Az utcán az választja el az egyik embert a másiktól, hogy milyen határokat képes átlépni

Miért az a podcast címe, hogy Fülön lövöm?

Hazafelé az iskolából a 24-es villamossal ingáztam Ferenc- és Józsefváros között, napi szinten pakoltattak ki, vagyis valamilyen bökőt elém rántva vettek rá, hogy adjam át az értékeimet. A Nagyvárad téri aluljáró emblematikus hely számomra, mivel csak a mai napig létező újságos előtt legalább háromszor úgy vámoltak le, hogy a fecske alakú alsónadrágom és a zoknim maradt csak rajtam.

Szerencsére édesanyám szemfüles módon a lakáscímmel bíró diákigazolvány mellé nem adott lakáskulcsot, hogy az otthonunk ne legyen kirámolva, úgyhogy estig az utcán voltam. Mielőtt elkezdtem volna a Boráros téri Szabó Ervin fiókkönyvtárba járni, olyan tizenegy-tizenkét éves koromtól az Üllői úti Ali Baba Eszpresszóba, vagy a Mester utcai Hétlépcsős Borozóba jártam. Valószínűleg azért is választottam a kocsmákat, mert ott bent meleg is volt. Meg azért is jártam be ezekre a helyekre, mert érdekesnek gondoltam, ami bent van, és gyerekkoromtól annyi Sláger Rádiót hallgattam, hogy jó viszonyom lett az olyan öregebb figurákkal, mint akik oda is jártak.

A rendszeres vendégek úgy fogalmaztak, hogy „tudod, Tomi, mi többször vissza lettünk tapsolva”, azaz visszaeső bűnelkövetők voltak, de melegséget adott a társaságuk. Nem akarom azt mondani, hogy nem féltem, szerintem csak nem emlékszem arra, hogy féltem. Az utcai prostitúcióban, úgynevezett rodázásban működő lányok aztán arra beszéltek rá, hogy menjek ki velük utcázni, ehhez egy 120 forintba kerülő Calippo számomra elégséges fizetség volt. Mikor a csíkossal, vagyis a felfestéses rendőrautóval leálltak mellettünk, akkor azt mondták a lányok, hogy csak az unokaöccsükkel sétálnak. Amikor ez visszajutott anyámhoz, akkor teljesen kiakadt, hogy mi lesz, ha ezt megtudja apám, aki akkor rendőrként dolgozott Józsefvárosban, de ezt sokáig titkoltuk előle.

Szóval ez az egész hangulat érdekelt, ami ott volt, az Ali Babában is mindig arról beszéltek, éppen mit és miért újítanak, mert valamit mindig berhelt valaki. A helyi vagányoknak mindenre volt saját szavuk, ennek a valódi lényege az volt, hogy csak ők értsék, amiben mozognak. Talán ezért is kerestek valamilyen hazai kifejezést minden nemzetközi viszonylatú cselekményre, ennek csak a vége volt, hogy még a tévét is síkládának hívták. Amúgy ott kezdtem el megtanulni a lovári nyelvet is. Na és ők folyton egyeztettek egymással, volt ez a lázas semmittevés, amit a legjobban a telefonálással tudták jelezni. És erre mondták azt, amikor telefonon felhívták a másikat, hogy fülön lövöm.

Amikor először kerestelek, hogy csináljuk meg ezt az interjút, akkor azt írtad vissza, hogy egy ügyfelünk miatt a törvényszéken érvelgetek. Ez mit jelent?

Ez azt jelenti, hogy különböző ügyvédi irodáknak dolgozok, mint… én úgy mondanám, hogy adatelemző. Ez papíron kvázi magánnyomozói tevékenység lenne, de Magyarországon egyébként azt a néhány, májcirózis előszobájában lévő volt zsarut leszámítva, akik egész életükben inkább csak objektumőrök voltak, és az is jó, hogy inkább azok voltak, merthogy egyébként nem feltétlenül intellektuális melegágyak, na ők szeretik ezt a magánnyomozást ilyen Magnum-szerűen elmesélni.

De ez, amit csinálok, valójában azt jelenti, hogy a védőügyvédek mellett vannak sok esetben ügyvédjelöltek vagy olyan háttérszakértők, tehát alapvetően olyan elemző emberek, akik a rettenetesen hosszú, több ezer oldalas ügyiratoknak a nagyon gondos, részletgazdag feldolgozását csinálják. És amikor a törvényszéken, tárgyalás között szünet van, akkor én igazából szünetek között is briefelek az ügyvédnek, hogy mire figyeljen a tárgyaláson, a tanúk meghallgatásánál.

Akkor Magyarországon nincsenek is ilyen klasszikus megcsal-e a férjem vagy a feleségem típusú magánnyomozók?

Ma az a legkisebb esetben van, a magyar piacon vagy egyáltalán az európai piacon is nagyon ritka, egyébként az amerikai piacon is. Ez a megcsalós cucc kábé az ‘50-es ’60-as évekig volt igaz, merthogy még nálunk is egyébként az ilyen polgári peres ügyekben, mint a válásban, a megegyezésnek az egyszerűsítése már a '70-es évektől megjelent, úgyhogy igazából az kihúzta ennek a méregfogát, hogy bizonyítani kellene mondjuk a házastárshoz nem méltó életvitelt vagy bármi ilyesmit.

Nálunk a magánnyomozói cégek jelentős része egyébként személy- és vagyonvédelmet csinálnak főműsoridőben. Leginkább azért egyébként, merthogy már rendőrnek sem voltak alkalmasak. A nagy cégek a valódi magánnyomozói ügyekkel csak akkor bíznak meg egy magánnyomozó irodát, ha valóban megbíznak bennük, tehát ha a saját informális körükben visszakapják azt az infót, hogy ez a cég nem fog kibeszélni, nem fog a piaci szegmensemben a többi riválisom erről értesülni, tehát egyrészt diszkrét. Másrészt pedig képes azt az egyébként óriási mennyiségű adatot feldolgozni, mint az online csalások, tehát eleve ne Commodore 64-es hangulata legyen a magánnyomozó palinak.

Mondok egy példát: még jó pár éve dolgoztam ilyenben, amikor egy cégnél ipari gyémántot használtak vágáshoz, és azt megdurrantotta az éjszakás csoportvezető. Iszonyú jól csinálta, szervezte, és ugye rohadt nagy mennyiségű Excel-táblát és ipari kamerás felvételt kellett végignézni. Igazából ezek a valóságban sokkal unalmasabb és monotonitástűrő képességet igencsak igénylő feladatkörök, és viszonylag kevéssé olyan, mint a Magnumban, tehát nem ez a típusú talpalás, hogy jövök-megyek-intézkedek.

Az a rész viszont stimmel a Magnumban, hogy ugye ott ők mind, az egész baráti társasággal a haditengerészettől jönnek, katonák voltak a vietnámi háború idején, és a magánnyomozók általában tényleg a fegyveres testületekből jönnek, de ma magánnyomozói tevékenységet nagyon kis százalék végez értelmesen, hanem ez általában személyvédelem vagy valamilyen objektumvédelem.

És bocsánat, tőlem mint bűnügyes érdeklődésű embertől a fogalmazásom vagy a beszédmódomból könnyen az érződik, hogy én ezeket lenézem… Valamennyire tényleg lenézem, de azért, már bocsánat, mert sokszor buták meg agresszívek. És az, hogy a hatósági munkának nincs és nem is lesz soha becsülete, amit mondott pont az Afterben ilyen patent módon az NKS, hogy az a baj, hogy mondjatok egy alkalmat, amikor azzal, hogy rendőrt hívtunk, akkor beljebb lettünk, na ez pont az ilyen embereknek köszönhető.

Szóval a magánnyomozás igazából inkább olyan adatelemzés, amire például szerintem egy nagyon tisztességes példa volt a Kuciak [a 2018-ban meggyilkolt szlovák újságíró]: ő egy aranyos ember volt, mert itt nem az kell, hogy kemény legyél, hanem itt az kell, hogy fejben ott legyél, mert az igazi harc az ott zajlik.

És amikor nem ilyen munkát végzel, akkor miket csinálsz?

Én szinte mindig dolgoztam, 12 éves koromtól: akkor lettem először munkavállaló a Mester utcai videótékában, voltam pohárszedő, pincér, bútoros, költöztető, építettem színpadot, dolgoztam a Corvintetőn, a Nemzeti Munkaügyi Hivatalnál voltam gépkocsivezető.

Az ELTE-n végeztem történelem–filozófia szakon, majd történelem–Kelet-Európa szakirányon csináltam meg a mestert, és közben a szociológia szakot is végeztem, abból lett a kriminológia, és utána törin és kriminológián doktoriztam, a törin a késő Kádár-kori betörőbandák, bűnözői hálózatok feltérképezéséből, kriminológián pedig az olajszőkítő vállalkozások hálózatos együttműködéséből és a változó joggyakorlathoz való alkalmazkodásából.

Tanítottam az ELTE BTK-n, ÁJK-n, a Rendőrtisztin, végeztem kutatómunkákat, például rengeteg interjút készítettem ferenc-, és józsefvárosi, utcai prostituáltakkal, de a Global Organized Crime Index megalkotásában is segítettem. Most a győri egyetemen vagyok már öt éve tudományos segédmunkatárs, a bűnügyi tudományok tanszéken.

De a nagy nyilvánosság nem innen ismer téged.

Ja igen, bocsánat! Pedig most azt hittem, hogy jobban válaszolok, mert az előzőek azok rohadt hosszúak voltak, és itt most gondoltam, hogy tákk-tákk, ilyen leszek, mint egy Europass önéletrajz, de most csak azt nem mondtam, ami a lényeg.

Szóval te ismered Kolozsi Ádám újságírót, ő keresett meg még 2012-13 körül, amikor a Pipás Pista sorozatgyilkosról írt, és akkor ő nevezett el bűntörténésznek az egyik cikkben, ami miatt az egész egyetem azt mondta, hogy a bűntörténész újra nyomoz, tehát szétszívattak vele. És ezután néha meghívtak valamiért ide-oda, tudod, kellett valamilyen beszélő fej, aki képes értelmezni, amivel borzasztó szembenézni, én pedig tudok úgy működni, hogy ha megnyomod rajtam a gombot, akkor úgymond értelmet adok az értelmetlen erőszaknak is.

A Rendőrtiszti után jöttem rá, hogy milyen hasznos városi sétákat tartani, azon pedig részt vett a 24.hu-tól néhány újságíró, meg a Böcskei Balázs politikai elemző, akiből aztán a műsorvezetőtársam lett. Ők mondták, hogy nem akarnék-e podcastot tolni, merthogy érdemes lenne, és akkor úgy találtam ki ezt, hogy esetleg Tangó és Kes. Ők a Bűn az életet a javasolták, mondtam nekik, hogy szerintem a Moldova Gyuri bácsi azért nem biztos, hogy a legjobb referenciapont…

Mert Kurt Russell meg Sylvester Stallone sokkal jobb?

Hát igen, egyébként tudom, hogy hangzik. De egyfelől azért lett Tangó és Kes, mert ugye ott a Tangó piac, a használtcikk-piac, az egyébként minden nagy európai nagyvárosban az egyik legfontosabb orgazdacsomópont, ez mindenhol a bűnözést szívja magába. A Kes meg azért volt fontos nekem, mert amikor kérdeztem a barátaimat, hogy mi legyen, és azt mondta az egyikük, hogy Valuta és Narkó, Tamás! És akkor a Kes a készpénz.

A másik meg az, ami lehet, hogy ilyen utólagos értelmezés, hogy ez az a film, a Tango és Cash, ami mindenhol megbukott, de a magyar szinkron miatt nálunk óriási siker lett.

És akkor ez lényegében egy hungarikum?

Igen, tudod, az van benne, hogy ha úgy szinkronizálod a külföldet, ha úgy hangszereled a világot, akkor az lehet unikum, az lehet érdekes.

Mielőtt a telexes podcastről beszélünk, egy picit mesélj arról, hogy mi volt a Tangó és Kes eredeti célja, és milyen visszajelzéseket kaptatok?

A 24 a podcastokkal a piacra először fellépő platformként ugyanúgy kereste a helyét, ahogy mi magunk is. Ők annyit tudtak, hogy én valamiféle géppuskaszájú szakbarbár vagyok, aki a bűnözésről beszél, ha kell, ha nem. És mondhatjuk, hogy a kezdet kezdetén az volt a koncepció, hogy a Böcskei Balázs kérdez, én válaszolok, bár én akartam azt, hogy ő is mondjon dolgokat, egymásra is reagáljunk, mint az angolszász podcastokban, az szerintem sokkal jobb.

De akkor igazából nem volt megkötés, mi magunk dönthettük el a témákat. Voltak remélem visszatekintve is fontos adásaink, például Stadler Józseffel mi készítettük az utolsó interjút a halála előtt, de a Tangónak, vagyis a máig működő használtcikk-piacnak az emblematikus árusai, orgazdái is adtak nekünk interjút, és a hazai szervezett bűnözés rendszerváltás kori jelentős betöréssorozatainak vezetői nálunk beszéltek.

Visszajelzésekre amit meg tudok mondani, azok inkább ilyen kommentelő jellegűek voltak, hogy mi volt a negatívum, például az, hogy soha nincs vége a kérdésemnek, és igazából nem kérdés, hanem egy hozzászólás, de ezt már sajnos látod is, illetve hogy amikor valamiről beszélek, akkor fölöslegesen telerakom még mindenféle popkulturális utalásokkal.

Ezekkel együtt viszont egy csomóan ilyen Stockholm-szindróma-szerűen, vagy az ezekkel való kibékülés jegyében annak örültek, hogy megpróbáltunk olyan niche, szűk kört érdeklő témákat behozni, amik nem voltak annyira magától értetődőek. És miután a Balázs egyre inkább el volt havazódva más politológiai munkáival, és miközben nem gondolom, hogy én jól kérdeznék, de igyekeztünk behozni a podcastbe olyan érdekes embereket, akikre egyébként nincs figyelem, pedig kéne.

Tehát interjúalanyból riporter lettél?

Igen, bár az az igazság, hogy azok a riporterek, akik veled együtt ebben a munkakörben dolgoznak, lehet, hogy most szúrták tökön magukat, és a Kadarkai Endre barátom is azt mondta, hogy Tomi, nagyon aranyos gyerek vagy, de ne kérdezzél. Szóval mondjuk úgy, hogy megpróbáltam interjúalanyokkal beszélgetni, de valójában abban igazad van, hogy miután egyre nagyobb kontrollt kaptam, vagy kontrollra kényszerültem a podcastban, mert egyedül maradtam, akkor én a saját magam fényesítése helyett megpróbáltam arra fókuszálni hogy kihozzak emberekből olyan értékes tudást, ami amúgy ott van bennük, de valamiért a hozzátok hasonló professzionális szakembereknél esetleg vakfoltba került.

Vagy az van, hogy ezek az emberek nekünk nem is szólalnának meg.

Van köztük biztos ilyen… Jó, igen, van egy csomó. Nekem is volt néhány félvilági ismerősömmel rohadt nagy küzdelmem, hogy miért is adjanak interjút, de vannak olyan alanyok, akik jobban megbíznak bennem, mert rólam nem az az elsődleges információ, mint foglalkozás, hogy újságíró, de az megint nem annyira az én értékem, hanem csak annak a címkéje, hogy engem inkább kutatóként, valamiféle bölcsész, kockás zakós fickónak látnak.

Van köztük persze olyan is, aki nekem valóban jó barátommá vált, illetve szerintem egy csomó olyan ember is, akiknek viszont az, hogy ők értékelhető és érdekes tudást adnának, azt igazából ők sem feltétlenül hiszik el. Nem is gondolták volna, hogy ennyire kíváncsiak rájuk. De volt olyan bűnöző is, aki amúgy azért vállalta el, mert a fia hallgatta a Tangó és Kest.

És akkor ami most a Telexen fog indulni, azok lényegében interjúk lesznek. Vagy legalábbis az első pár adás biztosan.

A Tangó és Kesnél többször voltak olyan alanyok, például akinek a hangját torzítani kellett, mert korábbi bűnügyekről úgy beszélt, hogy őt azért felelősségre nem vonták, vagy más esetben előfordult, hogy olyan álnéven nyilatkozó kábítószerkereskedő szólalt meg, aki ebből az életmódból úgy lépett ki, hogy más illegális cselekmények felé fordult, viszont az interjúban sok olyan információt árult el, aminek okán reális veszélyként jelent meg, hogy valaki beperli az újságot, vagy helyreigazítási ügyet generál. Ennek okán a tiszázatlan élethelyzetű, adott esetben ma is bűncselekményekkel gyanúsított emberek koncepcionálisan kerültek ki, és helyettük szakértőkkel beszélgettem.

És emiatt a kriminalisztika és a bűnözés aktuális, vagy közelmúltbeli tendenciáitól, kérdéseitől elrugaszkodtunk sokkal inkább egyfajta bűnözéstörténeti vonalba. Ez múzeumpedagógiai nézőpontból, vagy tudományos ismeretterjesztési szempontból persze érdekes, de sokkal inkább olyan háttéranyaggá vált, hogy az urban wandering típusú kószáló feladatmegoldás, vagy a vezetett városi sétával foglalkozó, illetve szabadulószobás cégek írtak nekem néha emaileket, hogy én és valamilyen választottam ingyenesen meg van hívva bármilyen rendezvényükre, mert a podcastepizódokból csináltak meg több tematikus túrát.

Szóval ezzel csak azt akarom mondani, hogy igazából a saját magunk múzeuma lettünk, és sokkal inkább az látszódott, érted, hogy ilyen várostörténeti vagy bűnözéstörténeti jelleget öltött az egész.

Én amiért felétek jöttem, az ez a csibészesebb, beleállósabb, nieche-ebb vonal, hogy a jelenhez, olyan emberek számára is beszéljünk, akiknek, mint legfiatalabb hallgatóimnak, hál' Istennek marhára nem jelent már semmit az Aranykéz utcai robbantás. De ők, akik a TikTokon, az Instagramon és alapvetően a trendingen keresztül ugyanúgy érdeklődnek, csak más, hogy mondjam, kezdőpontokról a bűnözés iránt, őket meg kell jól szólítani.

Amióta visszajöttünk a Covidból, én rettenetesen haragszom, meg vitatkozom azon tanár kollégáimmal, akik szeretnek ilyen „régen minden jobb volt” hangvétellel azon panaszkodni, hogy a hallgatók nem járnak órára, meg a tököm. És ugye én azt próbálom képviselni, hogy az a baj, hogy igazából most volt a járvány miatt egy olyan helyzet, amikor…

Rájöttek, hogy nem muszáj.

Pontosan. Igazából kaptak arra engedélyt, hogy a Margitszigeten futás közben is hallgathatják azt, amiről korábban is tudták, hogy szar, meg hogy egyébként nagyon sok esetben egyébként alkalmatlanok vagyunk arra, amivel bindzsizünk, és hogy muszáj lenne kihúzni egyébként a fejünket a seggünkből, és ahelyett egyébként, hogy panaszkodunk, hogy mennyire nem olvasnak a mindenkori mai fiatalok, azzal szemben az a feladatunk, hogy megszólítsuk őket. Mert ha nem vesszük komolyan Louis Armstrongnak azt a sorát, hogy They'll learn much more than I'll ever know, akkor mégis minek tanítunk? A Győri Egyetemen mai napig a Bűnügyi Tudományok Tanszéken, oktatás és kutatás közben is ez nekem az irányadó.

Tehát hogy ha az a hangvételünk, mintha Havas Henrikként léteznénk, vagyis mindent tudunk, akkor abban nincs újdonság és kíváncsiság, az egy nagyon unalmas világ. Én viszont azt hiszem, hogy ezek a srácok sokkal okosabbak lesznek, mint én valaha voltam, és a legnagyobb kihívás az, hogy hozzájuk elérjek, és őket megpörgessük, megzizzentsük valamivel.

A Fülön lövömben az egyik vendéged Doki lesz, a gengszterrapper, aki lényegében verőemberként is dolgozott. Ma pedig már családapa.

Így van, felesége van és két gyereke.

És lényegében testőrmelókat lát el.

Igen, de annyi, hogy most már a testőrmelóból is sokkal inkább szervező akar lenni, koncertszervező.

Meghallgattam az adást, ahol ő tök nyugodtan mesélt arról, hogy egyébként már leszámolt azzal az életével, meg az egész gengszterrapes korszakával. Volt egy mondat, ami különösen tetszett: hogy tudták, hogy a kopasz verőemberek közt ő a főnök, mert neki lófarka volt, és akinek lófarka van, annak már nem kell verekednie, mert az úgyis hátrány lenne.

Mondjuk a Dokinál az is elég volt egy helyzetben, ahogy kinéz. Egyébként ahhoz, hogy ütésváltásokba belemenj, ahhoz nem nagy darabnak kell lenned, ahhoz jól kell tudnod mozogni. A valóságban, az utcán, mivel nincs fair play, nem az nyer, aki erősebb és nagyobb darab, hanem itt vietkong harcmodor van. Az van, hogy a te gyengeséged az ő erősségük, a te erősséged az ő gyengeségük. Tehát például ha kicsi vagy, akkor gyorsabban tudsz mozogni.

Itt például ezt az izét harminc öltéssel így a fejemen (mutatja a tarkóján lévő sebet). Ezt azért törte be egy széljobbos hülye, mert amikor a Mester utcában volt egy military bolt, és akkor ott mondták, hogy te tejfehér vagy, te elmehetsz, de mivel én romungró magyar cigány gyerekekkel nőttem föl, velük utcáztam ott a Tinódiban, azt mondtam, hogy na a kurva anyátokat, én is itt maradok a többiekkel. És összetörték a fejemet. Én azt mondanám csak, hogy igazából az választja el az egyik embert a másiktól, és az utcázásra alkalmas embert attól, aki nem az, hogy milyen határokon képes átmenni. Én az összes utcán megélt helyzetemben úgy tudtam nyerni, hogy hiába vertek agyon, megpróbáltam még ha nyökögve is, de nevetni, hogy elvegyem a diadal, a legyőzés ízét.

Az a lényeg, hogy nem adod meg magad. Az erő nem számít, mivel mindenkinél van erősebb és keményebb. De az igazán fontos az, és ez a legrosszabb az egészben, hogy ez más, mint a versenysport. A jó versenysportolók általában nem jók utcai harcban. Az interjús tapasztalataim alapján az igazán jó utcázót valamiféle düh belülről hajtja, ami persze hosszú távon nem jó. És természetesen ezek a gyerekek általában bántalmazottak. És a bántalmazottból elég erős korrelációval lesz bántalmazó.

Ezt adatok alapján mondod?

Ez sajnos tényvalóság. Saját magamon is észrevettem, hogy akit állandóan vertek, iskolában is, iskolán kívül is, az talán kényszerűen szembesül azzal, hogy a hozzá közel álló családtagjai, amikor bántják, akkor félelem van a szemükben. Ennek a belátása azért fontos, mert igazából így válik nyilvánvalóvá, hogy sok esetben az, aki szeret, sajnos eszköztelen. A legtöbb bántalmazás csak a felszínen történik dühből. Miközben az utcai verekedésekben akkor tud bárki eredményes lenni, ha valami belső dühe van. Ám az idő, mire kiderül, hogy ennél sokkal nagyobb erő, ha megtanulod ezt kontrollálni.

Én a sokkal jobb családot megélő élettársaimon keresztül váltam valamennyire értelmezhető emberré, akiken keresztül megtanultam azt, hogy nem dühösnek kell lenni és haragudni mindenkire, akinek egy kicsit jobb, mint neked, hanem meg kell tanulnod értékelni azt, hogy nekik nem veled szemben jobb, csak lehet, hogy ők kaptak valamit, amit te nem.

De az a feladat, hogy azt a valamit te is próbáld meg annyira elsajátítani, amennyire csak tudod, mintsem hogy haragudj valamire, amihez annak a másiknak semmi köze. De ha már ráadásul elsajátítod, akkor kiderül, és ez nekem fontos a Dokival kapcsolatban is, hogy az érzékenység és a törékenység, vagy a sérülékenység beismerése az sokkal nagyobb erő. A Fülön lövöm első anyagában, ahol ő az alany, napokkal azután, hogy megtörtént az interjú, átjött hozzám, és egy egész éjszakát végigmesélt, mert ki kellett adnia magából azt, ami az apjához fűzi.

A podcast első adása már önmagában azzal hasznot hajtott, hogy egy, az éjszakai életet kereső, abban önmagát meglelő ember újra szembenézett saját magával. Amikor Ganxsta Zolee-val dolgozott együtt, akkor szegény Zana József felesége, Kassai Ilona színésznő folyton megrémült attól, ahogy Dokiként mutatkozott be az üzenetrögzítőn, emiatt találták ki a Balogh Kázmér álnevet, amit ő maga az utóbbi években mintegy hivatalos neveként is használta. A vele készülő interjú miatt masszíroztam folyamatosan, hogy nem lehet megúszni a saját névvel, saját előélettel való szembenézést.

Azt remélem, hogy képesek vagyunk olyan tartalmakkal, mint a Fülön lövöm, felmutatni azt, hogy érdemes rálátni a saját hibáinkra. Azt nem hiszem, hogy jobb helyzetbe tudunk hozni embereket, ezért az a legfontosabb, amit el tudunk érni, hogy azok az emberek, akik a háttérben vannak, a homályban, azok minél inkább önreflektívek legyenek arra a helyzetre, amiben vannak.

A Fülön lövöm adásai péntekenként jelennek meg, az adások a Telex Youtube-, Spotify-, Apple- és Google Podcast-csatornáin is elérhetők.