Volt bennünk egy vakmerőség, hogy vágjunk bele, aztán menjünk a falnak, nézzük meg, mi lesz a dologból

Nemhogy Magyarországon, hanem az egész világon is ritka az olyan film, mint a Műanyag égbolt: egy felnőtteknek szánt, kevert animációs technikával készült sci-fi arról, hogyan tud az emberiség megbirkózni a világégést követő pusztulattal. Pontosabban azzal, hogy nincs is teljes pusztulat, a civilizáció valamilyen formában túlélt, Budapest egy töredéke védőbúra alatt él, egy olyan társadalomban, ahol ötvenéves kor után az emberbe beültetnek egy magot, hogy fává alakulva az emberiség élelmezését biztosítsa.

A Műanyag égbolt készítése még az elsőfilmesek filmtervét támogató Inkubátor-program első évében készült, azóta jó sok víz lefolyt azon a Dunán, ami a filmben már csak egy kiszáradt meder a pusztában. A filmet író és rendező Bánóczki Tibor és Szabó Sarolta két közös rövidfilm után vágtak bele a nagyszabású sci-fibe, amit rotoszkóptechnikával készítettek, azaz hús-vér színészekkel forgattak jeleneteket, majd azokat átrajzolták. A végeredmény az idei berlini filmfesztiválon volt először látható, de a nemzetközi forgalmazó segítségével szélesebb közönséghez is el fog jutni.

A magyar díszbemutató előtt beszéltünk Bánóczkival és Szabóval arról, hogy milyen együtt alkotni párként, mit láttak meg a Szárnyas Fejvadász folytatásában, amit meg kellett változtatniuk a filmben, melyik színész kinézetét kellett alapvetően módosítani, és hogy tisztában voltak azzal, hogy megosztó lesz az, ahogy a film kinéz.

Nagyon tetszik a párosotok művészneve, a Domestic Infelicity, amit nem is tudom, hogy lehetne magyarra lefordítani. Háztartásbeli szerencsétlenség?

Szabó Sarolta: Mi úgy hívjuk, hogy otthoni boldogtalanság.

Bánóczki Tibor: Ez egy 20. század eleji kifejezés, Michael Lesy Wisconsin Death Trip című könyvében találtuk. Akkoriban Wisconsin államban nagyon sok házaspár őrült meg a magánytól.

SZS: A korabeli újsághírekben pedig az ok mindig az otthoni boldogtalanság volt. Amikor 2004 körül eldöntöttük, hogy animációs projekteket fogunk csinálni, kerestünk egy nevet magunknak. Arra akartunk utalni, hogy egy pár vagyunk, és mivel van egy szarkasztikus humorunk, úgy gondoltuk, hogy bármi is lesz ennek a társulásnak a jövője, ez a név mindent lefedhet.

Mikor jöttetek rá, hogy jól tudtok együtt dolgozni?

BT: Először egymás munkáit kezdtük kritizálni, beszélgetni róluk.

SZS: Tibi animációszakon tanult az akkori Iparművészeti Egyetemen, ami most a MOME, én fotószakra jártam oda. Mindig nagyon szenvedélyesen kritizáltuk egymás munkáit. De mindig megvolt a külön csapásunk, amit csináltunk. Elkezdtünk besegíteni egymásnak, és 2004-2005 körül kezdett el kikristályosodni, hogy megpróbálunk közös animációs projekteket csinálni. Aztán egyre nagyobb falatok jöttek. Készítettünk közösen Music Television-reklámszpotokat, videoklipet, aztán rövidfilmet is. Ez egy folyamatos összeszokás és csiszolódás volt, felfedeztük, hogy jól tudunk együtt dolgozni, nem esszük meg egymást. Vagy ha meg is esszük, az mindig a projekteket segíti.

Felosztjátok a feladatokat?

BT: Állandó párbeszédben vagyunk a munkáink alatt. Van, amikor nem lehet egy munkafolyamatot ketten csinálni, de nem volt olyan dolog a Műanyag égboltban, amit ne beszéltünk volna át, a legkisebb dizájntól a legfontosabb dramaturgiai problémákig. A forgatókönyvírás is úgy ment, hogy passzolgattuk egymásnak a jeleneteket, valamelyikünk elkezdte, a másik szétszedte. Folyamatos kreatív pingpongozás van közöttünk.

Hogyan kezdődött a Műanyag égbolt?

BT: Érdekelt minket a metamorfózis, ez az ősi mitológiai téma, ember és növény metamorfózisa pedig még izgalmasabbnak tűnt, főleg egy disztópikus történetbe ágyazva. Már 2015-ben is látszott az a klímaválság, ami felé ez a bolygó halad. A rövidfilmjeinkben is felmerült ez a téma, és ezek a dolgok ebben a történetben összeértek. A filmterv még a legelső Inkubátor-programban indult, ott kapott először támogatást, és elég küzdelmes útja volt, amíg idáig eljutott.

SZS: 2014-ben kezdtünk el ezzel a témával foglalkozni. Egy évvel később indult az Inkubátor, és úgy éreztük, hogy most vagy soha.

Nagy energiát, nagy elszántságot, sok időbefektetést igénylő projekt lett, ezt tudtátok előre?

SZS: Először úgy írták ki az Inkubátor-programot, hogy egy év alatt kell egy animációs filmet megcsinálni. Mi azt gondoltuk, hogy ez egy kamikaze-hadművelet, de bele kell vágnunk, és meg kell próbálni ennek a programnak a kereteit kitágítani. Abban biztosak voltunk, hogy a Műanyag égbolt nem egy-két éves projekt lesz. Szerettünk volna külföldi producert is bevonni, hogy több lehetőségünk legyen.

BT: Közben változtak az Inkubátor szabályai, de akkor még lehetett bármilyen koprodukcióban gondolkodni, nem volt semmiféle megkötés. Egészen mostanáig. Volt bennünk egy egészséges-egészségtelen vakmerőség, hogy vágjunk bele, aztán menjünk a falnak, nézzük meg, mi lesz a dologból. Azt tudtuk, hogy sok idő lesz a film elkészítése, de azt nem, hogy ennyi. Az animációban ha a pénz kevés, akkor a gyártási idő nő meg. Egyébként külföldi projekteket megnézve az öt-hét év teljesen normális, csak ott nagyon sok idő megy el arra, hogy összeszedjék a pénzt, dolgozzanak a forgatókönyvön. Tehát az a hét év, amit ezzel a filmmel töltöttünk, nem irreális.

SZS: Máshol először összeszedik a teljes büdzsét, és onnantól tudják, hogy az mit enged, hogyan lehet kivitelezni a filmet. Mi gyártás közben próbáltunk még pénzt szerezni. Készítettünk egy filmet, amire kezdetben nem volt meg a megfelelő keret, de úgy mentünk neki, hogy nem arra gondoltunk, mire nincs pénzünk, hanem arra, hogy a lehető legjobbat ki tudjuk préselni abból, ami a rendelkezésünkre áll.

Nem féltek ilyenkor attól, hogy ha kijelöltetek egy utat hét évvel ezelőtt, azon végig kell mennetek?

BT: De. Ez nyilván a médiumnak a sajátossága: vannak pillanatok, amikor már nem tudsz visszamenni. Mi azért próbáltunk mindig organikusan dolgozni, amennyire az animáció engedte, és változtatni azon, ami jobb lehetett. De azért sok dolog válik korán véglegessé egy animációs filmben, úgy, hogy még éveket dolgozol, mire befejeződik a gyártás. Nálunk probléma volt az is, hogy a világ merre változik hét év alatt, megmarad-e a film aktualitása. Emellett alkotóként is máshol állsz hét év után. Ez persze normális, csak amíg egy játékfilmes egy ideális világban néhányévente új filmbe tud kezdeni, nálunk nagyon hosszú idő telhet el két film között.

De az alapja, ami miatt nekikezdtetek, nem változott meg?

BT: Az nem. A gyártás alatt jöttek ki olyan filmek, amikben valami látványelemet, dizájnt megláttunk, és azt mondtuk, hogy ú, basszus, ez pont olyan, mint amit mi találtunk ki. A Szárnyas Fejvadász 2049 előzetesében például láttunk egy vákuumozott fóliába csomagolt embert. Ez a mi filmünkben is ilyen lett volna, de akkor még meg tudtuk változtatni, hiszen nekünk még évek voltak hátra a gyártásból.

SZS: A mi világunk építészeti stílusa az elején egy más irány volt. Pont a Szárnyas Fejvadász 2049 miatt gondoltuk, hogy visszaveszünk a falanszterjellegéből. Azt gondoltunk, hogy visszamegyünk egy maibb világba, nem lesz annyira sci-fi, sem az építészetben, sem a járművekben, inkább álljon közelebb a jelenhez. Ami utólag visszatekintve jó döntés volt, mert nem veszi el a figyelmet a párkapcsolatról, az útról és a film filozófiájáról.

Én is most, 2023-ban egy több mint száz éve épült házban lakom.

SZS: Készítettünk egy történelmi timeline-t az előttünk álló száz évről. Leírtuk, hogy mi történik majd Magyarországon, a világban. A mi elképzelt jövőnkben az összeomlást körülbelül 2060-ra tettük. Nagyon közel vagyunk ehhez, ezért sem olyan futurisztikus a Műanyag égbolt tárgyi világa.

A film nagyon sok eseményt és háttértörténetet nem bont ki. Ti ennek a tudásnak a birtokában voltatok?

BT: Igen. A legelső ötlet abból jött, hogy a 2010-es években nagyon sokat cikkeztek arról, hogy a termőföld meghal, degradálódik a földréteg legfelső része, és hogy ez mit fog eredményezni. Aztán rájöttünk, hogy ezt az információt nem kell tudni. Egyszer csak történik valami, amitől kialakul a filmben látható társadalom. Nem is arról szól a film, hogyan omlik össze a világ, hanem hogy hogyan élünk egy ebből felépített rendszerben.

Amikor a szereplők kérdezik egymástól, hogy vajon vannak-e más városok, akkor arra ti tudjátok a választ?

BT: Mi azt gondoltuk, izgalmasabb, hogy ők sem tudják. Ez a város, amit a filmben látunk, és ami Magyarországot is jelképezheti, hermetikusan lezárta magát. Mi így élünk, és senki más nem számít. Lehet, hogy vannak ebben a világban más városok, de lehet, hogy brutálisabbak, vagy más rendszer szerint élnek.

Budapest mellett feltűnik Miskolc is. Miért pont azt a várost választottátok?

SZS: Először is, Tibi borsodi.

BT: Sárospatakon születtem, és nekem Miskolc volt nagyon sokáig a nagyváros. A történetben is kapóra jött, ez egy olyan állomás, ahonnan a szereplőknek el lehet jutni a Tátrába, nyilván nem mehettek Debrecenbe vagy Szegedre. Én a fél életemet vonatozással töltöttem, a Tiszai pályaudvar nekem egy emblematikus helyszín. Nagyon izgalmas volt használni és átalakítani ezeket a tereket.

SZS: Azt is gondoltuk, hogy milyen szuper lehetőség, hogy nemcsak Budapestet mutatjuk meg, hanem eljutunk vidékre, egy kis faluba és egy nagyvárosba is. A magyar közönségnek is izgalmas, hogy beutazzuk az országot, megnézünk olyan ikonikus helyeket is, mint a Balaton.

Hogyan döntöttétek el, hogy ilyen technikával készül a film?

SZS: A forgatókönyvírás alatt alakult ki, hogy a rotoszkóptechnikáját választjuk. Először 2D hátterekben gondolkodtunk, de ahogy megjelent a szlovák producer, akkor jött az a lehetőség, hogy tud hozni egy 3D-s csapatot.

BT: Minden animációs rendező, amikor elkezd egy filmen dolgozni, látja maga előtt a technikát. Valahol az agyának a hátsó részében azzal is elkezd foglalkozni, hogy ezt meg lehet-e csinálni. Mi abszolút úgy képzeltük el, hogy ez a történet komoly színészi munkát igényel, bár tisztában voltunk azzal, hogy a rotoszkóp egy nagyon zavarba ejtő technika. A legrealistább animáció, de mégis más, mint az élőszereplős film, és vannak nézők, akiket ez a technika ledob a filmről. Ahogy veled is történt a te kritikád szerint is. De egyszerűen nem tudtuk máshogy elképzelni és gyárthatóvá tenni, hogy megtartsuk azt az érzelmi töltetet, amit a színészek hoztak be a filmbe. Ez a film fura módon szintén egy hibrid: az élőszereplős és az animációs világ határán lebeg.

SZS: Az animációs szakmában is van egy idegenkedés ettől a technikától.

Miért?

BT: Az animációs világban megvannak azok a fajta tradicionális beidegződések, hogy neked a semmiből kell animálni.

SZS: Hogy valami hogyan mozog és hogy lesz animálva, az egy plusz szakmai kihívás az animátoroknak. Nehéz volt összeszedni a csapatot, mert nem minden animátor szerette ezt a munkát, túl mechanikus volt nekik, úgy érezték, hogy nincsen benne az a szabadság, az a művészi output, mint egy klasszikus animációban.

BT: Ne kerülgessük a forró kását: ez az animációs világban olyan, mint egy csalás. Hiszen már felvetted a mozgást, a mozdulatot már megcsinálta a színész.

Hogyan vettétek fel az élőszereplős jeleneteket? Voltak díszletek, kellékek?

BT: Nem volt szükség zöld háttérre, egy egyszerű fotóstúdióban vettük fel, fehér háttérrel, minimális díszletek voltak.

SZS: Minden bútort és lámpaállványt használtunk, ami a stúdióban volt, hogy a teret jelöljük a színészeknek. Mindig elmondtuk nekik előre, hogy egy adott jelenetben milyen környezet van, milyen hangulat, milyen napszak. Tisztában voltak a világgal, ami körülvette őket.

BT: Olyan volt, mint egy nagyon korai színházi próba.

A színészek jól viselték?

BT: Szerintem jól. Annak mindenki örült, hogy nálunk nagyon rövidek voltak az átállások, nem kellett három órát egy lakókocsiban várniuk két jelenet forgatása között.

SZS: A bevilágítás sem volt túl extra, pár lámpával dolgoztunk.

BT: Lehet, hogy a véletlen műve, de a színészeink vizuálisan mind nagyon érzékenyek voltak, mindig el tudták képzelni, hogy milyen az a láthatatlan környezet, ami körülveszi őket. Persze voltak vicces szituációk, amikor egy kanapé volt a teherautó ülése, amiben úgy kellett ülniük, mintha vezetnének. Van ennek a fajta forgatásnak egy low-budget hangulata, közben pedig a Marvel-filmek is majdnem ugyanígy készülnek.

SZS: Ahogy a Trónok harcában is előfordult, hogy egy felmosófej volt a sárkány feje az élőszereplős forgatáson.

BT: Bár az még furcsább lehetett a színészeknek, hogy rajzfilmfiguraként látják magukat vissza.

SZS: Ne használjuk ezt a szót! Az animációs karakter megnevezés korrektebb.

A képmásukat adják, de mégsem. A lehetőség ott volt a kezetekben, hogy manipuláljátok a színészi játékot, használtátok?

SZS: Soha nem manipuláltuk. Ez nagyon veszélyes, mert ennek a technikának az alapja, hogy kövesse a felvett anyagot, és a színészi játék megváltoztatása ilyen módon nagyon rossz végeredményhez vezethet. Olyan viszont történt, hogy Nagy Zsolt, akinek a karaktere tüsihajú és simára borotvált arcú, a forgatási napján hosszú hajjal és hatalmas bajusszal érkezett.

BT: Akkor forgatta a Napszálltát, és nem vághatta le.

SZS: Ilyeneken változtattunk az animáció során.

BT: Van olyan típusú rotoszkóp, ami fluidabb, ami megengedne utólagosan sokkal több manipulációt, de ez nem az a film. Amúgy sok olyan animáció is használja a színészeket, amikről nem gondolnád. Ha látsz felvételeket arról, hogyan veszik fel Disney- vagy Pixar-filmek hangját, ott látható, hogy a színészek játszanak közben. Vagy nagyon érdekes, ahogy Wes Anderson A fantasztikus Róka úr szinkronszínészeivel felvette előre a jeleneteket, helyzetbe hozta őket.

SZS: A mozgást, a mimikát ők is mind referenciának használják később az animációhoz.

A háttereknél nem tudtam eldönteni, hogy kényszerből vagy szándékos döntésből néznek ki így. Mi a megoldás?

BT: A hátterek esztétikája attól is függött, hogy mire voltunk képesek ebből költségvetésből. Mind a 3D modellezés, mind a 3D textúrázás során igyekeztünk egy stilizáltabb világot kialakítani. Persze el lehetne képzelni a filmet egy sokkal realisztikusabb 3D világgal is, de az egy más költségvetést kívánt volna meg.

SZS: Amikor végleg kialakult, hogy ez lesz a látványunk, tisztában voltunk azzal, hogy van egy retro, számítógépesjáték-szerű hangulata. Fel voltunk rá készülve, hogy ugyanúgy megosztó hatást válthat ki, mint a szereplők animációja.

BT: Érdekes volt látni, hogy volt a te cikked, és voltak olyan külföldi cikkek, ahol meg Tarr Béla-i Pixarként írták le a filmet, ami a másik véglet. Emellett műfajilag ráadásul belenyúltunk ebbe a science-fiction-, gamervilágba.

SZS: Az is egy darázsfészek. De erre készültünk.

BT: Mi egyébként tökéletesen elégedettek vagyunk a látvánnyal.

Mi vár rátok most?

SZS: Kicsit kifújjuk magunkat. Habár a gyártásnak tavaly szeptemberben lett vége, csak röviddel a Berlinale előtt szabadultunk fel véglegesen a Műanyag égbolt alól.

BT: A Műanyag égbolt most már a saját útját járja. Mi pedig szintén.

A Műanyag égbolt március 30-tól látható a magyar mozikban.