Török-Illyés Orsolya: Elég rémes, amikor lemúzsázzák az embert

• Török-Illyés Orsolya két nagyjátékfilm főszerepében, a férfi identitást magára öltő tanyavilági bérgyilkos, Pipás Pista és egy abortusz előtt álló párizsi nő szerepében is látható lesz a közeljövőben a mozikban.
• Hajdu Szabolcs napokban bemutatott Kálmán-nap című filmjében viszont nincs benne. Pedig sokáig ő játszotta a feleség karakterét a sztori színházi változatában. Aztán a rendezővel néhány éve elváltak, és ezzel két és fél évtizedes alkotóközösségük is felbomlott.
• A színésznővel arról beszélgettünk, túlidealizálták-e kettejük házasságát, miért érzett kiszolgáltatottságot a kopaszsága miatt, megbocsátana-e anyja besúgó ügynökeinek és miért lehet Rákay Philipnek savanyú a szőlő?

Megnézted már a Kálmán-napot?

Nem. Szabolcs hívott a bemutatóra, de éppen külföldön voltam. Bár ha itthon vagyok, akkor sem valószínű, hogy elmentem volna. Még nem tartok ott, hogy teljesen objektíven tudjam nézni, és talán tartok olyan érzésektől is, amikkel nem szívesen szembesülnék. De annak nagyon örülök, hogy elkészült a film, és hogy Tóth Orsi játssza a szerepemet, aki a kedvenc magyar színésznőm. Szóval rajtam kívül nézze meg mindenki a Kálmán-napot!

Egy vetítés utáni beszélgetésen Hajdu Szabolcs azt mondta, sokat gondolkodott azon, lehet-e, egyáltalán van-e értelme nélküled megcsinálni a filmet, de végül úgy érzi, méltó emléke lett a kapcsolatotoknak. Azt is lehet tudni, hogy te döntöttél úgy, hogy kilépsz a közös munkáitokból, és sem a színházi, sem a filmszerepeket nem viszed tovább. Neked is ennyire nehéz döntés volt ez?

Mikor már nem voltunk együtt Szabolccsal, utána még sokáig játszottam az előadásokban, de közben úgy éltem meg, hogy a nézők katasztrófaturisták, részemről meg valamiféle vezeklés zajlik. Nem tudtam már egészséges távolságot tartani az általam játszott karakterektől, ami estéről estére nagyon megterhelő, és nem is professzionális hozzáállás. Aztán ahogy egyre inkább túljutottam a krízisen, volt erőm eldönteni, hogy nem szeretnék tovább ezekben részt venni, vége, lezárult egy korszak, nem egészséges már újra és újra megmerítkezni ezekben a számomra ismerős helyzetekben úgy, hogy Szabolcs a színpadi partnerem. Nem az életművemet élem, hanem az életemet – amit létrehozok, az csupán a magánéletem mellékterméke. Ezek a munkák viszont Szabolcs pályájának fontos állomásai, ezért is örülök, hogy nem szárad a lelkemen az, hogy miattam nem tudtak megvalósulni.

Pont a túlzott személyességet kritizálta Rákay Philip is amikor azt nyilatkozta, nehezen viseli, ha a „filmkészítés a rendező számára pusztán egy öngyógyító, pszichológiai csoportterápia.” Szerinted mennyi személyes dimenziót bír el egy alkotás?

Ha ez nemcsak egy frázis, amivel a Szabolcshoz hasonló alkotóknak próbál odamondani, akkor értelmezni sem tudom ezt a kijelentést, és Rákay Philip sem gondolhatja komolyan. Rettenetesen fájdalmas munka könyörtelenül újra és újra megkérdőjelezni magunkat, és mindent, a személyes kapcsolatainkat, az értékrendünket, a környezetünket sem kímélve. Én is feldolgoztam egy hangjátékban az anyám (Illyés Kinga színésznő, az erdélyi értelmiség egykori fontos alakja – a szerk.) lehallgatásának anyagait, aminél intimebb nyersanyagot tényleg nehéz elképzelni. A feldolgozás sokszor egy pokoli belső kényszer hatása, valamit kezdeni kell vele, és az, hogy ez túlmutat a személyesen, esetleg másokban is elindíthatja az önvizsgálatot – ez a felszabadító ebben a gyötrelmes alkotói folyamatban. Nem lehet és nem érdemes ezt másképp csinálni, bármennyire kockázatos vállalkozás, hiszen nem látjuk előre, mekkora árat fizetünk mindezért. Persze az is lehet, hogy Rákaynak csak savanyú a szőlő, mert soha nem lenne képes egy ilyen elmélyülésre és szembenézésre önmagával, pedig azt a filmet azért megnézném. Gyógyító hatással lenne a nemzetre.

A válásotokkal viszont sokaknak okoztatok csalódást, az emberek azt kérdezték magukban, ha nekik sem sikerült, tényleg kinek sikerülhet? Túlidealizáltuk a kapcsolatotokat?

Még a gyerekeink, sőt talán még mi is túlidealizáltuk. De nehéz arra rálátni, hogy mi volt ebben igazi, mit alakított rajta a nyilvánosság és akár a Szabolcs filmjeiben megjelenített narratíva, ami ugyanúgy csak egy szelete a valóságnak, vagy annak, ahogyan a valóságot ő látja. Illetve az is kérdés, ezek hogyan hatottak egymásra. Ha hivatkozási pontot is jelentettünk, nekem ezzel nem szabad foglalkozni, mert nem lehet fontosabb az, hogy mit jelentek, annál, hogy ki vagyok és merre tart az életem. A felismerésig a legnehezebb eljutni, vagyis a beismerésig, hogy mindenkinek jobb lesz, ha ez a házasság felbomlik. A házasságot amúgy is rendkívül elavult intézménynek tartom, és a család fogalma is alapos reformra szorulna szerintem. Azt látom, hogy ahogyan jelenleg működtetjük ezeket a rendszereket, az egyre ritkábban boldogítja a benne élőket. A házasság korábban gazdasági érdekszövetséget jelentett, az anyagi biztonság garantálása volt a célja, ma viszont nagyobb jelentősége van az érzelmi biztonságnak. Csakhogy nem biztos, hogy erre pont a házasság a legalkalmasabb, mert lehet, hogy ezt valaki egy egészen más jellegű kapcsolatban kapja meg. A megoldást én sem tudom, valószínűleg nagyon szabadon kellene kísérletezgetnünk a különböző modellekkel, úgy, hogy közben ne szorongjunk amiatt, hogy nem a hagyományos úton járunk.

A házassággal együtt felbomlott egy alkotóközösség is, és annak ellenére, hogy ebben a közösségben neked is fontos szereped volt, gyakran hivatkoztak rád Hajdu Szabolcs feleségeként. Ezt hogy viselted?

Az előtt meg az anyám lánya voltam, lassan meg a gyerekeim anyja leszek. Pár hete a Lefkovicsék gyászolnak premierjén meg az apám büszke lánya, mert fontos szerepet játszik benne apukám, remekül. Mindez nem zavar, alapvetően szeretek a háttérben lenni, éppen eléggé exponálva vagyok a munkám által. Az viszont szembetűnő volt, hogy a közös nyilvános szereplések alkalmával Szabolcsot soha nem arról faggatták, hogy milyen érzés a feleségével vagy a gyerekeivel forgatni, és összeegyeztetni a magánéletet a munkával, tőlem viszont állandóan ezeket kérdezték. Ez eléggé lelombozó volt. Meg amikor lemúzsázzák az embert. Az is rémes.

Nemsokára két új film főszerepében is látható leszel, Goldberg Emília első nagyjátékfilmjében például te alakítod az 1930-as évek szegedi tanyavilágának hírhedt gyilkosát, a férfiidentitást magára öltő nő, Pipás Pista karakterét. Hogy lehet készülni egy ilyen szerepre?

Nem az történt, hogy hónapokon át treníroztam magam rá, ellenkezőleg: fejest ugrottam bele, mert csak pár nappal a forgatás előtt kaptam meg a munkát. A Pipás pont egy olyan időszakomban talált meg, amikor nagyon jól jött egy ilyen szélsőséges karakter, úgy voltam vele, hogy kockázatos vállalkozás, de nincs veszítenivalóm, mivel szakmailag mindent elvesztettünk az utóbbi időben. A film nagyrészt Pipás börtönben töltött időszakában játszódik, amikor megismerkedik egy vallásos tanítónővel, és szoros érzelmi kapcsolat alakul ki köztük. Szóval ez egy LMBTQ film is egyben. Nagyon élveztem.

És egyszer csak szólt a rendező, hogy akkor le kellene tolnod a hajad? A forgatásról készült képeken látszik, hogy teljesen kopasz voltál ekkor.

Igen, ezt előre megbeszéltük. De az igazán érdekes beszélgetés nem a rendezővel, hanem a lányommal zajlott. Figyelj, Lujza, van egy ilyen Pipás Pistáról szóló film, van benne néhány erőszakos jelenet, szóval gondolkozom, hogy vállaljam-e. Persze, vállald. De meztelenség is lesz benne. Édesanya, vállald el nyugodtan. És le kell vágni a hajam kopaszra. Úristen, nehogy elvállald! De nekem nem volt gond, mert láttam, hogy segíteni fogja a karaktert. Egyébként volt olyan kolléganőm, aki azt jósolta, hogy rengeteg szereptől esek majd el, de neki sem lett igaza. Nagyon izgalmas szerepek találtak meg az elmúlt időszakban emiatt, vagy ettől függetlenül.

Voltak szokatlan élményeid a kopaszság miatt?

A forgatás alatt és után is sokat mászkáltam a tanítónőt játszó Stork Natasával, aki jó barátnőm, és rendszeresen azt éreztem, hogy egy párnak néznek minket. Ráadásul akkoriban lettem szemüveges is, és ehhez jött még a korom, mert 46 évesen a szépség sem adja már olyan könnyen magát. Szóval sok férfipillantást veszítettem, miközben hirtelen rám zuhant a felismerés is, hogy már nem az a nő vagyok, aki akár pár éve voltam. Nagyon sok pozitív megerősítésre volt szükségem a párkapcsolatomban is, hogy az új Orsolyával megbarátkozzam. És tudom, hogy sokaknak az erős, maszkulin vonalat jelenti, de nekem a kopaszság inkább a kiszolgáltatottság érzéséhez kötődik. Nagyon erős emlékem amikor az anyám megkapta az első kemoterápiáját, és utána megkért, hogy nyírjam le a haját: megható volt ennek a kemény nőnek a törékenysége és sebezhetősége.

Nemrég sokat foglalkoztunk Bayer Zsolt nyilas gettóorvosból lett ávós nagypapájával, és azt jósoltuk neki, hogy nehéz szembenézés vár rá. Neked az ellentétes, az áldozati oldalon álló anyukád életével kellett kezdened valamit, mikor néhány éve kiderült, hogy Illyés Kinga színésznőt közel húsz éven át figyeltette a román Securitate, többek közt a lakásában elhelyezett poloskákon keresztül. A 3000 oldalnyi megfigyelési dosszié anyagából készítettétek el tehát az Obiectiva Theodora hangjátékát. Neked milyen munkát kellett elvégezned ebben a szembenézési folyamatban?

Nálam valóban a fordítottja történt meg: a megismerés felismeréssé vált, hogy az anyám nem az az ember volt, akit én magamban nem túl pozitívan felépítettem. Az elfogadás és megértés azért nem könnyű folyamat. Ezt a kutatást és szembenézést minél inkább halogatja az ember, annál nehezebb lesz, hiszen egyre terebélyesebb a mítosz, amit a szüleinkről és általuk magunkról is kialakítunk. Egyszer találkoztam anyám egyik volt ügynökével, és nagyon szomorú volt látni ezt a 80 éves férfit, aki fröcsögött a gyűlölettől, és anyámat mindennek elmondta, csak hogy a saját igazságát bizonygassa. Nála nem történt meg a szembenézés, és igazából sajnáltam őt, mert valamiféle gyermeki éretlenséget éreztem rajta, holott egy idős és nagyon okos ember. Mikor már egy órán át szidta anyámat, mondtam neki, hogy értse meg, nem kell tartania attól, hogy nyilvánosságra hozom a beszervezését, engem az anyám ügye kizárólag személyes szempontból érdekel, és ettől megnyugodott. Innentől viszont neki kell kezdenie majd valamit ezzel az egésszel.

Mit gondolsz, annak a nagyjából ötven ügynöknek, akik Illyés Kingát ilyen módon kiszolgáltatták a hatalomnak, ő később megbocsátott volna?

Ezt már soha nem fogjuk megtudni, mert anyám húsz éve nem él, de szerintem nagyvonalú lett volna ezzel kapcsolatban. És én is az vagyok. Nem ítélkezem, mert ahhoz túl sok mindent kellene tudnom a beszervezettekről; ismernem kellene a személyiségüket, a családjukat, a körülményeiket, az ambícióikat, a képességeiket, és talán ezután mondhatnék ítéletet. De ezt feltárni egy kutató dolga. Azt sem várta volna el szerintem, hogy valamiféle bosszút álljak. A hangjáték is inkább nekem volt fontos, és annyira megszállottan dolgoztam ezen az anyagon, hogy közben szinte elfelejtettem, hogy egyszer nyilvános lesz. Amikor elkészült, azt gondoltam, hogy nagyon jó és fontos, hogy erről legyen nyilvános diskurzus, de én legszívesebben nem beszéltem volna többet róla, mert azt éreztem, hogy a sikerrel áruba bocsátom őt. Az biztos, hogy minél tovább halogat valaki egy ilyen lelki munkát és épít fel a szüleivel kapcsolatos ideálokra vagy dühre egy egész életet, annál nehezebb és fájdalmasabb lesz később nekifogni a lebontásának, így végül jó eséllyel hagyja majd inkább a fenébe. Nálam egy fél élet ment rá erre.

Tulajdonképpen mi volt az, amit ezek a sokszor tényleg a legintimebb szférákba hatoló lehallgatási jegyzőkönyvek átformáltak benned az anyukáddal kapcsolatban?

Tinédzser koromtól a harmincas éveim végéig az életemet a szerint alakítottam, a döntéseimet az alapján hoztam meg, hogy csak úgy ne csináljam, ahogyan az anyám csinálta. Hozzá képest határoztam meg a szerepem a párkapcsolataimban és a családomban. A vele való szembenállás miatt ragaszkodtam például ahhoz a gondolathoz, hogy számomra a család és nem a karrier az első, és kifejezetten büszke voltam arra, hogy nincsenek szakmai ambícióim, hiszen azt éreztem, hogy én az ő hivatástudatának az áldozata vagyok. Miután átolvastam a róla készült jelentéseket, majd ahogy évekig fordítottam, szerkesztettem azokat, árnyaltabb lett az anyaképem, leomlott egy fal, és egy teljesen új kép rajzolódott ki róla, ami miatt mindent át kellett huzalozni magamban is: hogy ki vagyok én valójában, és mikor vezetett a komoly döntésekben is az iránta érzett dühöm, ami leginkább hiányokból fakadt. Ezzel a feltárással megkaptam azt a szabadságot, hogy sokkal inkább önmagam lehetek. Bár a karrierépítés így sem lett az erősségem.

Életed első húsz évét te is Marosvásárhelyen töltötted, azóta nagyrészt Budapesten élsz. Az erdélyieket szegény rokonként kezelő, fölényeskedő attitűdöt szoktad érzékelni Magyarországon? Sokan panaszkodnak erre.

Nem emlékszem ilyesmire, de ebben szerepet játszhat az is, hogy én itt is, ott is kívülállónak éreztem magam. Azt viszont érzékeltem, hogy mondjuk a választások környékén azért készítettek velem interjút, hogy fel lehessen mutatni velem egy liberális gondolkodású erdélyi nőt, míg egy jobboldali médiumban ki lehetett emelni a szép erdélyi gyökereimet. Aztán a másik oldal meg kedvére gyűlölhet ezért. Azt látom, hogy az erdélyiekkel is sokszor ugyanaz van, mint a romákkal vagy a szexuális kisebbségekkel: akkor kap kiemelt figyelmet a hovatartozás, ha az éppen jól jön ilyen vagy olyan politikai narratívához.

Sőt mióta a magyar kormány kiemelten kezeli a határon túliak ügyét és szívesen hangsúlyozza, ha egy erdélyi gyökerű embert emel pozícióba, megszülettek a mi erdélyieink és a ti erdélyieitek. Mentek rá kapcsolataid erre a megosztottságra?

Nem, és apukámmal is jó a viszonyom, pedig megveszekedett orbánista. Mióta a magánéletem miatt újra gyakrabban járok Erdélybe, kifejezetten jólesik azt látnom, hogy bár a megosztottság ott is jellemző, a magyar politika nem elsődleges téma, nagyon jól el lehet mélyülni beszélgetésekben anélkül, hogy ez felmerülne. Néha még én hozom szóba, mert az én életemre viszont közvetlen hatással van. A kisebbségi létből eredő egymásra utaltság, és az, hogy többféle nemzet él együtt, sok mindenre megtanította az Erdélyben élőket, míg Magyarországon hiányzik a különféle kultúráknak ez az együttélése, és talán a világnézeti különbségek tolerálása is nehezebben megy az ittenieknek.

A haza és az otthon most hol van az életedben?

Erdély nagyon otthonos számomra, de ami otthonos benne, az adott esetben Spanyolországban is ugyanúgy otthonos lenne. Én inkább emberekhez kötődöm, márpedig Budapesten is rengeteg barát vesz körül, ez ad nekem otthonosságérzetet. Amikor külföldön éltem, az ő közelségük hiányzott elsősorban, és ha egy mód van rá, nem is szeretnék innen elmenni addig, amíg a szakmámban zajló folyamatok végképp rá nem kényszerítenek erre, ami sajnos a nagyon közeli jövő. Ha viszont kétkezi munkát vállalnék, azt lehet, hogy már nem itt tenném, mert tőlünk nyugatabbra sokkal jobban megfizetik.

Ez nem lenne teljesen ismeretlen terep, legendás történet, hogy tíz évvel ezelőtt, amikor filmes lehetőségek híján voltatok, Hajdu Szabolcs egy építkezésen dolgozott kőművesként, te meg egy kozmetikumokat árusító boltban voltál eladó. Ezek szerint gondolkodsz más szakmában is?

Két éve, a kata adózás eltörlése idején meg elmentem dolgozni egy fagyizóba. Azt mondtam, nem fogtok tönkre tenni, így ez egyfajta egyszemélyes ellenállás is volt részemről. Eleinte elég nehéz volt, mert korábban még kasszagépet sem láttam a másik oldalról, de egész jól belejöttem, és végül átsegített egy nagyon nehéz időszakon, meg az önbecsülésemnek is jót tett. Amikor egy tizenegy órás műszak után betámolyogtam egy élelmiszerboltba, mindig nagy együttérzéssel néztem az pénztárosokra, akik még nem végeztek aznap. Lassan huszonöt éve dolgozom a saját szakmámban, és persze mindig nehéz volt, de ott volt a remény, hogy egyszer majd jobb lesz. Mostanra elfogyott a remény. A független film és színház ellehetetlenítése miatt sok alkotó a megélhetés mindennapos elemi nehézségeivel küzd. Most, hogy egy ideje gyakrabban megfordulok Erdélyben, azt látom, hogy egy romániai magyar, tehát kisebbségi társulat színésze jobban kijön a fizetéséből, mint én, a szabadúszó budapesti színész, miközben elég sokat dolgozom. De nagyjából ugyanez a helyzet a független táncosokkal, írókkal, képzőművészekkel, újságírókkal is Magyarországon.

A Ceaușescu-éra hiánygazdaságában töltötted a gyerekkorod, a nélkülözés milyen reflexeket hív elő benned felnőttként?

Pontosan ezt, hogy sokszor képes vagyok megoldani lehetetlennek tűnő anyagi helyzeteket, ahogy az anyám is megoldotta. Kihívásnak tekintem, és nagyon büszke vagyok magamra, amikor tízezer forintból kihozok egy heti menüt a gyerekeimnek. Volt pár tényleg kétségbe ejtő időszakom, de az is igaz, hogy szerencsére van néhány ember a környezetemben, akire számíthatok anyagilag is, bár ezzel igyekszem nem visszaélni. De nincs mindenkinek ilyen védőhálója.

A főszerepléseddel készülő másik magyar film, A világ eredete három nőről, és az anyává válás három különböző helyzetéről és dilemmájáról szól: az egyikük örökbefogadás, a másik spermadonoros beültetés, a harmadik abortusz előtt áll. Az utóbbi karaktert alakítod majd. Milyen volt ezen a döntési folyamaton színészként végig menni?

Ez a negyvenes éveiben járó, Párizsban dolgozó nő nemcsak a nem kívánt terhességéről hoz döntést, hanem a kora miatt ezzel együtt arról is dönt, lesz-e valaha anya egyáltalán. Nagyon izgalmas volt ezeket a kérdéseket újra megvitatni magamban, abból kiindulva, hogy 13 évesen, életem első interjújában azt nyilatkoztam, hogy nem leszek színésznő, hiszen családot, gyereket szeretnék, legalább hármat. A következő generációk számára már nem annyira automatikus, hogy valaki gyereket akar. Élethelyzettől és életszakasztól függ, és nagyon fontos, hogy az adott élethelyzetben egy nőnek azt kell éreznie, hogy az ő döntése, hogy éppen vállal-e gyereket. Ez sokszor pokoli nehéz, de ne nézzük már le annyira a nőket, hogy azt gondoljuk, nem tudnak felelősen dönteni, ezért elvesszük vagy brutálisan megnehezítjük a szabad döntés jogát.

Neked viszont már van egy nagykorú és egy kamasz gyereked, velük kapcsolatban mik a dilemmáid, félelmeid?

Azt nagyon biztatónak tartom, hogy ők már több irányból informálódnak, és semmit nem vesznek egyértelműnek, sok mindent megkérdőjeleznek az élet minden területén. A nagy félelmem az, hogy nekik már semmilyen skilljük nem lesz ahhoz, ami szerintem a túlélés záloga lesz a nem is olyan távoli jövőben: hogy saját érdekükben a természettel együtt tudjanak működni. Abban a kis erdélyi faluban, ahol egy ideje sok időt töltök a párkapcsolatom miatt, volt egy asszony, akitől sikerült néhány dolgot ellesni a gazdálkodásról, a zöldség- és gyümölcstermesztésről, azok feldolgozásáról és az állattartásról. Sajnos néhány napja meghalt, és talán nem is tudta, mennyire hálás vagyok neki ezért a tanításért. Anyám, aki háborús gyerek volt, szintén tanított nekem valamennyit a tartósításról, a szezonális alapanyagok elrakásáról. Ha lenne most pénzem, biztos, hogy egy kis gazdaságba fektetném. Az általam elképzelt jövőben egy saját farmon élek, magam termesztem az ennivalót, óriási tapasztalatot szerzek e téren, és közben szép lassan átörökítem ezt a tudást a gyerekeimnek.