott a csapata. Improvizációban is jó, játszik minden hangszeren, nem csak Mozartot, de jazzt is.

És hát ez ugye egy beszélgetőkönyv. Mégpedig immár (a „Vanni van” után) a második. Arról szól, hogy jönnek az X-szek meg az Y-ok, ilyen meg olyan kérdéseket tesznek fel. Az előző kötethez képest annyi a változás, hogy itt EP jellemzően „másról” beszél, azaz nem az irodalomról, hanem az egyebekről. Ami nyilván blöff, mert EP bármiről is beszél, az önmagában irodalom. Ha megkérdezi az időt, szerintem az is. Az teszi azzá, hogy Esterházy műveli. Ez egyfajta mágikus transzformáció. Szóval faggatják az író urat, jobb-rosszabb kérdéseket tesznek fel neki. Ő válaszol, mi pedig premier plánban nézzük, ahogy gyurma a keze alatt minden mondat.

Még valahol az elején mondtam, több okom is lehetne arra, hogy Esterházy-idézetekkel váltsam fel ezt a szöveget. Említettem egyet, aztán elsodort a lelkesedés, de most jön a másik: hogy EP-t hallgatni jó. És nemcsak azért, mert jókat mond, hanem mert egyszerűen jó tudni, hogy ott van. Valahogy olyan karakter, hogy jó, ha ott van. És egy ilyen beszélgetőskönyvben bizony ott van. Halljuk a hangját, látjuk a gesztusait, az ujjak lebbenését. Ez valami nagyszerű dolog. Hogy nincs múlt idő, nem áll rá a kéz – csak a folyamatos jelen. Az „örökké”.

Esterházy Péter: Minden művészet – Válogatott beszélgetések

Magvető, 2026.

217 oldal, 5999 forint