Megmutatom a tizen-huszonéveseknek, hogy előttük egy egész élet, ne szarjanak be

• Kőrösi Máté rendező Dívák című diplomafilmje tavaly debütált a Szarajevói Filmfesztiválon, ezután itthon megnyerte a Verzió Filmfesztivál közönségdíját, majd bekerült az HBO és az HBO Go kínálatába. De a héten is nyert két újabb díjat, a bolognai Biografilm Festival legjobb elsőfilmért járó elismerését és a Young Critics Awardot.
• A Dívák főhőse három húszéves lány, Szani, Tina és Emese, akik miután számos iskolából kirúgták őket, a Belvárosi Tanoda Alapítványi Gimnáziumban kapták meg utolsó esélyüket az érettségire. Hónapokig követte őket a rendező kamerája, és sokszor a legszemélyesebb érzéseiket és kétségeiket osztották meg vele.
• A jelenleg huszonnégy éves lányok közül Tinával és Emesével találkoztunk személyesen, Szani a spanyolországi Marbelláról jelentkezett be, ahol több mint egy éve él.

Prosti díva, gettó díva, raszta díva. Azonosultok még a négy évvel ezelőtti önmeghatározásotokkal?

Szani: Én ezzel sosem tudtam azonosulni, bár sokan még mindig ezt mondják rólam a hátam mögött.

Tina: Minden nőre ezt mondják. A rasztakultúra a hajamon kívül számomra sem jelentett soha semmit. Amúgy is, mire én kitalálok magamra valami kategóriát, a következő pillanatban már mást gondolok.

Emese: Gettó dívának Szani nevezett el, amikor egy nap arany karika fülbevalóval és műszőrmebundában mentem be a tanodába, és éppen pár milliméteres, hidrogénezett hajam volt. De én kéthetente váltogatom a stílusomat, nemrég vörös volt a hajam, előtte fekete. Nagyon szeretem az állapotaimat az öltözködésemmel is kifejezni, amivel kicsit David Bowie után is megyek, aki nagyon fontos pont az életemben.

Akkor folytassuk onnan, ahol a film véget ért: Emese egy kocsmában dolgozik és elméleti fizikusnak készül, Tina egy moziban jegykezelő, de később gyerekekkel szeretne foglalkozni, Szani pedig felszolgáló egy karaoke bárban és fogalma sincs, mivel szeretne majd foglalkozni.

Emese: Az érettségi után felmondtam a kocsmában és a fizika helyett a szexológia és szexuálpszichológia kezdett el foglalkoztatni, majd a pszichológia több más területe – azóta is ezzel foglalkozom, rengeteg szakirodalmat olvasok. Az elmúlt két és fél évben egy szexshopban dolgoztam értékesítőként, de kiderült, hogy nem én vagyok a legjobb erre a munkára, mert a vevők szexuális diszfunkcióira sokszor inkább más megoldásokat próbáltam kínálni, mint a mindenféle dolgok megvásárlását. Tavasszal felmondtam, pedig elég jól kerestem. Két éve lett egy párkapcsolatom is, és van egy kutyánk, plusz megvan még Igor cica is. Így élünk együtt boldogan a 12. kerületben.

Szani: Mindig is az volt a célom, hogy érettségi után külföldre költözzek, nem sokkal utána sikerült is Amszterdamba utaznom, ahol egy évet éltem, épp készültem volna Spanyolországba , de a Covid miatt egy családlátogatás alkalmával otthon ragadtam egy évre. Addigra megint elegem lett Magyarországból és elhatároztam, hogy kimegyek a barátnőm után Spanyolországba. A Covid miatt kihalt vendéglátást ingatlanozásra cseréltem, Marbellán is ezzel foglalkozom. A cicámmal, Peach-csel együtt ülünk a tengerpart mellett egy szép kis lakásban.

Tina: Érettségi után a félretett pénzemből én is utazgatni kezdtem, többször jártam Belgiumban, Izraelben, és Szanit is meglátogattam Hollandiában. Egy hónapot egyedül töltöttem Thaiföldön, aztán Tenerifén egy kommunaszerű magyar közösségben éltem, és voltam Kenyában is. Közben csatlakoztam a Világszép Alapítványhoz, aminek elvégeztem a mentorképzését, így már három éve van egy állami gondoskodásban élő mentoráltam, és nagyon élvezem, hogy az irodai munkám mellett hasznos dolgot is csinálhatok. Két éve jelentkeztem a NANE-hoz is prevenciós aktivistának, velük szexedukációt tartunk iskolákban és fesztiválokon. Emellett még programozást és keresőoptimalizálást is tanulok. Párkapcsolatom nincs, csak egy leszbikus macskám, Fibike, akivel egy feminista közösséget alkotunk.

Máris egy feltűnő közös pont: a szexológiában és a szexedukációban mi érdekelt benneteket?

Tina: Nekem nem a szex-része volt az érdekes ebben, hanem az erőszakmegelőzés, a bántalmazásokkal és különféle szexuális visszaélésekkel kapcsolatos esetek. Olyasmikről beszélgetünk a tizenévesekkel, mint a pornófogyasztás vagy az egyenlőségen alapuló párkapcsolat.

Emese: Engem régóta érdekelnek a szexuális diszfunkciók és a pornó társadalmi hatásai, ezért is jelentkeztem a szexshopba, tapasztalatot akartam gyűjteni.

A mi generációnkban lényegében már a pornó jelenti az edukációt, a környezetemben 12-13 évesen kezdenek a fiúk és lányok ilyen tartalmakat fogyasztani, emiatt irreális elvárásaik alakulnak ki maguk és a partnerük felé a szexualitásukban.

A szexualitás ráadásul az egyik legjobb felület arra, hogy megvizsgáljuk egy ember személyiségét, a kötődési mintáit, és egy ember önértékelésére is következtethetünk belőle.

A Dívákból mi következett az életetekben? A film rendezője, Kőrösi Máté úgy fogalmazott, számára a legfontosabb dolog volt, ami eddig valaha történt vele.

Tina: Én még most sem tudom, mit adott nekem. Nem tudok mit kezdeni azzal, amikor idegenek azt mondják, mennyire kedveltek a filmben, emiatt sokszor gyanakvó is vagyok, ha egy ismeretlen kedves velem. Ez ugye egy diplomafilmnek indult, és azt gondoltuk, egyszer leadják egy moziban, megnézi pár ember és ennyi. Mostanra azért azt gondoljuk, nekünk is volt szerepünk abban, hogy ennyire kinőtte magát ez a film. A héten is nyertünk vele két újabb díjat.

Szani: A forgatás eleinte számomra csak egy jó buli volt, és mivel anyukám mindig azt mondogatta, hogy színésznek kellene lennem, itt kipróbálhattam magam. Miután ő meghalt, a filmnek is nagyobb jelentősége lett számomra. És nagyon fontos volt az a támogatás, amit ezzel kapcsolatban a lányoktól és Mátétól kaptam.

Emese: Akkoriban én sokkal narcisztikusabb voltam, és teret kaphatott végre a látszani vágyásom, de amikor először megnéztem a filmet, egyáltalán nem találtam meg magam benne. Mert pont azt a megrekedtséget mutatta meg, amiben az egész addigi életemet töltöttem. A film legfontosabb következménye számomra éppen az volt, hogy megkeresett egy pszichiáter azzal, hogy látta a Dívákat, és talán tudna nekem segíteni. Pár napja átestem egy hivatalos kivizsgáláson is, és kiderült, hogy magasan funkcionáló autista vagyok. Illetve én Aspinak hívom, ezzel enyhítem magamban azokat a reakciókat, amiket erre kapok.

Az embereknek nagyon sztereotipikus képük van az autizmusról, és egyáltalán nem ismerik fel például azokat a magasan funkcionáló női autistákat, akik elfedik az erre utaló jeleket,

és a társadalom is is sokkal inkább vak a tüneteikre, emiatt nehezebben, leginkább felnőttkorban szokták őket diagnosztizálni. Mostantól autista supervisorként is fogok dolgozni egy alapítványnál, ahol egyéneknek vagy családoknak segítek majd a diagnosztika feldolgozásában. Aztán én is elkezdek hamarosan egy autizmus-specifikus terápiát.

Már a filmben is jelentős hangsúlyt kaptak a mentális problémáitok, függőségeitek. Most hogy vagytok?

Tina: Nálam a Covid ütött be eléggé. Volt, hogy napokig nem mentem ki az utcára, vagy ha kimentem, meg kellett innom egy felest, és amikor végre hazaértem, akkor is. De szerencsére ez csak pár hónapig tartott. Mondjuk most is vannak nehézségek, amikkel küzdök, pedig a négy évvel ezelőtti önmagamhoz képest rengeteget fejlődtem.

Szani: Ez egy örök hullámvasút, egyszer jól érzi magát az ember, máskor pocsékul. Az első visszaesésem négy hónap józanság után volt, mert elhitettem magammal, hogy tudom kontrollálni az alkoholfogyasztást, és tudtam is, de két hónap után megint visszaestem, sokkal erősebb ivási kényszerrel. Majd rá két hónapra visszatértek a drogok is. Ha elmentem bulizni, mindig nekem kellett a legrészegebbnek lennem és én mentem haza utoljára. Egyszer a barátnőm azt mondta nekem, Szani, te alkoholista vagy, de egyből védekeztem és elküldtem a picsába. Úgy gondoltam, én is csak élvezem az életet, mint más huszonévesek, pedig ekkor már nem egyszer fordult elő, hogy részegen vezettem, balhékba keveredtem, vagy elhanyagoltam a lakásomat. Amit mások nem vettek észre, mert funkcionáló alkoholistaként arra azért figyelek, hogy a környezetem előtt szépen jelenjek meg. Egy ponton viszont ki kellett mondanom, hogy oké, függő vagyok, alkoholista és droghasználó. Június 1-jén van anyukám halálának az évfordulója, ezért eldöntöttem, hogy aznaptól leteszek mindent. Elkezdtem az anonim alkoholisták és drogosok meetingjeire és spirituális kezelésekre járni, meditálok, jógázom és már ott tartok, hogy el tudok menni bulizni úgy is, hogy nem iszom – pedig ez sem lenne ajánlott. Annyira összetartó ez a csoport, hogy Magyarországról ismeretlen emberek küldtek nekem segítő könyveket, üzeneteket, akik hasonló helyzetben voltak vagy vannak,

és ők sem a Deák téri csövesek, hanem teljesen jól szituált emberek, alkoholproblémákkal. Ebből is látszik, hogy ez milyen széles társadalmi probléma.

Az AA csoportunkban több 18-19 éves is van, köztük olyan is, aki ötször járta már meg a rehabot. Nekem pedig nem segített a szerhasználatomon az sem, hogy amikor ide költöztem, összejöttem egy háromgyerekes férfival, aki bántalmazott, teherbe estem tőle és volt egy abortuszom.

Erről csak annyit mesélj, amennyit biztosan szeretnél.

Szani: Mesélek, mert remélem, ezzel erőt tudok adni másoknak is a döntésükhöz, vagy hogy merjenek róla beszélni, mert az abortusz még mindig elképesztő szégyent jelent. Szóval nekem akkor két dolog közül kellett választanom: egyrészt nagyon korán elhatároztam, hogy soha nem fogok elvetetni gyereket, másrészt hogy addig nem szülök, amíg nincsenek meg hozzá az anyagi körülményeim, mert az öcsém születése után én láttam, milyen az, amikor a pelenkán kell spórolni. Végül nem az anyagiak miatt döntöttem az abortusz mellett, hanem mert egy olyan embernek nem akartam gyereket szülni, aki mellett nem éreztem magam biztonságban, vagyis a gyereknek sem tudtam volna szerető közeget biztosítani. Pedig sokan biztattak, hogy tartsam meg, még a spanyol orvosok is rá akartak beszélni, anélkül, hogy ismerték volna a körülményeimet.

Az abuzív kapcsolatodból hogyan szabadultál ki?

Szani: Miután a barátom a műtét után hazaérve sem hagyta abba a terrorizálásomat, amikor kiment a kertbe cigizni, bedobáltam egy táskába a cuccaimat és megszöktem, majd az éjszakát egy tengerparti kempingben, az autómban töltöttem. Egy hét múlva meg már a Dívák szarajevói premierjén voltam... Ez a történet azért igazán durva, mert négy évvel ezelőtt a filmben pont arról beszéltem, hogy az anyám el akart vetetni engem és én soha nem csinálnék ilyet. Aztán pár év és ugyanilyen kihívások elé állított az élet.

A kisebb-nagyobb mértékben problémás családi hátteretek is összeköt benneteket. Mit gondoltok, meddig okolhatók a problémáitokért a szülők és hol kezdődik a saját felelősségetek abban, hogy feldolgozzátok az örökségüket?

Tina: Igenis van felelőssége a szülőknek is, de egy bizonyos érettség fölött nem tekinthetünk el az egyéni felelősségtől sem, és én is fontosnak tartom, hogy foglalkozzak magammal és a mentális egészségemmel, emiatt egy időre meg is szüntettem a családommal a kapcsolatot, a saját nyugalmam érdekében.

Emese: Én azóta érzem magam felnőttnek, amióta eljutottam oda, hogy tudok ilyesmiről beszélni a családommal, és próbálom megérteni az ő nehézségeiket is. Minket egy olyan generáció nevelt fel, akiknek a gyerekkorában még legitim volt a fizikai bántalmazás, az édesapám például fizikai- és lelki terrorban nőtt fel, aminek a hatásait én is érzékeltem rajta.

Szani: Én legalább abban szerencsés voltam, hogy két ellentétes mintát láttam. Az anyukám bulizós, pasizós, kicsapongó élete mellett ott volt a keresztanyámé, aki stabil házasságban él a keresztapámmal és egész életében tanult és keményen dolgozott. Anyukám szinte soha nem ült le velem tanulni, viszont hatalmas szabadságot adott, mindig oda mentem, ahova akartam, miközben a keresztszüleim különórákra vittek és úszni járattak. A keresztanyám mércéjét próbálom most magam előtt tartani. A családomat nem okolom semmiért, inkább csak soha nem értettem, nekem miért nem lehetett egy szerető apukám és anyukám. De ez az én utam, nekem ezzel kell megbirkózni, és sok barátom mondta már, hogy nálam erősebb embert nem ismer, csak néha ezt elfelejtem.

Emese: De nem az lenne fontos, hogy elfogadjuk, hogy gyengék is tudunk lenni? A filmben is annyira szép vagy, amikor anyukádról beszélsz és mered gyengének mutatni magad.

Szani: Ez még most is nagyon nehezen megy nekem. Ezért is nem szeretnék most párkapcsolatot, mert azt érzem, hogy egyedül kell mindent megoldanom, egyedül kell szeretni önmagam, nehezen bízom meg bárkiben.

Húszévesen a szexuális és nemi identitásotok kereséséről is őszintén beszéltetek. Ezzel van még dolgotok?

Emese: Az autizmusom diagnosztizálása óta tudtam helyre tenni ezt magamban.

Alapvetően nonbinárisként azonosítom magam, miközben egy cisz-hetero férfi a szerelmem.

De mint megtudtam, az aspergeres lányoknál elég gyakori, hogy ragaszkodnak a függetlenségükhöz a nemi identitásukban is, és mióta ezt tudom, azzal is komfortosabb vagyok, ha a társadalom nőként tekint rám.

Tina: A filmben már megvolt a kiforrott szexuális identitásom, és ez azóta nem is változott. A mai magyar helyzetben viszont igazán nem szeretek erről beszélni, de azt nagyon fontosnak tartom, hogy támogassuk az identitáskereső embereket, és értő figyelemmel forduljunk feléjük.

A ti jövőképetekben szerepel saját gyerek?

Tina: Természetes úton nem szeretnék, inkább örökbe fogadással, és maximum egy gyereket. Egyik pillanatban azt érzem, hogy egyedül akarom vállalni, aztán arra gondolok, mégis jobb lenne, ha kétféle mintát kapna.

Emese: Én is csakis örökbe fogadás útján, és sokáig én is azt gondoltam, hogy egyedül, de találtam egy olyan embert, akivel szívesen vállalnám közösen.

Miért csak örökbe fogadásban gondolkodtok?

Emese: Nálam van biológiai akadály is, mert nagyon alacsony az esélye annak, hogy teherbe essek. De fenntarthatósági szempontból is sokkal ideálisabbnak tartom.

Tina: Én nem tudok arról, hogy nálam lenne biológiai akadály, az én motivációm inkább a transzgenerációs minták elkerülése: hogy ne örökítsem át neki mindazt, amit én kaptam a családomtól. Félnék attól, hogy emiatt nem fogom eléggé szeretni.

Emese: Emiatt lenne fontos szerintem, hogy a gyerekvállalás előtt mindenki kérjen terápiás segítséget, és nézzen szembe a saját frusztrációival. A barátommal megegyeztünk abban is, hogy csakis Magyarországon kívül nevelnénk a gyereket, mert például, ha eltérő idegrendszerű gyereket fogadnánk örökbe, nem szeretném, ha bekerülne a teljesen szürreális magyar oktatási rendszerbe.

Szani, te tervezed, hogy valaha visszaköltözz Magyarországra?

Szani: Biztos, hogy nem. Sőt, szeretném a családomat is kimenekíteni. Az orosz-ukrán háború még a nagyon jobbos nevelőapám szemét is felnyitotta, szóval még ők is elkezdtek gondolkodni arról, hogy külföldre költöznek.

A Dívák forgatási időszakába a 2018-as parlamenti választás is beleesett, és ti első szavazókként próbáltatok helyt állni. A megfelelő szavazókört nem is sikerült mindenkinek megtalálnia, ekkor hangzott el Szanitól az emblematikus mondat, „Orbán, engem nem baszol át”. Idén magabiztosabban ment a voksok leadása?

Szani: Én nem mentem el szavazni, mert semmi kedvem nem volt a négy évvel ezelőtti herce-hurcához egy idegen országban, hogy végül megint át legyek baszva.

Tina: Idén én már úgy mentem el, mintha a sarki kisboltba mentem volna. Én kötelességemnek éreztem, hogy elmenjek, de azokat is megértettem, akiknek semmi kedvük nem volt már ehhez.

Emese: Természetesen én is elmentem szavazni, már kevesebb naivitással, mégis nagyobbat csalódtam.

Kőrösi Máté egy beszélgetésen bedobta, hogy Still Divas címen szeretné folytatni a filmeteket, ami egy esküvővel kezdődhetne. Tényleg kilátásban van ilyesmi?

Emese: Ez ugye egyelőre nálam aktuális, bár lehet, hogy addig Tina elveszi Fibikét, Szani meg magát. Én fél éve megkértem Ágoston kezét, és már mindent kitaláltam az esküvőnkre: egy erdő közepén tartanánk, nagyon fenntartható módon, kizárólag alkoholmentesen. Mondjuk, utóbbi miatt eddig mindenki nagyon kiakadt.

Esküvő nélkül is bőven van már anyagotok a második részhez.

Szani: Szerintem a folytatást harmincéves korunkra kellene időzíteni. Én azoknak a tizen-huszonévesnek szeretnék majd a saját életemmel erőt adni, akik pont úgy el lesznek veszve, mint ahogyan mi voltunk. Megmutatom majd nekik, hogy még előttük egy egész élet, ne szarjanak be.

Az továbbra is csodás, hogy ennyire különböző karakterekként mennyire szoros kapcsolatban vagytok. Tulajdonképpen mik vagytok egymásnak?

Tina: Amikor a barátságunkról kérdeznek minket, Emesével azt szoktuk válaszolni, hogy ez egy munkakapcsolat. Szerintem nem érdemes ezt sem felcímkézni, de az biztos, hogy azóta is fontosak vagyunk egymásnak.

Állítólag van egy közös tetkótok is. Melyik az?

Emese: A síró felhő.

Szani: Eredetileg azt hittük, hogy ez Emese depressziós felhője, aztán rájöttünk, hogy mind depressziósok vagyunk. De a Dívák második része után már villámcsapást tetováltatunk!