Ha ugyanolyan hülye lennék, mint harmincéves koromban, akkor felesleges ennyit élni

Geszti Péternek már nincsen szüksége arra, hogy a médiában szerepeljen, de mint A Keresztapában, amikor azt hihette, hogy örökre kiszállhat, visszarántották. Az ő műsorvezetésével fut hétfőtől az Adom a napom, ami egy szokatlan hibrid lesz: egy híres embert egy napon keresztül lehet online követni, majd az illető este Geszti Péterrel beszélget a napjáról.

Miközben Gesztinek is van mondanivalója bőven: rendszeresen koncertezik a saját műsorával, most mutatták be az Ezeregy éjszaka című musicaljét, a Friderikusz Sándor égisze alatt készült podcastsorozata, a Geszti+ pedig egy új közönség számára új szerepben mutatta be. Egy olyan szerepben, amibe most már nem tartozik a reklámipar, és ami árgus szemekkel figyeli, hogy mi történik körülötte az országban – és hogyan lehet ezzel egyénileg megbirkózni. Hát úgy, hogy belülről kell jobbnak lenni. Természetesen szóba kerülnek a szóviccek, a Rapülők, a Magyarország, a Kalózok, a Nemzeti Vágta, és az, hogy mit szól végzett tanárként ahhoz, hogy az egyik dala szól a tanártüntetéseken.

Friderikusz Sándor podcastjában elmondta, hogy nem is akar műsort vezetni. Mi történt azóta?

Semmi különös nem történt. Az életben sokszor jönnek lehetőségek, amikről eldöntheti az ember, hogy elfogadja vagy nem. Én úgy látom, hogy az én korosztályom kiszorult a televíziózásból. A közszolgálatinak nevezett médiumok, hát finoman szólva nem pont az én karakteremre kíváncsiak, a kereskedelmi tévéknél pedig nem nagyon látni ötven feletti szereplőket.

A mostani műsora viszont egyszerre lesz streamingfelületen és klasszikus, lineáris tévében. Ezt…

…így hogy? Árva László producer keresett meg, azzal, hogy a Viasat3 nyitott lenne egy olyan műsorra, amely fel tudja hívni a figyelmet a csatornára. Egy nagyon egyszerű ötletre épül: nézzük bele a sztárok életébe, és kérdezzük meg őket este, hogy milyen napjuk volt. Azt gondolom, hogy azok a kis részletek, amiket be fogunk játszani a napközbeni streamből, azok jó alkalmat teremtenek majd arra, hogy az életükről beszéljünk, arról, hogy merre tartanak, mivel küzdenek, mi érdekli őket, mitől vannak kiakadva. Nekem tetszik ez a dolog. Két technológia van alapvetően egymásra pakolva ebben a műsorban, régen is léteztek technológiai átmenetként olyan kereskedő vitorlás hajók, amelyekre gőzgépeket szereltek. Ma is vannak vitorlások, amiken azért ott figyel a segédmotor.

A streamingrészben ön is követi a szereplőket?

Nem, egy kamera megy mindenhova a szereplőkkel, én pedig csak a streamet nézem folyamatosan. Nem leszek pióca, hogy a nyakukra üljek napközben is!

Az lett volna a kérdésem, hogy mennyire tud érdeklődést mutatni egy másik ember iránt.

Ha érdekel egy ember, akkor bármeddig. Ha nem, akkor egy percig sem. A házi teendőimmel is így vagyok, ami nem érdekel, azt képtelen vagyok csinálni. De ha nekiállok rendet rakni, akkor nagyon nagy rend lesz.

Nehéz volt a műsornak nekiállni?

Egyszerre tolulnak fel régi, televíziózással kapcsolatos nosztalgikus emlékek, és jönnek be a friss, a podcasthoz tartozó élmények, ahol ahhoz szoktam hozzá, hogy négyen-öten csinálunk egy műsort. Itt visszaköszön a régi televíziózás, a nagy stáb, valami miatt ez még mindig ezt igényli technikailag, de a habverés nem hiányzik belőle. Megvan ez nekem a koncertjeimen.

Tegnap Best of Geszti-koncert volt, ugye? Mi zajlik egy ilyen koncerten? Én még sosem voltam.

Csodálkoznék, ha a Telex bármelyik újságírója Best of Geszti-koncertekre járna! De szerintem meglepődne!

De min, a műsoron, a számokon, a közönségen?

Nem csak boomerek járnak a koncertjeimre!

Az egyik podcastban elhangzott öntől, hogy boomer, de valójában inkább X generációs, nem?

Attól függ, hogy honnan nézzük.

De mindenképpen megtestesíti annak a korszaknak egy ideálját, a rendszerváltást jelképező kreatívot.

Nem az én generációm csinálta a rendszerváltást, bármit állít a mai politikai elit néhány tagja. Én azt érzem, hogy egy nálam 10-20 évvel idősebb generáció vezérelte, az ő vállukra nehezedett minden, ami elkezdett kialakulni a rendszerváltás után. Őket nagyon nagy felelősség terheli, és sok mindent jól csináltak, de sok mindenben túl idealisták voltak. Valami sokkal jobbat feltételeztek a jövőről és a demokratikus berendezkedés működéséről, mint amit a valóság produkálni tudott ebben a régióban.

Én a Rapülőket 1992-ben hoztam létre a társaimmal, ez számít az első nagy dobásomnak. Igaz, előtte a nyolcvanas években már írtam az Első Emelet dalszövegeit, és vezettem tévéműsorokat, de akkor lényegében egy ismeretlen fickó voltam, akinek a neve ott állt a dalok címei mellett mint szerzőé. Annak a rendszerváltásnak az energiája repítette fel az első popzenei projektet, amiben magam is a színpadra álltam. Az akkori politikai-kulturális eseményekhez nem járultam hozzá.

És a popkultúrában?

Van felelősségem! Kétségtelen! Bevallom!

Nem akarok partizános hangulatba kerülni, és szembesíteni azzal, hogy a felelősségének érzi-e a kapitalizmus magyarországi elterjedését…

Abban ugyanakkora felelősségem van, mint bármely más kortársamnak.

Amikor önre gondolok, és a kilencvenes évekbeli munkásságára, akkor nekem a remény jut eszembe, és az optimizmus. A poptimizmus.

Húha, ha ezt én mondtam volna.

Létező fogalom, de másra használják.

Majd azt mondom, hogy Klág mondta!

A Rapülők azt közvetítette, hogy most eljön minden, amit csak akarhattunk.

Ez az, ami irigylésre méltó az én generációmban. A fiatalok nem tudják, és nem érthetik, mert nem élték át. Tegnap még egyfajta farmert lehetett kapni. Tegnap még kétféle tejet lehetett kapni. Tegnap még nem volt telefon a lakásunkban. Tegnap még nem lehetett mondani akármit, ami szívedből fakadó értelmezése a világnak. Nem lehetett igazat mondani. Aki elment dolgozni, az tudhatta, hogy nyugdíjba is mehet onnan. De mától mindenből húsz-, aztán százféle van. Mától azt mondasz, amit akarsz, és az lehetsz, aki akarsz. Ez elképesztő, felszabadult örömöt adott, ami a Rapülők pimasz jókedvében benne volt. A Rapülők nem jöhetett volna létre sem korábban, sem később. Az egy istenáldotta pillanat volt, amikor ez meg tudott születni. Tudom, hogy innen visszanézve könnyű rámondani erre is, hogy cringe, meg hogy miért olyan jókedvűek ezek a Gesztiék, ez nem divat, ez olyan, mintha nem szólna semmiről. Pedig ez nem így van.

Nem tudom letagadni, hogy nekem nagyon sokat jelentett a Rapülők általános iskolás koromban.

Igen, ezt mindenki rögtön hozzáteszi, hogy csak általános iskolában! Én megfelelő viszonyban vagyok a régebbi dolgaimmal. Tudok kritikus lenni a saját ügyeimmel. A Rapülők-féle szójátékos fordulatok nagyon erős karaktert adtak a dalszövegírói tevékenységemnek és a kapcsolódó imidzsnek. Segített a kilövésben, de ugyanannyira hátráltatott a későbbi ügyeim megítélésénél, mondván, hogy a szóvicc az nagyon kínos. Ahhoz képest azon röhögök mindig, hogy a felkent független újságírók hada, aki szerint ez nagyon kínos, rosszabbnál rosszabb szóviccekkel jön a cikkeiben.

Nálunk egy régi tradíció a szóviccmellény: aki egy nagyon súlyos szóviccet mond, annak egy napig hordania kell.

Ez nagyon jó, ez tetszik. Egyszer küldjék el nekem.

Én már háromszor megnyertem.

Welcome to the club! De hadd mondjak valamit. Ezen el lehet röhögni egy szerkesztőségben, de amikor emiatt anyáznak különböző oldalakon, akkor a „vélemény-újságírók” azt sugallják, hogy az egész egy kalap szamócát sem ér. Ez nem így van. Nem azért, mert nekem erre épült sokáig a dalszövegírói technikám, hanem azért, mert azt gondolom, hogy a szóvicc is egy műfaj – a százpontos szóvicc az nagyon jó. A kilencvenöt pontos még elmegy. Kilencven alatt jöhet a mellény. Én is elkövettem ilyeneket, sokat, mert nem volt bennem automata szűrő, ráadásul ez nagyon megkülönböztető erővel bírt. Abban a szabadságban, amiben azt éreztük, hogy mindent lehet, ennek nem voltak meg a határai. Karinthy Frigyesről írtam a diplomamunkámat. Ő sokat küzdött azzal, hogy a karrierje során legtöbbször a Tanár úr, kérem!-hez hasonlították a későbbi műveit. Nem hasonlítom magamat hozzá, de van ilyen, hogy az embernek az első nagy sikere nehezíti később a pályáját. Például amikor valaki az első filmjével rögtön Oscar-díjas lesz. Mi jön utána?

Önnek ezt sikerült megugrania?

Zavart okozott, amikor hirtelen komoly tartalommal jelentkeztem. Őrületes indulatokat váltott ki, amikor megírtam a Magyarország című dalszöveget vagy amikor előjöttem a Nemzeti Vágtával. Azt mondták, hogy hogyan lehet, hogy ez a csávó közben „ágy alá gyaláz a láz”, meg „mit tehet a sejt?”. Erre szoktam azt mondani, hogy egy normál, átlagos gondolkodás számára a nyitottságnak alapvető kelléknek kellene lennie. De közben kulturális és politikai okok miatt csak dobozokban tudunk gondolkodni, és ennek szövődményeit érezzük a saját bőrünkön. Ha valaki átlép műfajokat, többféle dologgal foglalkozik, az azoknál sem megy át, akik vannak olyan műveltek és széles látókörűek, hogy ezt befogadhatnák. De nem. Attól, hogy nagyon sokáig készítettem hirdetéseket, nekem meg kellett tanulnom mások fejével gondolkodni. Meg kellett tanulni tudomásul venni, hogy a társadalom nagyon rétegzett, mindenféle értelemben, és sokféle „jó”-ság létezik. Minden társadalmi csoportnak más tetszik, más az ízlése, mások a szokásai, tradíciói. Ez nyitottabbá tett engem. Nekem nem jelent problémát, hogy Nemzeti Vágtát csinálok, előtte meg ARC-kiállítást, ami akár két végpontot is jelenthet egy képzeletbeli kulturális skálán. És az sem jelent problémát, hogy egy hazaszeretetről szóló dalt írok, vagy egy blüettet, egy kuplét. Miért ne tehetném meg? Azért, mert másoknak nem tetszik? Nem a műfaj számít, hanem hogy működik valami, vagy nem.

A reklámot viszont most abbahagyta.

Kiszorultunk, egyrészt a korom miatt, másrészt azért, mert nem izgat már régóta. Harmadrészt pedig nevezzük így: azok a média- és kommunikációs piacok, ahol azelőtt szabad versenyben jól tudtam érvényesülni, mert jó teljesítménnyel lehetett ügyfelet elhozni, szinte teljesen megszűntek.

Olyan reklámpiaci szereplők hatásáról beszélünk, mint a Lounge vagy a White Dog?

Arról, hogy ennek a berendezkedésnek a különböző területein – teljesen mindegy, hogy médiáról vagy kultúráról beszélünk – nagyon szűk hely maradt azoknak, akik pusztán a saját teljesítményük alapján akarnak érvényesülni. Ez a realitás. Azért fogalmazok óvatosabban, mert nagyon könnyű headline-mondatokat kimondani, ami viszont nem célom. Fura, hogy ez a tévéműsor más kontextusba helyez engem. Ha úgy tetszik, egy egyszemélyes korlátolt felelősségű társaság lettem: felelősségem van a műsorért és a csatornáért is. Magyarul óvatosan kell fogalmazni.

Ez milyen érzés?

Vállalandó kompromisszum, noha az utóbbi, hosszú években mindig csak magamért és a saját cégemért kellett felelősséget vállalni. Ez egy újfajta felelősség, ha úgy tetszik. Ezért jó amúgy szólistának lenni: maradhatsz örök gyerek, és csak a saját hülyeségedért felelsz. De most nem húzhatom át a stáb, a producer, a csatorna életét azzal a fajta őszinteséggel, amivel válaszolni szoktam, ha engem egy újságíró kérdez. Azt látom, hogy ebből mindig gond lesz, és ezt rájuk való tekintettel nem akarom, mivel örülök, hogy bevállaltuk egymást, és együtt vágunk bele valami ismeretlenbe.

Nem volt ilyen húsz éve sem, mondjuk, amikor a Gesztiméter ment?

Arra szoktam gondolni, hogy milyen jó, hogy nem kereskedelmi tévés műsorvezetőként kellett leélnem az életemet, mert így nem volt rajtam soha ilyen korlát. A reklámiparral lelkileg már korábban végeztem magamban. Minél jobban megyünk bele ebbe a brutális fogyasztói társadalomba 1989 óta, annál több megkötés és szabály van benne. Nem egy elszabadult verbális vagy intellektuális pogózás a kreatív szakma. Nagyon kötött, gyakran a középszer felé mutató, túl óvatos, mindennek megfelelni akaró. Amíg jól ment, addig felelőtlenség lett volna elengedni szakmailag és anyagilag, de művészi aspektusból nézve már húsz-harminc évvel ezelőtt le kellett volna tojnom az egészet. Miközben a kétezres évekig nagyon érdekelt a reklám. Azt gondoltam, hogy egy jó játék, ami olyan embernek való, mint én: akinek sok ötlete van, és rövidtávfutó alkat, azaz projektekre, rövid távon nagy energiával tud dolgozni. Aztán mostanra kiderült, hogy hosszútávfutó is vagyok, az Ezeregyéjszaka musicalt például 17 éve kezdtem el írni.

Van olyan munka, vagy ötlet, amit megbánt?

Voltak középszerű kampányaim, sőt, elcseszett kampányaim. Voltak gyenge dalszövegeim, voltak dalok, amiket magamnak írtam, de utólag tudom, hogy nem nekem kellett volna előadni. Volt, amikor elgondolkodtatott a heves kritika. Azt biztos, hogy megbántam, hogy tíz évig nem zenéltem. Visszanézve eddigi életemre, lehet, hogy jobban jártam volna, ha folyamatosan zenével foglalkozom, mélyebb megértésével, nagyobb tudás megszerzésével, több dalkísérletből több jó dal született volna. De nem vagyok szomorkodós fajta, a „mi lett volna, ha?” kezdetű mondatoknak nincs értelmük.

Tanárszakon végzett. Milyen érzés látni azt, hogy a Mi vagyunk a Grund A Pál utcai fiúk musicalből önálló életre kelt a tanártüntetéseken?

Nagyon jó érzés. Egy dalszerzőnek nem lehet nagyobb jutalma az élettől, mint hogy az emberek beköltöznek egy-egy dalába, és nagyon sokat jelent nekik, mert megfogalmaz valamit, amire az írásánál nem is feltétlenül gondol. Az ember nem úgy ír egy dalt, hogy az jó lesz tüntetésekre. Ez a dal a közösségről szól. Arról szól, hogy összetartozunk, és egy helyre tartozunk. Ezt a regényben és az előadásban Grundnak hívják, de tulajdonképpen ez a haza maga. Ez egy olyan hazafias dal, ami nem rántja magára a melldöngető magyarkodásnak és a népies giccsnek a köpenyét, sem zeneileg, sem szövegileg. Az, hogy ezt a dalt a történetben gyerekek éneklik, valahogy mentesíti attól is, hogy a felnőttség minden bornírtsága és rossz ízlése ráugorjon. Sokan keresnek meg minket Dés Lászlóval, hogy engedélyt kérjenek a felhasználásra, de ha nem nyúlnak hozzá a zenéhez vagy a szöveghez, nem is kell hogy megkérdezzenek. Bejátsszák, szól a dal, és az embereket összekapcsolja. Ennél többet nem tudok elérni mint dalszövegíró. Nem szeretnék ezzel nyugdíjba vonulni, mert még egy csomó mindent szeretnék megírni. De ilyen értelemben ez az egy dal is indokolhatja, hogy miért foglalkozom dalszerzéssel negyven éve.

Ez az ön Oscar-díja.

Mondhatjuk így is, de hadd ne mondjak köszönőbeszédet.

Könyvet még nem írt. Hogyhogy?

Ennek a csábításnak még sikerült ellenállnom. Sokan megkerestek már, bizniszszempontból jó lett volna, hogy a Geszti ír egy könyvet. De miről? És milyen műfajú könyvet? Celebkönyvet kizárt. Sokszor azt látom, hogy ha ismert emberek könyvet írnak, éppen azt nem írják le, hogy mit gondolnak. Talán félnek, hogy népszerűséget vesztenek, vagy más, negatív következménye lesz. Szépirodalmat művelni, novellákat vagy regényt írni – egyelőre ez nem az én műfajom. Kétségtelen, hogy a sok felkérés elgondolkodtatott azon, hogy ha írnék könyvet, mi lenne benne, mi legyen a műfaja. Az én életem nem annyira izgalmas, hogy abból filmet lehessen csinálni, ez annak idején kiderült a Kalózoknál. Nem olyan drámai, hacsak nem azt nézem, hogy vesztettem el apámat vagy a nővéremet. A karrieremben vagy a sorsomban nincsenek nagy drámai fordulatok. Ami van, az az utolsó szakaszára jellemző, de az nem drámaibb, mint bárki másé, aki Magyarországon él.

Ha a gyerekszínészkedést is beleszámítjuk, ötven éve dolgozik. Le lehet ezek után állni?

Rólam senki sem hiszi el, de nagyon tehetséges vagyok a lustálkodásban. Mivel azonban tudom, hogy ez lehetne az én drogom is, ezért egy ponton túl nem engedem meg magamnak, mert nagyon nehéz lenne megint üzemi hőmérsékletre felfűteni magam. Hozzászoktam ahhoz, hogy egész életemben szabadúszó voltam. Soha nem volt főnököm.

Senki nem volt, aki megmondta volna, mit csináljon?

Nem, de nagyszerű emberekkel találkoztam, akiket elfogadtam tanáromnak, mentoromnak, társamnak. Tőlük rengeteget tanultam, figyelmeztettek a hibáimra, tőlük nem esett rosszul a kritika. Szerintem jól leírható egy ember élete az ilyen találkozásokon keresztül, vagy azokon a mondatokon keresztül, amiket ezek az emberek mondtak nekem. Ezek kulcsfontosságú momentumok. Jó érzés az, hogy néha most már én is tudok mondani fontos mondatokat a körülöttem lévő fiatalabbaknak. Ez tök jó, mert ez az élet rendje: az ember olyan korba ér, ahol már nem főszereplő, de segíthet másoknak azzá válni.

A szereplés Friderikusz Sándor podcastjában és a Geszti+ tényleg inspirálók voltak, és úgy is tűnt, mintha Geszti Péter tudatosan létrehozta volna egy új változatát.

Engem a kor hozott létre, és a korszak. Amikor lezáródnak a lehetőségeid, akkor új utakat kell keresni, új emberekkel. Ha van némi önismereted és önkritikád, akkor tudni kell, hol vannak a határaid, és kikkel tudod ezeket tágítani. Ha ugyanolyan hülye lennék, mint harmincéves koromban, akkor felesleges lett volna még ennyit élni. Most olvastam egy Cicero-mondást: ha van egy könyvtárad és egy kerted, akkor mindened megvan. Ha van egy laptopod és van egy teraszod, akkor megvan mindened, amire intellektuálisan szükséged lehet. A személyes érintkezések is fontosak, de azokat a Covid elvette tőlünk egy időre. Szerintem igenis eltűnt egy régi világ, és van egy új világ. Ha szeretnél az új világ tevékeny résztvevője lenni, akkor a korodtól függetlenül go for it.

Sokszor az a kérdés, hogy mi értelme leélni nyolcvan évet. Az utolsó húsz év rendszerint, ahogy idősebb barátaim mondják, nincs jól kitalálva biológiailag, és azt gondolom, hogy társadalmilag sem. Látom, hogy az idős emberek többsége méltatlan körülmények között él, és ránk is ez várna. Valóban ez kell, hogy várjon? Vagy hogy tudjuk ezt kicsit méltóbbá, érdekesebbé és elviselhetőbbé tenni? Nézem a világ jelenségeit: klímaválság, háború, infláció, mesterséges intelligencia, a közösségi média őrjöngése. Egyre gyakrabban azt érzem, hogy az a legjobb, ha azzal szórakoztatom magam, ami belülről fakad, amit én hozok létre. Lehet, hogy később még jobban szűkülni fog a tér, mert úgy fordul a történelem, vagy bekopogtatnak a betegségek, vagy elveszítem a barátaimat. Az is lehet, hogy ők veszítenek el engem, akkor legalább nem nekem kell aggódnom, akkor az öregkor megoldódik magától.

Ez a sok munka nem hiányzik fizikailag, de igazából ez szórakoztat. Nem úgy kell elképzelni, hogy éjjel-nappal bányászként kínlódok az aknában, hanem egy nagyon keveseknek megadatott helyzetben vagyok: mindenről én hozok döntést. A szabadságunknak egyfajta fokmérője ez. Ha a külvilág nem is teremti meg, magad számára létre tudod hozni a teljesítményeiden keresztül. Nem csak azt választhatom meg, hogy kikkel veszem körül magam, amit nagyvállalatoknál nem tudnék, hanem azt is, hogy mikor mit csinálok.

Ez a legnagyobb privilégium, ami csak létezhet, nem?

Én is ezt gondolom. Ha úgy tetszik, rohadt gazdag vagyok, csak nem a pénzt tekintve, hanem a szabadságot illetően. Ez is tőke. A pozitivitás belülről fakad, miközben én is tudok depis lenni. Megtanultam azt, hogy ki kell ráncigálni magam bizonyos helyzetekből. Van, amikor számíthatsz mások segítségére, és van, amikor nem. A Geszti+ podcast is erről szólt: újfajta önismeret és újfajta tudatosság kell, főleg egy bizonyos kor után. Fiatalkorban a lendület átvisz egy csomó baromságon.

Azért nehéz interjúkat adni néha, mert nem akarok erőből egy jaj de vidám, mosolygós, pozitív, X generációs, megbölcsült Geszti-képet festeni magamról, hiszen én is tele vagyok olyan kételyekkel és problémákkal, amiket ez a korszak rám rak.

Magyarországon még mindig kevesen beszélnek arról, hogy hogyan lehetne jól lenni.

Mert a magyar kultúrában ez nincs. Itt mindennek a hiánya van. Ezért is illik szarul lenni. Akkor is, ha nincs rá ok. De ok azért több is van, mint kéne. Ha csak a huszadik századot nézzük, hogy milyen iszonyatos traumákon ment keresztül az ország Trianontól Kádárig, középen a holokauszttal… Tragikus, drámai terheket cipel minden család. A „jól lenni”-re nem maradt tapasztalat, megélés, tér, idő, hogy kinőjünk ebből. Az a szerencse, ha ennek a létezését megtaláljuk a zenében, a költészetben. Ezért szomorú az, hogy ez a fajta nemzeti kultúra beszorult az undergroundba.

Én azt látom, hogy a mainstream elkezdett afelé elmozdulni, hogy régen tényleg minden jobb volt, például annál nem volt jobb, mint a Balatonon nyaralni a nyolcvanas években.

A science fiction drága műfaj.

A Műanyag égbolt elkészült.

Az még mindig underground. Olyan kódok vannak benne, amiktől a mainstream közönség megijed, nem akarja látni, mert elgondolkodtató, és nem válaszokat ad, hanem kérdéseket hagy. Azt nem szereti a tömeg. „Jó napot kívánok, itt egy kérdés, egyszerű választ tessék nekem adni!” Ezt hívják demagógiának, amikor bonyolult kérdésekre egyszerű válaszokat adnak. Pontatlanokat. Hazugokat. Közben nagyon kevés az a közös siker a történelmünkben, amit mindenki egyformán sikerként könyvelt el.

Csak a sportesemények.

Aranycsapat, vízilabdacsapat – mind macsó, férfias, csapatos küzdelem, mint a honvédelem. Innen már csak egy lépés, hogy miért az Egri csillagok és A Pál utcai fiúk lettek A Nagy Könyvek az egykori tévéműsorban. Témájukban a haza és a honvédelem körül forognak.

Ráadásul A Pál utcai fiúk vége az, hogy a gyenge meghal.

Ki akar ma közkatona lenni? Inkább legyél oligarcha, ne Nemecsek Ernő! Miközben arra tanítottak minket, hogy legyünk Nemecsek Ernők, csak „ne fázzál meg, kisfiam, vegyél fel egy sálat!”. A közös sikerélmény sajnálatos hiánya adja meg a mai politikának az érzelmi magját is. Amiről beszélünk, annak persze van egy másik aspektusa: a popkultúrát és a filmkultúrát nem Magyarországon találták fel. Még az irodalmat se. Az, hogy Magyarország többnyire követő típusú magatartást folytat sok műfajban, az természetes. Ady Endre is a szimbolistákat olvasta. Az izmusok festői is Párizsba jártak tanulni. És ez ma is így van többnyire.

A Holiday Rap meg a Magyarország is külföldi minta alapján készült.

Pontosan! De ezt nem szégyellem, hanem természetesnek tartom. Ettől nem lesz kisebbrendűségi érzésem, és a libidóm se fog összemenni tőle. Ott kezdődik a játék, hogy te mit tudsz ehhez hozzátenni, hogyan fordítod át itteni értékké. A világunk abszurd. Mindenki ordít. Az utcán és a social mediában, mindenhol. Egy ilyen zavaros térben nem érvényesek a megbízható mértékegységek. Ezért tulajdonképpen mindenki azt csinál, amit akar. Elvben.

Az Adom a napom augusztus 28-án indult a Viasat3-on.