Állnak a cigányok a himnusznál némán, mintha csak azt várnák, hogy az Isten áldja már meg őket is

Összetéveszthetetlenül egyedi hangod van. Ezt a különleges hangképzést tanultad?

Soha nem tanultam énekelni. Illetve tettem rá kísérletet, de a tanárok sem javasolták, mert a klasszikus énektechnika elsajátításával valószínűleg eltűnne a hangomból az egyediség. Mivel 25 éve folyamatosan profikkal dolgozom, rengeteg tudást magamba szívtam, és abszolút hallásom van, ami azt jelenti, hogy referenciahang segítsége nélkül pontosan vissza tudok idézni hangmagasságot, hangszínt, ami állítólag ritka képesség. Ez nem erény, de egy énekesnek jól jön.

A cigány folklórtól indultál, majd egyfajta magyar Björkké alakulva ma már a tradicionális hangzást ötvözöd a progresszív elektronikával. A Mitsoura projektben vagy zeneileg a leginkább önazonos?

Abszolút. Nagyvárosban élek, mai zenéket hallgatok, amik hatnak rám, és ezeket a hatásokat szeretem beépíteni a saját produkcióimba is. Az lenne hamis és számító, ha még mindig színes szoknyában, kannát ütögetve, mandolin kíséretével énekelném a dalaimat. Mitől autentikus valami vagy valaki? Hány száz évnek kell eltelni ahhoz, hogy valamire azt mondhassuk, hogy hiteles?

A színtiszta hagyomány is gyönyörű, csak ne állítsuk szembe a modernséggel.

A tradíciók az én szememben nem poros lenyomatai egy letűnt korszaknak, hanem lehetőségek az aktuális kifejezési formáknak. Már a kilencvenes évek második felében Björköt, Massive Attacket és Portisheadet hallgattam, akkor jött az ötlet, hogy elszakadok a tradicionális hangszerektől, és olyan zenészeket keresek, akik képesek megteremteni azt a lebegést, atmoszférát, amire mindig is vágytam.

Ezzel tehát különutasnak számítasz a cigány zenészek között.

De erre nem vagyok büszke, azt viszont problémának látom, hogy a megmondóemberek szerint cigányként csak cigányt játszhatsz, mert abban vagy hiteles. Már 20 évvel ezelőtt is a folklórt, a jazzt és az éttermi muzsikálást priorizálták, és úgy tűnik, a cigányzene 30 év múlva is ezt jelenti majd. A cigányokra aggatott pozitív sztereotípiák közül ráadásul az egyik éppen az, hogy a vérünkben hordozzuk a zenét. Nem igaz, ahogy egyik sztereotípia sem, és ez sértő vagy blokkoló hatású lehet egyeseknek.

Te mikor szembesültél az ehhez hasonló sztereotípiákkal?

A Mitsoura zenekar létrejöttekor vált teljesen világossá számomra. Évekig nem játszhattunk itthon, a második lemezbemutatónkat is saját erőből finanszíroztunk.

És korábban? Ilyen szempontból hogyan alakult a korai szocializációd?

Az első, cigányságom révén átélt trauma hétévesen ért az iskolában. Első nap, első órán a tanítónő arra kérte az osztályt, hogy álljanak fel a cigányok. Körbenéztem, nem állt fel senki, egyedül voltam cigány, felálltam. Furcsa érzés volt, a tanítónő kedvesen megköszönte, leülhetek. Akkor, abban a percben nem éreztem szégyent. Csak egy évig jártam oda, de arra emlékszem, hogy jól tanultam, olvasásnál mindig megdicsértek, és a szünetekben mindig csúfoltak. Olyan volt, mintha kaptam volna egy pecsétet a homlokomra. Néha azt játszották, hogy valaki hozzám ért, gyúrt egy képzeletbeli labdát, azzal dobálták egymást és sikítoztak. Ültem a padon egyedül és sírtam. Aztán odaült mellém egy kislány és azt mondta: „Én tudom, hogy te nem vagy cigány, csak megsütött a nap.” Tudtam, hogy cigány vagyok, de nem tudtam, ez mit jelent. Féltem elmondani neki az igazságot, mert az már lejött, hogy utálnak, de nem tudtam, hogy miért, ezért Melindát próbáltam mindig elkerülni. Szörnyű érzés volt pont vele így viselkednem, de nem akartam becsapni. A tanítónő azt a C betűt beírhatta volna úgy is, hogy nem állít fel.

Egyáltalán mit tudtál gyerekként a C betű jelentéséről?

A családban nem beszélgettünk erről. Az első igazi, ezzel kapcsolatos élményeim inkább a zenéhez kötődnek. Sok hanglemezünk volt, de a nyolcvanas évek közepéig cigány énekesből csak kettő, Bangó Margit és Horváth Pista létezett jóformán. Mivel nagyon érzékeny gyerek voltam, már 7-8 évesen feltűnt, hogy Horváth Pista szövegeivel valami nagyon nincs rendben, mert az a kép, ami a cigányságról ezekből a dalokból átjött, nem volt összhangban azzal, amit magam körül láttam. Horváth Pista arról énekelt nagy vidáman, fülbevalóval a fülében, színes ruhában, pittyegetve, hogy milyen jó a cigányoknak, akik sátorban laknak, összeszedik a döglött tyúkokat az apró családnak, plusz a vándorélet a legszebb a világon, ezért nincs a cigányoknak állandó lakásuk. Utáltam ezeket a dalokat, és ez a sértett önérzet nyithatott meg bennem valamit. Onnantól mindent, ami a cigánysággal volt kapcsolatos, a meséken keresztül éltem meg. Máig rengeteget olvasok, de kiskoromban faltam a mesekönyveket.

A mesék mit adtak neked?

Úgy éreztem, egyedül ezek mondják el nekem a valóságot. Vagyis pont, hogy nem az örök igazságot, hanem a zord valóságot. Feltűnt például, hogy a királynők és a pozitív szereplők mindig szőkék voltak, a negatívok mindig barnák vagy feketék. A cigányokat pozitívan ábrázolták – mint jó tolvajokat, akik mindig jókor vannak jó helyen. Mint aztán Sárközi, a ragyás cigány az Egri csillagokból, aki szintén egy kétes alak volt. Tizenegy évesen is iszonyatosan szégyelltem magam amiatt, hogy folyton hasznot próbált húzni a helyzetből. Azóta tudom, hogy ezt úgy hívják, bújtatott rasszizmus, ami a legaljasabb.

Ehhez képest hol tartunk most, te mit tapasztalsz?

Mesterségesen irányított elnyomó politika zajlik száz meg száz éve. Mit lehet azon csodálkozni, hogy még mindig itt tartunk? Elmesélek valamit. A cigányok az újévnek általában nem tulajdonítanak nagy jelentőséget, de szilveszterkor a himnuszra mindig odakapcsolnak. És akkor abban a pillanatban elhallgatnak, síri csöndben, könnyes szemmel állják végig. Nem mondanak semmit, csak állnak a cigányok némán, mintha csak azt várnák, hogy az Isten áldja már meg őket is, és legyen vége ennek a gyűlölködésnek. Aztán lemegy a himnusz, és megy az élet tovább.

A saját előadóművészeted is végtelenül puritán: szinte mozdulatlanul állsz a színpadon.

Én világéletemben így énekeltem, soha nem mozogtam vagy táncoltam. Nem is készültem előadóművésznek. A cigány népdalok a békéscsabai cigányközösségben kizárólag intim közegben hangzottak el, keresztelőn, virrasztáson, temetésen, pománákon [halotti tor], ahol nem volt illő szerepelni, előadni, csak énekelni teljes szívből. 14-15 évesen már én is énekeltem ilyen alkalmakkor, ami rendszerint a felnőttek kiváltsága volt, de szinte követelték. Majd ‘87-ben megjelent a Kalyi Jag zenekar első nagylemeze, amin olyan magyarországi tradicionális cigánydalok voltak meghangszerelve, amiket addig csak egymás között énekeltünk. Művészetté vált, amiben addig éltem, és először éreztem azt, hogy van valami megkérdőjelezhetetlen szépség, amit mi, cigányok adni tudunk. Ahogy hallgattam, mintha szétnyílt volna felettem egy felhő. De már ezt megelőzően, 13 évesen a szabadidőm nagy részét a békéscsabai nagykönyvtár lemezgyűjteményében töltöttem, ahol különleges kínai, afrikai, indiai, arab dalokat fedeztem fel, és rongyosra hallgattam őket. A dalszövegekből semmit nem értettem, mégis mélyen megérintettek. Ez pedig szerintem nem jelenthet mást, mint azt, hogy létezik az emberek egy nagy, közös lelkiállapota a világban. Sétáltam az utcán egyedül, sírva és hangosan énekeltem ezeket a dalokat, mert azt gondoltam, ezt mindenkinek hallania kell. Emellett Bari Károly cigány népdalgyűjtéseit is nagyon szeretem. A kilencvenes években az egyik könyvbemutatóján elénekeltem ezek közül hármat, és mikor lejöttem a színpadról, odajött hozzám és azt mondta, én vagyok ezeknek a daloknak az egyetlen hiteles tolmácsolója. Ez volt életem egyik legcsodálatosabb pillanata.

A mentoraidnak kiket tartasz?

Tizennégy éves voltam, amikor az énekkarvezetőm elküldött a Békéscsabai Jókai Színház Twist Olivér című musicaljének szereplőválogatására. Az egyik árva gyerek szerepét játszottam, és sokat énekeltem is benne. A cigányok miattam kezdtek el színházba járni. Addig azt hitték, nekik oda be se lehet menni. Nagy részük akkoriban gyárakban, építkezéseken, földeken dolgozott, a többiek piacoztak. Tudom, hogy sokat jelentett a megye cigányságának, ami velem történt. Az igazgatónő és a irodalomtanárom bátorítottak, hogy jelentkezzek a szentesi Horváth Mihály Gimnázium irodalom-dráma tagozatára, ők indítottak el ezen az úton. Az egyik Gimi Ki Mit Tud?-on énekeltem először színpadon tradicionális cigánydalokat, hatalmas siker volt. 17 évesen költöztünk fel Budapestre. Megtudtam, hogy itt is létezik cigányklub középiskolásoknak, ennek köszönhetően hallott rólam Balogh János és Zsigó Jenő, az Ando Drom folklór zenekar alapítói. Egy évet játszottam velük, majd négyet kihagytam, amikor a lányom született, aztán visszatértem a csapathoz, és hat éven át dolgoztunk együtt. Bejártuk egész Európát, és ez idő alatt számos hazai és külföldi zenekar lemezein énekeltem.

Aztán függetlenedtél az együttestől, megalapítottad a saját zenekarodat, és mára a Mitsourának is bátran lehetne erősebb nemzetközi jelenléte. Ez min múlik?

Soha nem volt menedzserem, menedzser nélkül pedig nem lehet turnét szervezni. De nincs okom panaszra, mert ugyan keveset játszunk, de a legmenőbb helyeken. Rengetegen ismerik és szeretik a Mitsourát szerte a világban. Számomra a saját identitásom megtartása a legfontosabb, ami bizony sok lemondással jár. Tudni kell nemet mondani, de hiszem, hogy megéri. Nagyon sok felkérést utasítottam vissza az eddigi életem során. Rengeteg művészi alkotás hemzseg a sztereotípiáktól, és ezekre hiperérzékeny vagyok, sokan tudják ezt rólam.

2014 környékén viszont a világhír kapujába kerültél, csak nem egészen a jó értelemben. Konkrétan beperelted Beyoncét.

Erről viszont nem beszélhetek, mert titoktartás kötelez, és figyelmeztettek, hogy ha a bírósági döntés után bármi terhelőt mondok nyilvánosan, rágalmazásért úgy beperelhetnek, hogy még az ükükgyerekeimen is behajtják a tartozást.

Az ügyről azért lehetett tudni, itthon és Amerikában is megjelent akkoriban néhány hír, és Beyoncé vonatkozó Drunk in Love című dalának Wikipedia-oldalán is olvasható róla pár sor. Magát a sztorit biztosan elmesélheted.

Tényleg nem szeretném. A lényeg, hogy a New York-i legfelsőbb bíróság a művészi szabadságra hivatkozva elutasította a keresetemet. De annyit azért elértem, hogy a dalt letiltották, pontosabban kereskedelmi forgalomba nem kerülhet – erre hivatkoztak ugyanis az indoklásban, valamint arra, hogy a szóban forgó „minta” belefér a művészi szabadságba. De tudod, elég furcsa a művészvilág. A kilencvenes években több olyan lemezanyag került nemzetközi piacra, amin én is énekelek, köztük olyan is, amit konkrétan az én arcommal értékesítettek – mégsem kaptam ezekből egyetlen százalék részesedést sem. Félelmetesen sok pénzről van szó pedig. És nemcsak én, az akkori zenésztársaim sem. Cigány népdalokat énekeltünk, ha nem is a saját szerzeményeinket, de a kreativitásunkkal, a tehetségünkkel és a rengeteg munkával nagyban hozzájárultunk a sikerhez. Elismerést ugyan kaptam, a világ öt legjobb cigány énekese közé soroltak, de pénzt nem. Res omnium communis, magyarul: közkincs vagyunk.

A kétezres évek elején állítólag te voltál az az első roma is, aki női magazin címlapján szerepelt. Mit gondolsz, hogy lehet az, hogy azóta eltelt húsz év, és ma is hírértéke van annak, ha egy roma nő magazincímlapra kerül?

Ez a magyarországi Cosmopolitan magazinban történt, én voltam az egyik Te vagy a legjobb! díjazott. Már rég nem szabadna arról beszélni, hogy ki cigány, és ki nem. Bevallom, én azt sem szeretem, ha erőltetik ezt a roma szót. Értem én, hiszen senki nem akar a legalsóbb társadalmi rétegnek neveződni, de ezzel csak elfedjük a problémát. Semmi nem lesz jobb attól, ha valaki kitüntet azzal, hogy romának nevez, ami ugye embert jelent oláh nyelven. Nekem amúgy is a magyar az anyanyelvem, nem az oláh. És a másik oldalról sem szeretem, mikor meg akarják nekem mondani, hogyan éljem meg a cigányságomat, vagy hogy igenis tanuljam meg a „nyelvünket”. Az önazonosságot nem a nyelv határozza meg. Mi van, ha én a lovari helyett inkább a spanyolt választanám, vagy valamelyik afrikai nyelvet, mert az jobban érdekel, bocsika.

Ötvenéves lettél idén, és elnézve a tökéletesen kortalan karakteredet, van valami valószerűtlen ebben. Te hogy éled meg ezt?

Engem nem érdekel a korom. Sokat olvasok a kvantumfizikáról, az idő relativitásáról, és azon gondolkodom, hogy mi az idő értéke? Hogy lehet az, hogy valaki húsz év alatt többet él, mint más nyolcvan alatt? Én úgy érzem, az életem minden percét megélem, ezért igazából nem ötvenéves vagyok, hanem háromszáz vagy ötszáz, mit tudom én. Minden percben élek, akkor is, mikor csöndben vagyok. Sokat olvasok, csillagképeket is analizálok és azon töprengek, vajon mi mozgatja a világot.

Ilyenkor, karácsony környékén betérsz néha egy templomba?

Tizenegy éves koromig rendszeresen jártam. De egyszer, bérmálás után vettem a bátorságot, és a gyóntatóban megkérdeztem P. atyát, hogy kik azok a rabszolgák, és hogy kell viselkedniük a gazda mellett? Rögtön kizavart. Ezután többé nem mentem be a templomba, kivéve szentestekor. Szentestén az egész cigányközösség mindig ott volt. Én templomba azóta sem járok. Ismerem a világvallások téziseit, de nem vagyok elkötelezett egyik iránt sem. Amit meg akkor meg akartam volna még kérdezni az atyától, utána megtudtam a Brian életéből.

Ennek az interjúnak az elkészülésekor az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) alkalmazást használtuk.