Ez a kötet megmutatja, hogy a dekoratív homlokzatok mögött miféle bűnök rejtőznek

Van egy igény az emberben, hogy rendszerezze a dolgokat. Sorba rakja a lekvárokat a polcon, a regényeket szerző szerinti ábécébe (esetleg származási hely szerint) rendezi, stb. Linné az élővilágban, Mengyelejev a kémiai elemek között tesz rendet, én meg az írókat próbálom mindenféle halmazokba szuszakolni. Aminek nyilván nem sok értelme van, mert minden valamirevaló író úgy rázza le magáról az ilyen korlátozásokat, mint kutya a vizet. De azért nem adom fel, és egyszer csak sikerül olyan felosztást létrehoznom, amely pont olyan egzakt, mint Mengyelejev periódusos rendszere. Ha meg nem sikerül, hát legalább addig se unatkoztam.

Zoltán Gábor, a „látható” író

Az egyik ilyen végtelenül önkényes kettéosztás, hogy megkülönböztetek „láthatatlan” és „látható” írókat. A láthatatlan író úgy ír, hogy minél kevésbé legyen jelen saját szövegében – az irodalmi nyelvet önmaga és az olvasó közé helyezi, prózája ezért úgy lebeg az űrben, mintha nem is tartozna senkihez. Az ilyen szövegek esetében irreleváns a szerző, hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy egyáltalán létezik, a mű önmagáért beszél.

Aztán vannak a látható írók. A látható író nagyon is ott van a szövegben. Pontosan tudjuk, ki az alkotó, nem is a felismerhető stílus miatt, hanem mert markánsan megjelenik a szövegben a szerző a maga egyéni látásmódjával és világról alkotott nézeteivel. Ezek a művek tele vannak személyességgel, gyakran szinte halljuk az író hangját – itt a mű nem önmagában létezik, hanem egy nagyon is nyílt eszmecsere (néha vita) író és olvasó között. Zoltán Gábor, úgy érzem, utóbbi halmazba tartozik. De nem úgy, mint mondjuk Esterházy, akinek életműve jó részben kötetlen csevegés az irodalomról. Nem, Zoltán végképp nem cseverésző típus, őt egyfajta félreérthetetlen, szigorú morális alapállás teszi összetéveszthetetlenné másokkal. Ebből tudjuk, hogy az adott szöveget csak Zoltán Gábor írhatta, és senki más.

Mondjuk nem volt ez mindig így. A korai elbeszéléskötetek, például az Erények könyve, még egyszerűen jó, sőt rafinált irodalmi szövegek voltak, amelyeket nem szőtt át egy egyértelműen és közvetlenül kinyilvánított morális állítás. A fordulópont valahol az Orgia című kötettel kezdődött, ami azon túl, hogy szélesebb olvasóközönséggel is megismertette Zoltán Gábor nevét (azóta angol, francia és svéd fordításban is megjelent), behozott egy olyan tematikát az életműbe, amitől Zoltán azóta sem tud vagy akar szabadulni. Ez a tematika pedig együtt jár egy olyan erkölcsi vonatkozással, ami érzésem szerint teljesen áthangolta a szerző prózáját.

A nyilasterror gravitációs vonzása

Zoltán Gábor figyelme ekkortól kiemelten a nyilas rémuralomra és a nyilas szervezetek működésére irányul. Az Orgia ezeknek az alkalom szülte gyilkosoknak a hétköznapjait mutatja be, vagyis az elkövetők regénye. Egyfajta erőszakpornó, hidegen repetitív ábrázolása a rablás, kínzás, nemi erőszak és gyilkolás orgiájának. Ez a hidegség és repetitivitás teszi a regényt egyfelől elképesztően hatásos szöveggé, másrészt olyasvalamivé, amit nem nyel le könnyen az ember. Ami azt illeti, magam se boldogultam vele. Értem, hogy ilyen eseményekről egyszerűen nem lehet úgy beszélni, hogy a fikció ködébe burkoljuk.

Az erőszakot akkor érezzük a teljes súlyával, ha pőrén mutatkozik meg, a dokumentumok erejével. Ez olyan vízió, amivel mélyen egyet tudok érteni elméletben, de akkor is: a gyakorlatban az ilyen szöveget nem nagy élvezet olvasni. Amire Zoltán valószínűleg azt mondaná, hogy aki az élvezetért olvas, annak ott van Rejtő és Sophie Kinsella – ez kérem a velünk élő erőszak krónikája, ettől az olvasónak szenvedni kell, akkor jó. És igaza is van. De számomra nem is az okozza a nehézséget, hogy felzaklat, hanem a monotonitás. Persze a monotonitás jelenléte természetes, hisz a valóság sem él olyan eszközökkel, mint mondjuk a fokozás, következésképp ha egy szöveg az emberi gonoszság mindennapjait akarja ábrázolni, akkor nem riadhat vissza az ismétlődésektől. Mindezt Zoltán riasztó konzekvenciával vezeti elő, ami egyszerre taszít és elismerésre késztet. Aminél amúgy számos rosszabb dolog is történhet az irodalomban velem – például hogy unatkozom. Szóval összességében nem is jártam rosszul.

Akárhogy is, az Orgia óta Zoltán Gábor irodalmi életműve szinte folyamatosan a XII. kerület és a nyilas rémuralom körül kering. Ha el is szakad onnan időnként (mint a „Levegőt venni” novellái), azért a téma gravitációs vonzása újra és újra visszahúzza. Itt van például az Ólomszív, az Orgia ikerregénye, amely ezúttal az elkövetők helyett az áldozatok szemszögéből vizsgálja ugyanazt a témát. Vagy a Szomszéd, ez a remek esszéregény, amiben a szerző végigvezet minket a Városmajort övező utcákon, mindenféle csontvázakat borogat ki a szekrényből, hogy aztán eljusson a konklúzióig: „Éldegélünk, egy-egy óvatlan pillanatra szabadnak érezzük magunkat, azt hisszük, megválaszthatjuk, kikre figyelünk oda, és kiknek adunk a szavára, kiket szeretünk, miközben közvetlen közelről figyel halálos ellenségünk: a szomszéd.” És itt van a Szép versek 1944, ez az „abszurd antológia”, ami az 1944-es év lírai terméséből válogat, egy egészen eredeti oldalról közelítve meg a magyar történelem egyik legszégyenteljesebb időszakát. És úgy látszik, még mindig vannak sötét, felderíthetetlen zugok. Az új esszékötet, a Nyilaskeltető pedig ezekbe kotor bele.

Folytatólagos küzdelem a felejtés ellen

Különben az az érzésem, hogy egy olyan határozott etikai szemlélethez, mint ami Zoltánnak van, az esszé műfaja illik legjobban. Hisz ezek az esszék azért lehetségesek, mert a múlt még nincs lezárva – szükség van tehát valakire, aki életben tartja a párbeszédet az egykor volt és a most van között. Aki megteremti a keretet, amiben például a XII. kerületi Turul-szobor körüli viták értelmezhetővé válnak – lásd a Szimbólumok háborúja című írást. Mindez nem puszta információátadás, hanem kísérlet az igazságosság helyreállítására. Ebből fakad az az indulat, az a szenvedély, ami áthatja ezeket az esszéket – és az életmű jelentős részét. Hogy Zoltán értelmezésében az írónak feladata van, és nem pusztán az, hogy olyan esztétikai kérdésekkel szöszöljön, mint az optimális jelző egy adott főnév előtt vagy egy mondat belső ritmusa. Persze ennek is meg kell lennie, de ez csak a forma, a morális tartalom dress code-ja. Mert a lényeg az igazságtétel: az áldozatok emlékének megőrzése és a bűnösök megnevezése. Ami egyben azt is jelenti, hogy ezt a két csoportot világosan el kell különítenünk egymástól, hogy mindegyikőjük a maga helyére kerüljön a történelmi emlékezetben.

A kötet bő felét olyan esszék teszik ki, amelyek ezt a témakört járják körül, miközben előszeretettel pedzegetik a jelen és az 1944–45-ös év közötti kontinuitást. Az utolsó szakaszban mindazonáltal Zoltán jelzi, hogy más is érdekli, mint a vészkorszak. Ezekben a szövegekben olyan ikonok bukkannak fel, mint Mészöly, Ottlik vagy Arthur Schnitzler, de nem pusztán irodalmi szövegek kerülnek terítékre, hanem a film- és szobrászművészet is. Ugyanakkor ezekről is elmondható, hogy ritkán korlátozódnak az adott témakör esztétikai-minőségi vizsgálatára. Ha például szobrászatról van szó, Zoltánt elsősorban a történelmi emlékezet és a műalkotás viszonya érdekli, amikor pedig az írókról beszél, akkor is igen gyakran beúszik a képbe az a bizonyos etikai vonatkozás.

Ennek leginkább látványos példája a Kié Kertész? című esszé, ami talán a kötet legerősebb írása. Kertész Imre és Zoltán Gábor írói víziója között szerintem nem botorság párhuzamokat keresni – mindketten hajlamosak az ítéletalkotásra, és mindketten komoly morális iránytűvel rendelkeznek, ami meghatározza a világhoz való viszonyukat, ez pedig prózastílusuknak is ad valami szigorú alaphangot. Ugyanakkor Kertész az életút végén különös vargabetűt tett – a jobboldal által rendszeresen leimrekertészezett író eljutott Schmidt Mária holdudvarába. Ezt persze sokan szörnyű pálfordulásként élték meg, de Zoltán a megértés szándékával vizsgálja a kérdést, meghaladva a sértődöttséggel, illetve a mentális leépüléssel kapcsolatos magyarázatokat. Az életművet böngészi át, rámutatva azokra az elemekre, amelyek bizonyos értelemben előrevetítették a liberális mainstreammel való szembefordulást. Egy olyan morális paradoxont ír le, amelyben a szigorú etika és a világnézet komorsága nem megvéd a rossz döntéstől, hanem bizonyos értelemben előidézi azt. És tessék, máris ugyanott vagyunk, ahová Zoltán Gábor rendszerint megérkezik: a morálnál.

A fülszöveg használ egy metaforát, miszerint ezek az esszék olyanok, akár a botlatókövek. Ezt a párhuzamot nagyon igaznak érzem. Mert amikor Zoltán Gábor ír, olyan, mintha a felejtés ellen küzdene. Hogy amikor leszállok a Délinél, és a Maros utcán át elindulok a Majorka felé enni egy gőzgombócot, akkor tudjam, a dekoratív homlokzatok mögött miféle bűnök rejtőznek. Tudjam, hogy ebből a kapualjból kit hurcoltak el, abban a tömbházban hány nyilas lakott. Mert a történelem nem holt anyag, hanem élő emlékezet.

Zoltán Gábor: Nyilaskeltető
Kalligram, 2026, 4500 Ft