A világ egyik legrosszabb filmjében szerepelt, mégsem utálja az emlékét

Valószínűleg senki sem úgy áll neki egy forgatásnak, hogy most a világ legrosszabb filmjét fogja elkészíteni. Nem így állt hozzá Greg Sestero sem, amikor beadta a derekát a lakótársának, cimborájának, színésztanodai társának, a megmagyarázhatatlan akcentussal beszélő Tommy Wiseau-nak, és nekiálltak a The Room című drámának. Ami ha nem is a világ, de egész biztosan az évezred egyik legrosszabb filmje: egy inkoherens, banális, sokadszori nézésre is felfoghatatlan emberi cselekvésekkel teli melodráma arról, hogy egy rendes férfi már a menyasszonyában, azaz Wiseau szavaival élve, a „jövőbeli feleségében” sem bízhat meg soha.

A The Room ugyanis teljes egészében Wiseau agyából ömlött ki, hibás nyelvtannal, fura elképzeléssel az amerikai mindennapokról, és valami zsigeri bosszúvágyból, hogy mindenkinek megmutassa, hogyan bánt el vele a világ. A főszerepet is ő játszotta, ami még fokozta a bizarrságát, a megcsaló szerepét pedig az addig modellként és háttérszínészként dolgozó Greg Sestero kapta meg, akinek a szereplésen kívül az egész produkció összetartása is a feladata volt mint gyártásvezetőnek.

Nem hiába volt több mint tíz évvel ezelőtt az a mondás a széles interneten, hogy a The Roomról nem olvasni kell, hanem látni, ugyanis nem tudja az írott nyelv visszaadni. De lehet, hogy csak szavaink nem voltak rá, mert most már könnyű azzal leírni, hogy pont úgy működik, mintha mesterséges intelligencia hozta volna létre, de kizárólag egy kérdéses múltú kelet-európai bevándorló agyát használták volna fel hozzá, és az ő megkérdőjelezhető bevételi forrásaiból finanszírozták volna.

A The Roomot eredetileg 2003-ban mutatták be, csak Los Angelesben, ahol egy óriási hirdetőtáblán Wiseau feje éktelenkedett egy forgalmas autópálya mellett. Helyi komikusok egy csoportja kíváncsiságból elment megnézni a filmet, és értetlenül álltak a jelenség előtt, de szóltak minden ismerősüknek, hogy ezt azonnal látni kell. Egy idő után kialakult a kultusza: a nézők elkezdték kiabálni a szereplők tájidegen mondatait, hoztak kellékeket, amiket adott pillanatokban a vászonhoz vágtak, és így tovább.

A kétezres évek második felére a film legendája kitört Los Angelesből, és elérte az internetet, onnan pedig az egész világot. Sestero 2013-ban könyvet adott ki. A Tom Bissell újságíróval közösen írt The Disaster Artist (A katasztrófaművész) nem sokkal később meg is kapta a filmváltozatát James Franco rendezésében és főszereplésével. Ezt a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára is jelölték, itthon csak DVD-n jelent meg, mozikba nem került.

Ahogy a The Roomot is csak illegálisan, vagy importált lemezen lehetett látni. Egészen múlt hétig, amikor a film huszadik évfordulóján három vetítést is tartottak a budapesti Bem moziban, ahol díszvendég volt az azóta a film utazó nagykövetének számító Greg Sestero is. Sestero – aki a The Room ambivalens sikere óta felbukkant netflixes sorozatban is, és a saját filmjeit is elkezdte rendezni – mindegyik vetítés után tartott egy rövid közönségtalálkozót, az egyik vetítés alatt pedig leült a Telexszel is egy interjúra.

Mit szólsz ahhoz, hogy még a magyar vetítésre is beöltözve jönnek az emberek?

Meg vagyok döbbenve. Én is láttam a jelmezeseket, ahogy mentek be a moziba, és arra gondoltam, hogy nem aprózzák el.

Most turnézik először a film hivatalosan Kelet-Európában. Milyen érzés látni, hogy még mindig így reagálnak rá az emberek?

Meglepő, hogy még ennyi idő után is ilyen reakciót vált ki a The Room az emberekből errefelé is. Mindenki izgatott, és mindenki úgy érzi, hogy megérinti egy film, amit két évtizede készítettek. Nagyon érdekes ez a jelenség.

Mit gondolsz, hogyan válhatott ez a jelenség egy Los Angeles-i óriásplakátból kiindulva ennyire globálissá?

Ez a mozi erejének teljesen zavarba ejtő hatása. Meg lehet előre mondani, hogy mit fognak idézgetni egymásnak az emberek húsz év elteltével? Miből fognak mémeket gyártani? A The Roomnak sikerült olyan hatást tennie az emberekre, amilyet csak nagyon kevés filmnek. És azok általában nagyszerű filmek. Két olyan film létezik, amit ennyire fenntartottak a köztudatban az olyan vetítések, mint a ma esti, amikor a közönség is részt vesz az eseményekben, és megvannak a saját rituáléik. Az egyik a Rocky Horror Picture Show, a másik pedig a The Room. Egy filmnek a végzetét a közönség teljesíti be. A közönség pedig mintha folyton szurkolt volna. Persze a könyv, és annak a filmadaptációja is újabb és újabb nézőket vonzott be. A The Room tipikusan az a film, amit mindenki meg akar mutatni a haverjainak. Ez tudja életben tartani.

Ritka, hogy egy film ennyi ideig kitart. Ha így nézzük, a Marvel filmes univerzuma is csak 15 éve létezik, fiatalabb a The Roomnál.

Igen, ha megnézed a Csillagok háborúját, vagy a szuperhősös filmeket, akkor azok azért egy franchise-t folytatnak. Ez pedig egy szál árva film. Tiszta őrület.

Mindig is érdekelt, hogy mikor jön az a pont egy színész életében, amikor belátja, hogy bármit is csinál, az lesz a legismertebb dolog, hiába küzd ellene. Mint mondjuk David Duchovny az X-aktákkal, aki nem akart többé Mulder ügynök lenni, aztán mégis visszatért. Neked volt ilyen pillanatod, amikor beláttad, hogy te a The Roomról leszel a legismertebb?

Sosem küzdöttem ellene, ez az egész folyamat az elejétől kezdve lenyűgözött. Egy percig sem gondoltam, hogy bármilyen szinten működni fog. Nem vártam semmilyen visszajelzést. Azt végképp nem vártam, hogy emberek imádni fogják. De aztán elkezdett érdekelni, hogy miért is imádják. Vajon mindenki ugyanazt látta benne, amit én láttam, amikor találkoztam Tommy Wiseau-val a színitanodában? Arra soha nem is gondoltam, hogy a The Room lesz az, ami miatt még több színészi munkám lesz. De azon mindig morfondíroztam, hogy mi lesz ennek a vége. Akkor fogadtam el teljesen ezt a szerepet, amikor láttam, hogy mennyire szeretik az emberek, mennyire népszerűek a vetítések, és belevetettem magam a könyv írásába. Arra gondoltam, hogy ha embereknek tetszik a film, akkor a háttértörténete egy teljesen új réteget fog adni neki.

Ezért írtad meg a könyvet?

Arra is gondoltam, hogy abból a sztoriból filmet lehet forgatni, csak össze kellett rakni a részleteket. Sokat gondolkodtunk azon, hogy milyen legyen ez a könyv. Nehogy túl sokat írjunk le a háttérből, vagy éppen túl keveset. A célom a könyvvel az volt, hogy meglepjem a rajongókat, hogy valami mélyet és tartalmasat adjak nekik, és ne csak viccelődjön egy rossz filmen.

A könyvet tíz éve írtad. Hogy tekintesz vissza rá, sikerült az a cél, amit kitűztél magadnak?

Lenyűgöz, hogy mekkora hatással volt ez is emberekre. A mostani vetítés előtt is jöttek oda hozzám, és mondták, hogy a kedvenc könyvük. Valaki azt mondta, hogy három nap alatt olvasta el, és ilyen gyorsan még nem fejezett be könyvet. Ez is olyan, hogy néha a sikersztorik csak pár hónapig tartanak, ez viszont még tíz év elteltével is népszerű. És ezt elég jó látni.

Érdekes látni, hogy a James Franco-féle adaptáció annyira nem maradt fenn.

Tényleg érdekes volt. Nem volt könnyű filmre vinni azt a könyvet, de szerintem jó munkát végeztek. Neked mi a véleményed róla?

Nekem? Szerintem a The Room kortalan, a könyved kortalan, a Katasztrófaművész viszont a korának a terméke.

Látod, ez az érdekes dolog. Nagyon jó volt a szereposztása például. De nehéz megjósolni előre, mi lesz a reakció rá, ahogy telnek az évek.

Te is elkezdtél filmeket írni és rendezni, az első a Miracle Valley című horrorfilm, a következő pedig a Forbidden Sky című ufós sci-fi. Miért pont ilyen történeteket választottál?

Azt láttam, hogy ezek a sztorik leginkább azok, amik miatt az emberek kimozdulnak otthonról, és elmennek egy moziba. A Forbidden Sky igaz történeten alapul, ami nagyon bizarr, mert ahogy elkezdtem beleásni magam, hirtelen elkezdtek jönni a hírek az azonosítatlan repülő tárgyakról meg a földönkívüliekről.

Jársz még meghallgatásokra, ahogy a karriered elején?

Nem igazán. Inkább olyan rendezőkkel dolgozom, akiket szeretek.

Akkor nem is keresel szerepeket?

Nem, inkább filmeket fejlesztek már.

Hogy keveredtél A Bly-udvarház szelleme című netflixes sorozatba?

Találkoztam Kate Siegellel, aki az író-rendező Mike Flanagan felesége, és több sorozatában és filmjében is szerepelt. Siegel bemutatott a férjének, aki imádta a könyvemet, és mondta, hogy nagyon szívesen vár az új sorozatában. Úgyhogy pár hétig forgattam velük. Láttad a sorozatot?

Láttam, igen. Nagyon meglepő volt látni benne.

Arra gondoltál, hogy what the fuck?

Annyira hozzászoktam, hogy a The Roomban látlak, hogy elsőre fel sem ismertelek.

Akkor arra gondoltál, hogy what the fuck. Mike Flanagannel máskor is találkoztunk, készült a The Roomhoz egy rövid remake, amiben Bob Odenkirk is játszik. Flanagan játssza benne Petert. Egyébként pár éve benne is felmerült, hogy lehetne egy sorozat a The Disaster Artist könyvből.

Mármint a James Franco-változat helyett?

Nem, utána beszélgettünk erről. Valami teljesen más megközelítést akart, amire az alapötlet alkalmas.

Milyen érzés, hogy ilyen emberek hirtelen elérhetők lettek?

Bizarr. Általában amúgy is mindig nagyon körülményes, ha olyanokkal szeretnél dolgozni, akiket tisztelsz és nagyra tartasz. A kreativitáshoz vezető út hosszú tud lenni. Az én esetemben ez egy nagyon hosszú, nagyon furcsa út volt.

Meg akartam kérdezni, hogy sejtetted-e valaha, hogy ilyen karriered lesz, de őszintén szólva, nem hiszem, hogy bárki ezt el tudná képzelni előre.

Tényleg nem. Ráadásul a szórakoztatóipar annyira megváltozott az utóbbi években, hogy ilyenekre már példa sincs, hogy készül egy film, abból egy könyv, aztán abból még egy film. Ma ebből egy streamingre készült sorozat lenne, mondjuk, az Amazonon, nem pedig egy A24-film. De mindig is alkotni akartam, tizenkét éves koromban írtam egy forgatókönyvet, a Reszkessetek, betörők!-höz elképzeltem egy folytatást. És most ott tartok, hogy ezt az utat járhatom. Végre elértem azt a pontot, amitől kezdve azt csinálok, amit mindig is szerettem volna.

És szereted is csinálni? Szeretsz filmeket írni, rendezni, létrehozni?

Igen! Teljesen más feladat, más kihívás, hiszen csak magadra számíthatsz. Nem csak egy színész vagy, aki a kirakós egyik darabja. Ebből a szempontból a The Room is sokat segített, sokat tanultam, hiszen gyártásvezetőként én voltam az első számú kapcsolattartó a forgatáson. Ott tanultam meg, hogy működnek a dolgok, hogyan kell egy forgatást menedzselni. Imádok történeteket mesélni, de nem hagyom, hogy ez teljesen rám telepedjen. Szeretek kiszakadni, szeretek jókat enni, szeretem a finom kávét, szeretem a természetet, a menő városokat, a történelmet. Sokan vannak, akik teljesen a munkának szentelik a mindennapjaikat. Én minden egyes napot próbálok élvezni.

Amikor egy stábot raksz össze, vagy egy forgatókönyvvel házalsz, akkor előny vagy hátrány a The Room?

Sokszor kifejezetten izgatottak lesznek tőle az emberek, és még jobban szeretnének velem dolgozni. Fura azért ez, mert ha nézed a The Roomot, akkor látszik rajtam, hogy egy nonszensz helyzetben vagyok, lerí az arcomról, hogy a hátam közepére se kívánom az egészet. De ami azóta történt, az más színben világít meg.

A rajongókat hogyan tudod kezelni? Hányszor tudod kedves arcot vágva azt hallgatni, hogy „Oh, hi Mark”?

Fontos volt megértenem, hogy sokak így fejezik ki, hogy szeretik a filmet. Valószínűleg én is ezt csinálnám, ha találkoznék Marty McFlyjal és a Dokival a Vissza a jövőbe-filmekből. Engem amúgy nem zavar, ez a pillanat inkább róluk szól. Ha a rajongók még nem unják, akkor nekem sem szabad unnom.

Szoktál még szakállat növeszteni?

Egy ideje már nem, de meg kellene megint próbálnom.

Még dolgozol együtt Tommyval?

Igen. Együtt forgattuk a Best F(r)iends című kétrészes filmet, és azért tartjuk a kapcsolatot. Szerintem egy jó szerepben érdekes előadóművészi képességei vannak.

A The Room forgatásán a hangmérnök magyar származású volt, Magyar Zsolt, aki azóta rendszeresen dolgozik Hollywoodban. Vele tartod még a kapcsolatot?

Azt mesélte, hogy szokott zenélni, és néha ezért hazajön Magyarországra. Meg is nézem, mikor beszéltünk utoljára. A forgatáson mindig a nevét hajtogattam, olyan nehéz volt kimondani.