A vágóhídon levágott állatok mészárlását sem nézzük már végig, csak a konzervet esszük

„A hűbérúr önkénye, mint egy dupla bőrredő, / rázáródik a jobbágyokra”. Erős kötetindítás 2023 Magyarországán. Már ha jól olvasom a verset.

Jól olvasod. Ha az interjút is provokatívan szeretném indítani, akkor azt mondanám, hogy meg vagyunk szopatva. Ennek a könyvnek is van egy ilyen beütése, nyilván nem véletlenül választottam ezt nyitóversnek. De a kötet másról is szól. A költők gyakran hivatkoznak arra, hogy nem akarnak leereszkedni a közélet ügyeihez, bepiszkolni magukat a politikával, de én inkább azt mondanám, hogy szerintem mindez most költőként unalmas. A jelenlegi magyar politikai helyzet nagyon kiszámítható, engem pedig ebben a kötetben inkább a kiszámíthatóság kijátszása érdekelt.

A középkor társadalma (nemesek és jobbágyok) és brutalitása (bélpoklosok, elevenen megégetett gyilkosok) elevenedik meg a szövegekben. Ilyen irányokba tartunk?

Részint a feudalizmus felfogása tért vissza közénk: újra vannak vármegyék, a mai vidéki hűbérurak meg szinte robotot végeztetnek a munkásaikkal. A könyv A gonoszság története ciklusában viszont az univerzális kegyetlenséget akartam megmutatni: egészen elképesztő, hogy a történelemben bárhova nyúlunk, az emberi gonoszság mindig jelen van. A leglátványosabban persze a középkorban voltunk kegyetlenek, de ne gondoljuk, hogy ma nem vagyunk azok, csak ma már kiszervezzük azt a gyarmatokra. Letagadjuk, hogy közünk lenne hozzá. A vágóhídon levágott állatok mészárlását sem nézzük már végig, csak a konzervet és a csomagolt ipari húst fogyasztjuk.

A címbéli muréna is infernálisan csúnya lény. Ő hogyan jött képbe?

A muréna, azt hiszem, tényleg a legkevésbé szimpatikus állatok egyike: ez a tenger sziklái között élő, kígyószerű hal egyszerre hasonlít a fantasyk sárkányábrázolásaira és az Alienre. De engem elsősorban a cikázó, kiszámíthatatlan mozgása érdekelt benne, a nyugtalanító, furcsa idegensége, és ahogyan a nyálkás bőrével kisiklik a kezeink közül. Mindezt elég sok mindenre és mindenkire rá lehet olvasni. Ha akarom, még a saját életpályámra is, ahogyan a kamaszkoromban megalapított rapzenekartól indulva több vargabetűn át eljutottam oda, ahol most vagyok.

Milyen életszakaszodban íródtak az új versek?

Talán mondhatom, hogy a legjobb életszakaszomban vagyok most, ami erős kijelentés ahhoz képest, hogy mik történnek a világban körülöttünk. Saját magammal mégis most vagyok a leginkább rendben. Elmúltam negyvenéves, a művészi öntudatom is talán mostanra szilárdult meg. Emiatt a kísérletezésnek is mertem nagyobb teret adni, és próbáltam megvalósítani azokat a poétikai kísérleteket, amik érdekeltek. Például, hogy az irodalmi és filozófiai tanulmányok nyelvét hogyan tudom a vers nyelvével összehozni.

Negyvenen túl változtak a megfelelési kényszereid az apád, Závada Pál írói örökségével kapcsolatban?

Ezzel kapcsolatban nekem soha nem voltak nehézségeim, az apám mindig nagyon jó fej és elfogadó volt velem, ezért megfelelési kényszereim sem voltak igazán felé, az elmúlt tíz évben pedig különösen szoros lett a kapcsolatunk. Sokkal inkább az irodalmi szcéna volt velem szemben sokáig gyanakvó: mit ejtőernyőzik itt be oldalról ez a rapper gyerek?

A rapper gyerek zenekara, az Akkezdet Phiai mostanra viszont megszűnt. A muréna tehát mintha hátrafelé mozogna: a közönséged egyre szűkül, lassan már csak kisebb felolvasásokon vagy az ELTE BTK folyosóin találkozhat veled a közönséged.

Köszönöm az elismerő szavakat! De valóban, a zenekart többek között azért nem tudtam tovább csinálni, mert szintet kellett volna lépnünk a közönségünk méretében és anyagilag is. Az underground és a mainstream határmezsgyéjén egyensúlyozva már akkora hallgatóságot szereztünk, ami szorongással töltött el, majd egy ponton túl annyira személytelenné vált ez a tömeg, hogy nagyon destruktívan hatott rám. Nem vagyok exhibicionista alkat, az alkotás mindig jobban érdekelt a fellépéseknél. És hát a backstage-ekben sem olyan kellemes üldögélni századszorra is három banán és egy üveg Jack Daniel’s társaságában. Az előadói lét sokszor nagyon magányos.

A kortárs magyar rapperek közül kik a kedvenceid?

Beton.Hofit nagyon szeretem, mert úgy populáris, hogy közben nyelvileg mégis olyan megmunkáltak a szövegei, amilyenekkel ritkán találkozunk a könnyűzenében. Kedvelem a Slow Village-et, ők igazi old school hiphopot csinálnak bravúros rímekkel, és szintén remek szövegei vannak Mikee Mykanicnek is. Co Lee még fiatal, de szerintem kifejezetten nagy előadó lesz, mert már most látszik, hogy megvan hozzá a lendülete és a tehetsége. De 6363 is nagyon izgalmas.

Miért van az, hogy a rap jóval bátrabban reagál a közélet történéseire, mint a kortárs líra? Még ha néha a kormánymédia kicenzúráz is bizonyos sorokat a rapszövegeikből.

Mert a versnek talán nem az az elsődleges feladata, hogy direkt módon fogalmazzon – és ezzel eljutunk a művészet hasznosságának kérdéséhez is: vajon mennyire kell a művészetnek hasznosnak, társadalmilag elkötelezettnek lennie? Szerintem fontos, hogy legyen társadalmilag elkötelezett művészet, és jó, ha foglalkozik a közélettel, a kiszolgáltatott helyzetben lévőkkel, a kisebbségekkel. A kérdés számomra inkább az, hogy ezt milyen formában teszi. Én azt a művészetet kedvelem igazán, amelyik nem adja egykönnyen magát, és elsőre nehezen megfejthető. Az ilyen típusú művészet üzenete viszont, ha van neki egyáltalán, csak kevesekhez jut el. Elég paradox helyzet.

És mióta az alanyiság átköltözött a közösségi médiába, és az E/1-nél nincs fontosabb, a személyességnek a költészetben hogyan juthat hely?

Ez szintén a műfaj egyik hot topicja, az úgynevezett identitáspoétika. Láthatóan számos fiatal szerző visszatért ehhez a fajta pszeudoalanyisághoz. Én viszont azért sem tudnék ehhez az áramlathoz csatlakozni, mert túlságosan is elárasztónak érzem ezt az E/1-et, például ahogy a közösségi médiában mások az arcomba tolják a magánügyeiket és a véleményüket. Azt sem gondolom, hogy mindenkinek köze van bármihez, amit teszek vagy gondolok, sőt, nagyon kevés embernek van igazán köze hozzá. Nevezhetjük ezt szemérmességnek is.

„Egyszerre érzem, hogy muszáj részt venni a politikában, és hogy a legjobb volna kivonulni belőle.” Két éve ezzel a címmel jelent meg veled interjú. Most éppen hol tartasz ebben a dilemmában?

A jelenlegi politikából, ahogy a későkapitalizmusból sem nagyon látszik a kiút, a felháborító ügyek már csak ideig-óráig lepnek meg minket, és nem tudunk újabb ötletekkel előállni, hogy mit is lehetne csinálni. A NER problémamentesen konszolidálódik. A korábbi ellenállási frontok is kezdenek megtörni. A hatalom a post-fact korában lényegében számonkérhetetlen: állít valamit, majd az ellenkezőjét teszi, végül gond nélkül letagadja. Kimehetsz az utcára tüntetni, az öklödet rázni, de már jön is a következő ügy.

Melyik tüntetésen vettél részt utoljára?

Erkölcsi kötelességből eljárok néha tüntetésekre, a legutóbbi nagy pedagógustüntetésen viszont nem tudtam részt venni, mert ironikus módon éppen tanítottam. A legmeghatározóbb számomra az SZFE bedarálása elleni tiltakozás volt, abban kicsit tönkre is mentem. Főleg amikor napokkal később beültem egy taxiba, és a Vas utcánál járva azt mondta a taxis, hogy „itt randalírozott az a rettenetes csürhe”.

Beleállsz ilyenkor a konfliktusokba?

A taxisokkal nem, velük mindig nagyon szépen beszélek. De annak ellenére, hogy a gonoszság történetéről írtam az új kötetben, őszintén azt gondolom, hogy az emberek alapvetően nem gonoszak, inkább tájékozatlanok. Ez pedig nagyrészt nem az ő hibájuk. Emiatt én sokszor sajnálkozást érzek inkább, mint dühöt, és nem akarom senkinek leereszkedően elmagyarázni a tényeket és összefüggéseket. Legtöbbször a másik ember véleménye amúgy is rég megszilárdult már, mégpedig érzelmi alapon, úgyhogy semmi szüksége a tényekre. Az embereket nem a tények érdeklik, csak az, hogy megerősítsék őket a saját hitükben. Ez is megidézi a középkort: visszatért a vakhit és a babona.

Ezt a leereszkedő attitűdöt is érinted a Könyves Magazin oldalán megjelent esszédben: „az elitet saját kultúrsznobériája és (olykor persze jogos) erkölcsi ítélkezése számolja föl”, írod, miután az is ciki lett, ha egy költő reklámot vagy popslágert ír, és az is, ha állami ösztöndíjat fogad el. Ezt nevezed a kormány rafinált szalámitaktikájának. Ezen pontosan mit értesz?

Ez egy nagyon okos politikai húzás: belapátolnak rengeteg pénzt az alkotók közé, akik széttépik egymást érte. A magyar kultúrában régóta nem volt ennyi pénz, jelentős összegekre lehet pályázni. Viszont abban a pillanatban, hogy valaki megpályázza ezeket, az egyik oldal dörzsöli a tenyerét, hogy most már az illetőt is sikerült bekebeleznie, a másik oldal pedig elítéli miatta, és kirekeszti. Radikalizálódtak az indulatok, mindkét oldalon folyamatos megbélyegzés zajlik. A kulturális mező hihetetlenül perverzen működik jelenleg.

A kultúrsznobéria is ellentmondásos dolog, mert egyrészt szeretném, ha lenne legitimitása az összetett akadémikus költészetnek, azaz, hogy ne kelljen minden versnek mindenkihez szólnia, mert ez megint csak illúzió. Másfelől azt gondolom, hogy nem kellene úgy írnunk a kiszolgáltatottabb rétegekről, hogy fogalmunk sincs az életükről, és ráadásul ők egy szót sem értenek belőle.

Ne beszéljünk már felülről lefelé, valamiféle értelmiségi pózból.

A magát baloldalinak valló értelmiség egyébként is rettenetesen lenézi a populáris kultúrát, ami engem eléggé zavar. Én dolgoztam az Operettszínházban, és más szórakoztató színházakban is, sokféle műfajban meg tudom találni az örömet a Netflix sorozataitól kezdve más népszerű tartalmakig. Nem csak Kierkegaard olvasása és Ligeti-művek hallgatása jelenti a kultúrát.

A Petőfi Irodalmi Múzeum igazgatójával volt valaha személyes kapcsolatod?

Soha nem volt.

Amikor Demeter Szilárd a Telexnek olyasmiket nyilatkozott, hogy annyira gyűlöli a színházat, mint más a fogászatot, illetve hogy Parti Nagy Lajos a tehetségéhez képest mostanában szarokat ad ki, tiltakozó posztot írtál. A te értelmezésedben miről szólnak ezek a Demeter Szilárd-i mondatok?

Ezek a mondatok akkoriban tényleg megráztak, ma már inkább azt gondolom róluk, hogy egy kamuflázs stratégia részei. Szerintem ez a beszédmód a baloldali értelmiség hergelésére van kitalálva, és láthatólag működik is, bennem is minden alkalommal felmegy a pumpa ilyenkor. Csakhogy amíg ezeken csámcsogunk, salátatörvényekben megszavaznak valamilyen aljasságot. Emlékszem, Donald Trump még sehol nem volt akkor, amikor a Black Mirror sorozat első évadában megjelent egy virtuális kék maci, akinek a beszédeit reklámszövegírók írták, megbotránkoztató stílusban. Aztán a filmben az emberek elkezdtek a kék macira szavazni. Most ott tartunk, hogy ez a fajta botránypolitizálás és trollpolitizálás mindennél jobban működik, miközben a valós döntésekről és intézkedésekről sokszor fogalmunk sincs, helyette a felháborító mondatokon idegeskedünk.

A Black Mirror óta megszületett a ChatGPT is. Költőként kísérleteztél vele?

Egyelőre nem. Barátom, az író-rendező ifj. Sebő Ferenc viszont betáplált egy csomó Beckett-szöveget a ChatGPT-nek, és íratott vele egy színdarabot, amit Menekülés Godot elől címmel bemutattak az RS9 Színházban. Ferit tehát az érdekelte, hogy a mesterséges intelligenciával hogyan lehet a művészet malmára hajtani a vizet, de én a Harari-féle apokaliptikus hangokat is teljesen valószerűnek tartom – én is láttam kamaszként a Terminátor 2.-t, amiben a gépek átvették a hatalmat. A német kísérleti költészet egyébként már akkor játszott a mesterséges intelligenciával, amikor az még gyerekcipőben járt, és nagyjából csak a Google Translate létezett. Engem ez a játék valamiért kevéssé izgat, a fejemben levő intelligenciát szívesebben használom.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál programjai között mutatta be a Trojka Színház Gryllus Dorka rendezésében a SZX_MCHN (Szex Machine) című előadást, amit a társulat tagjaival és a barátaikkal készített beszélgetések alapján te írtál. Mi újat lehet még mondani a szexről?

A Szex Machine többek között arról szól, hogy képtelenek vagyunk egymással megosztani a vágyainkat, hogy milyen elvárásaik vannak felénk akár a partnerünknek, akár a társadalomnak, és hogy az LMBTQ+-közösségeknek mennyire nincs még ma sem elfogadottságuk a magyar társadalomban. Ez pedig gyakran drámai konfliktusokat szül. Az előadásban megrázó történeteket hallhatunk arról, hogy anyák és apák hogyan bántják a saját gyerekeiket, akik bevallják nekik, hogy melegek, vagy transzok, mert érzéketlenségből, vagy empátiahiányból nem tudnak beleérezni a helyzetükbe. De az előadás mindemellett azért vicces is, megtalálható benne a drag show-k világa és a camp esztétikája, köszönhetően főleg a fantasztikus Lakatos Márknak. Az előadást a híres Alteregó klubban mutattuk be, és szerintem nagyon menő, hogy a főváros és a Tavaszi Fesztivál felvállalta ezt a programot. Nádasdy Ádám még a nyilvános főpróbát látva azt írta nekünk, hogy nagyon jól szórakozott.