Örülök, hogy százmilliók nézik a filmem, de közelébe sem ér annak az élménynek, ami a Dr. Semmelweis végén ér ötszáz néző előtt

Rylance-t korunk egyik legnagyobb brit színházi színészének tartják, munkásságát eddig két Laurence Olivier- (Sok hűhó semmiért; Az ígéret földje) és három Tony-díjjal (Boeing, Boeing; Az ígéret földje; Vízkereszt, vagy amit akartok) jutalmazták, 1995 és 2005 között ő volt a világhírű londoni Globe Színház művészeti igazgatója. A magyar olvasóknak azonban valószínűleg inkább a filmszerepei nyomán lehet ismerős a neve. 2015-ben Oscar-díjat kapott a Kémek hídja című Spielberg-filmben nyújtott alakításáért, de szerepelt Cristopher Nolan Dunkirkjében, Spielberg Ready Player One-jában és az Aaron Sorkin által jegyzett A chicagói 7-ek tárgyalása című filmben is, legutóbb pedig az Adam McKay féle Ne nézz fel!-ben alakított maradandót.

A színész még 2015-ben kezdett el dolgozni a Dr. Semmelweisen, 2020-ban majdnem sikerült színpadra állítania a darabot, de a koronavírus-járvány miatt csaknem két évvel el kellett halasztani a premiert. A koronavírus persze relevanciát is adott a darabnak. A Dr. Semmelweist végül január végén mutatták be Bristolban, de nem sokáig láthatja a közönség, mindössze február 19-ig játsszák, tehát alig több mint négy hétig van műsoron. Jegyet már hónapokkal ezelőtt is alig lehetett szerezni rá.

A darab Semmelweis Ignác életét dolgozza fel az első, a karjai közt elhunyt anyától a döblingi elmegyógyintézetben bekövetkezett haláláig. Azt, hogy a magyar orvos hogyan és milyen körülmények között fedezte fel a gyermekágyi láz okát, visszaemlékezés-szerűen, Semmelweis elméjén keresztül ismerhetjük meg a színdarabból. Aprólékosan haladunk végig Semmelweis életén az orvosként eltöltött első heteitől a gyermekágyi láz okának és a kézmosás fontosságának felfedezésén át a tragikus haláláig, miután nem sikerül meggyőznie a korabeli orvostársadalmat a kézfertőtlenítés fontosságáról.

Semmelweis egyszerre küzd a neki hinni nem akaró orvosokkal és saját magával, hiszen tisztában van azzal, hogy hány anya haláláért felelős ő maga is. Mark Rylance zseniálisan alakítja az önmagával és másokkal is megállás nélkül viaskodó magyar orvost, találkozhatunk a tanácstalan-motyogós, de a magából kikelve üvöltöző Semmelweisszel is. Szinte folyamatos a mozgás a színpadon, a hat táncosnak köszönhetően, akik a Semmelweis kezei közt meghalt anyák szellemeit hivatottak megjeleníteni, de kiemelkedő az a jelenetsor is, amikor az orvos párhuzamosan végez egy boncolást és vezet le egy szülést.

A darab méltó emléket állít a Magyarország határain kívül igazságtalanul elfeledett Semmelweis Ignácnak úgy, hogy közben a magyar orvos hibáit sem hallgatja el.

A Dr. Semmelweist a helyszínen néztük meg, majd csaknem egy órát beszélgettünk Rylance-szel és a darab társszerzőivel az úttörő magyar orvos küzdelmeiről, a darab kreatív kihívásairól, valamint a színházi közönség erejéről.

Honnan jött az ötlet, hogy színdarabot készítsen Semmelweis Ignác életéről? Az Egyesült Királyságban messze nem olyan ismert a neve, mint Magyarországon.

Mark Rylance: Az egész úgy kezdődött, hogy a kezembe akadt egy Semmelweis életéről szóló könyv Céline-től (Louis-Ferdinand Céline, francia író). Ez egy nagyon-nagyon haragos könyv, ami egyfajta mártírként festette le Semmelweist, akit kimerített az őt meg nem értő orvostársadalommal való viaskodás. Aztán amikor elkezdtük kidolgozni a darabot, Stephen (Stephen Brown, a Dr. Semmelweis társszerzője) hozott egy könyvet, amit egy Sherwin B. Nuland nevű amerikai sebész írt, és egy sokkal objektívebb forrás. Ott tudatosult bennünk, hogy nem csak a felettesekkel volt a probléma, hanem maga Semmelweis is sokszor nagyon dühösen és sértőn viselkedett, amikor nem értették meg, amit mond. Szóval ez a két könyv volt a kiindulópontunk.

És hogyan született meg a darab a kezdeti ötletből?

MR: Tom (Tom Morris, a Dr. Semmelweis rendezője), akivel már régóta ismerjük egymást, nagyon kedvesen megkérdezett, hogy lenne-e kedvem csinálni valamit. Mik is voltak az első lépések, Tom?

Tom Morris: Emlékszem, megittam veled egy kávét a londoni Young Vic színház kávézójában. Elküldted nekem a könyvet előtte, úgyhogy arról, és a benne lévő konfliktusról beszélgettünk. Marknak már a legelejétől fogva ambíciója volt arra, hogy kipróbálja a történetet színházi formában, zene és tánc bevonásával. Úgyhogy Markkal, a csodálatos feleségével (Claire van Kampen), aki zeneszerző, drámaíró és rendező; Stephennel, Antoniával (Antonia Franceschi, a darab koreográfusa), egy vonósnégyessel és néhány táncossal elkezdtünk kísérletezni a történettel a National Theatre Studióban. Már az elején eldöntöttük, hogy a darabban megpróbáljuk Semmelweis elméjét és képzeletét követni a felfedezéséhez vezető úton.

Stephen Brown: Sok helyről merítettünk inspirációt azon az első héten. Az egyik forrás, amit kiemelnék, Semmelweis levelei, amelyeket életének utolsó nagyjából öt évében írt. A nyelvezet, amit ezekben a levelekben használt, egészen rendkívüli: egyszerre a harag, a bűntudat és a gyász nyelvezete. Egyszerre ír nagyon sértő módon azokról a doktorokról, akik nem értettek egyet vele, őket gyilkosoknak és „orvosi Néróknak” hívta; és ír a halottak ránehezedő súlyáról. Ezek mind nagyon fontosak voltak ahhoz, hogy már a darab kidolgozásának legelején megértsük Semmelweis hatalmas és lehetetlen gyászát, amit a sok-sok anya halála okozott.

A Dr. Semmelweisben szinte folyamatos a mozgás, például a halott anyák szellemei, akik időről időre körbelengik Semmelweist. Már a legelején eldöntötték, hogy a mozgás ilyen hangsúlyos szerepet fog kapni a darabban?

TM: Hogy őszinte legyek, ez egy kreatív kihívás, egy kreatív provokáció volt Mark részéről. Semmelweis arról írt a leveleiben, hogy ezeknek a nőknek a súlyát cipeli. És mi ezzel a fáradhatatlan fizikai energiával a színpadon, amit a mozgás és a táncosok jelentenek, akartuk leképezi Semmelweis elméjét.

MR: Fogalmunk sem volt, hogy működni fog-e egyáltalán. Igazi kihívás volt, hogy hogyan tudjuk beleszőni a táncosokat a darabba. Nem akartuk, hogy csak a háttérben legyenek. A hat néma táncos és a négy zenész, ez a tíz nő nagyon fontos része a darabnak. Velük meg tudtuk jeleníteni, hogy a nők ezreinek tragédiája sokkal mélyebb, mint Semmelweisé.

Már csak néhány hétig játsszák a Dr. Semmelweist az elsöprő sikere ellenére. Mik a tervek, mi lesz a darab jövője? Láthatja újra a közönség a közeljövőben akár Bristolban, akár más brit színházban, esetleg külföldön?

MR: Karácsonykor, az új variáns miatti félelem közepette úgy tűnt, hogy nem fogjuk tudni most sem bemutatni a darabot, úgyhogy egy áldás, hogy ekkora sikere van. Már beszéltünk Tommal a darab jövőjéről, és elképzelhetőnek tűnik, hogy Londonban is bemutatjuk majd, amint lehetőségünk nyílik rá. És ha jól emlékszem, Magyarországról is érdeklődtek a darab iránt, a Nemzeti Színháztól.

Semmelweis nem az első magyar karakter, akit életében alakít. Az első filmes szerepe ugyanis, ha minden igaz, egy Raoul Wallenbergről szóló tévéfilmben (Wallenberg: Egy hős története) volt. Mire emlékszik arról a forgatásról?

MR: Hoppá, szép kutatómunka! Igen, jó régen volt, 1984-ben, ha jól emlékszem. Valóban az volt az egyik első alkalom, hogy kamera elé álltam. Néhány ezer fontnyi fizetést kaptam, és annak köszönhetően tudtam alapítani egy társulatot. Nem Budapesten, hanem Zágrábban forgattunk, az óvárosban. Richard Chamberlain játszotta Wallenberget, én egy fiatal magyar zsidó ellenállót alakítottam. Emlékszem, a szerephez elolvastam egy könyvet a magyarországi zsidók szörnyű történetéről, ha jól emlékszem, Fekete könyv volt a címe. Az olyan jó munkák egyike volt az a forgatás, ahol tanulhatsz a világról, miközben dolgozol. Élénken emlékszem, hogy sok jugoszláv volt a stábban. Egy Max nevű fickóval barátságot is kötöttem, ami a mai napig tart. Pirotechnikusként dolgozott a filmen, és amikor egyszer egy ivászat alkalmával megkérdeztem, hogy miért dolgozik a forgatáson, azt válaszolta, azért, hogy a bombák készítéséről tanulhasson, mert tudja, hogy közeleg a háború.

A magyar közönség legutóbb a Ne nézz fel!-ben láthatta önt, ami nézettségi rekordokat döntött a Netflixen. Milyen érzés, hogy emberek százmilliói nézik a filmjét? Ez nagy ugrás a színházi közönség méretéhez képest, de még a mozikban bemutatott filmjeinek közönségéhez képest is.

MR: Nehéz felfogni. Már egymillió ember elképzelése is nehéz. Nyolcvanezer embert el tudok képzelni, annyi embert már láttam egyszerre a saját szemeimmel, hiszen annyian férnek el egy futballstadionban. Amit érzékelsz, hogy egyre több ember ismer fel az utcán. Örülök, hogy ennyien nézik a filmet, de hogy őszinte legyek, közelébe sem ér annak az élménynek, ami a Dr Semmelweis végén ér engem, ötszáz fős közönség előtt, egy 250 éves színházban. Az érzelmi hatás a darab közben, amikor hallod a közönség zaját. Amikor hallod, hogy elnémulnak, vagy sírnak, vagy nevetnek. És aztán az érzelmek a darab végén a színpadon és a nézőtéren. Egy film sehogy sem tudja megadni azt a kapcsolatot, ami kialakul a színész és a néző között a színházban. Hogy valamin átmentünk együtt. És művészként természetesen az előadások közben folyamatosan visszajelzéseket kapok a közönségtől, tudat alatt is. A filmeknél nincs ilyen közreműködés a közönség részéről. Még akkor sem, ha elmegyek egy nagy premierre, és látom, hogy a közönség élvezi a filmet. Amit a képernyőn csinálok, az nincs ott igazából, csak egy elektronikus leképezése valaminek, ami évekkel azelőtt történt. Szóval a hihetetlen számok ellenére a színháznak továbbra is nagyobb a hatása számomra. De félreértés ne essék, nagyon szeretek filmekben szerepelni.

Három Spielberg-filmben is játszott. Hogyan találkoztak, és hogyan lett ilyen közeli a kapcsolatuk?

MR: Amikor először találkoztunk, még fiatal színész voltam, és azt akarta, hogy szerepeljek A nap birodalma című filmjében. Komoly ajánlat volt, nemcsak Steven személye miatt, hanem azért is, mert mindkét nagyapám volt japán hadifogolytáborban, egyikük egy olyanban, ahova civileket zártak, mint a filmben. Szóval rábólintottam a felkérésre, de amint igent mondtam, a kedvenc színházi rendezőm, Mike Alfreds, aki óriási hatással volt rám, megkérdezte, hogy akarok-e egy szezont játszani a brit Nemzeti Színházban. Ez nagyon nehéz döntés volt, de végül a színházat választottam. Aztán sok-sok évvel később, 2013–14 tájékán a Broadwayn játszottam a Vízkereszt, vagy amit akartok egy kizárólag férfi színészekkel előadott produkciójában, amelyben egy nőt alakítottam. Az egyik előadásra eljött Daniel Day-Lewis, és mondta Spielbergnek, aki jó barátja, hogy ő is jöjjön el megnézni, na, akkor találkoztam Stevennel újra, az előadás után az öltözőben. Aztán jött a felkérés tőle, hogy játsszam a Kémek hídjában, forgatás alatt pedig nagyon jó barátok, szinte testvérek lettünk. Mindketten imádjuk a történeteket. És Stevennek gyönyörű, gyermeki lelke van, teljesen bele tud szeretni egyes történetekbe, és azt akarja, hogy mindenki úgy szeresse az adott történetet, mint ő. Hihetetlen ember. Az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mennyit segít más filmeseknek. Ugyanakkora, óriási energiát fektet mások munkáiba ugyanúgy, mint a sajátjába.

Tud bármit mondani az egyik következő filmjéről, a The Last Planetről, amit Terrence Malick rendez, és amiben a Sátánt fogja alakítani Röhrig Géza Jézusával szemben?

MR: Ó, igen, jó barátságban lettem Lászlóval (Nemes Jeles László) is, aki a Saul fiát rendezte. Fantasztikus rendező és ember, remélem, egyszer sikerül együtt csinálnunk valamit. Bárcsak dolgozhatnék vele! Ha jól tudom, az apja (Jeles András) fontos színházi rendező Magyarországon. De Gézára visszatérve, ő bámulatos színész. És a filmben is bámulatos Jézus Krisztusként. Minden jelenetem vele együtt van, Sátánként az a feladatom, hogy megpróbáljam elcsábítani a küldetésétől. Jó móka volt! Maga a film Szent Péterről szól, de valójában arról, hogy mi történik egy családapával, amikor egy hihetetlen ember, egy Krisztus-karakter belép az életébe, és kihúzza a közösségéből. Nem tudom, hogy Terrence hogyan fogja megvágni, de az eredeti forgatókönyv szerint a film Péter életét követi egészen a keresztre feszítéséig Rómában.

A Dr. Semmelweist 2022. február 19-ig játsszák a bristoli Old Vic színházban.