A szülők csak akkor fognak megijedni, ha egyszer elviszik a gyereket iskolába, de a kapu tényleg zárva lesz

Sűrűn csörgött a telefonja egy hónappal ezelőtt?

A telefonom nem, onnan tudtam, hogy megjelent a videó, hogy az üzenőfalam elég aktívan elkezdett élni.

Milyen üzeneteket kapott?

Gratuláltak. Egy volt jobbikos képviselő asszony talált csak meg a maga kendőzetlen stílusával, a bejegyzését négyen lájkolták, a helyén is kezeltem. Sokkal jobban hatottak rám a volt diákjaimtól, a volt és jelenlegi szülőktől, az ország különböző pontjain tanító pedagógusoktól érkező üzenetek.

A kollégái mertek reagálni?

Nem nagyon kellett, pontosan tudják ők is, én is: ki más szólalt volna meg, ha nem én? Annyiban volt talán meglepő a húzásom, hogy az elmúlt hét évben hasonló nem nagyon történt.

De valakinek ki kellett már mondania, hogy komoly gondjaink lesznek, ha még ezt is bele akarjuk önteni egy olyan üstbe, ahol eleve forr a víz.

A fenntartótól, a minisztériumból nem hívták?

Nem.

Aki nem pedagógus, nem biztos, hogy tudja: mi a tétje, mennyit veszít az a tanár, aki nem csinálja meg a portfólióját?

A törvény úgy szól, hogy kilenc év után mindenkinek kötelező átesnie ezen a minősítési eljáráson. Nekem a portfóliómat jövő év novemberéig kellene feltöltenem; ha nem teszem meg, kapok egy „nem megfelelt” minősítést. Két éven belül megismételhetem az eljárást, ha nem élek a lehetőséggel, akkor tíz napon belül a munkáltatónak meg kell szüntetnie a munkaviszonyomat.

Vagyis kirúghatják?

Ki is fognak.

Minden mindegy alapon volt ilyen bátor, vagy bízik abban, hogy a PSZ megyei vezetőjét azért megmentik?

Megmenteni nem tudnak a törvénnyel szemben.

De ajánlhatnak cserébe munkát.

A szakszervezetek mostanság nincsenek olyan helyzetben, hogy főállású munkatársakat alkalmazzanak. Nem csak nálam, sok pedagógusnál eljött a pillanat, amikor azt mondták: ebből elég volt. Azt a pénzt, amit itt keresünk, sajnos bárhol máshol meg tudjuk keresni.

A YouTube szerint tizenhatezren nézték meg a videóját. Ennyire is számított?

Tegnap mondta az alelnök úr, hogy már huszonkétezernél tartunk.

Még így is áll a kérdésem: jobban örült volna, ha egy nulla a szám mögé kerül? Ha legalább minden ötvenedik magyarhoz eljut a segélykiáltása?

Én nem így számolok. Nagyjából negyvenezer olyan pedagógus van most a pályán, aki még nem töltötte fel a portfólióját. Ebből a negyvenezerből huszonkétezerhez eljutott a videó híre, ebben biztos vagyok. Beszélnek róla a tantestületekben, ezt is pontosan tudom. De a társadalmat a pedagógusok nyűge-baja nem érdekli, és ugyanide vehetem a könyvtárosokat vagy az egészségügyieseket is. A közszolgálat a mai magyar társadalmi viszonyokban nem éri el az ingerküszöböt.

Mit gondol, miért?

Szigorúan magánvéleményem van erről: a rendszerváltás után mindenki elkezdett magának kaparni, és ez életformává alakult. Ebből a társadalomból kiveszett a szolidaritás.

A Covid-járvány alatt legalább egy időre az egészségügy felé fordultak az emberek, de azért, mert azt gondolták, ők is rájuk szorulhatnak. Az oktatásnál még mindig nem jött át az üzenet, hogy az a gyerekeink jövőjét határozza meg; a következő társadalom szintje, nívója függ attól, milyen tanítást kapnak. Senkit nem érdekel, hogy a bölcsődétől az egyetemig mi történik a felnövő generációval.

Hány éve van ez így?

Nagyon sok. Kormányok jöttek, kormányok mentek, mindenki megpróbálta a saját kénye-kedve szerint megreformálni a rendszert; az elmúlt harminc évben nem tudnék két olyan évet mondani, amikor ne vezettek volna be érdemi változást. Döbbenetes mennyiségű kísérletezés folyt, és közben az oktatásirányítást nem nagyon érdekelte a szakma. A szakszervezet tudná a legnagyobb tudásbázist biztosítani, mi vagyunk ebben a témában a legfelkészültebbek, mégis, soha senki nem kérte ki a véleményünket. Helyette olyan rendszer van, amelyben éjfél előtt három perccel kiadják a törvénytervezetet, és egy napon belül véleményezni kellene öt-hatszáz oldalt, ami persze képtelenség.

Ön hány éve van a pályán?

A huszonhetedik évemet taposom.

Volt ez idő alatt olyan két év, amikor az újabb kísérletezésben reményt látott?

Az a baj, hogy a változások egy-két éven belül soha nem hoznak látványos eredményt. A sokat emlegetett finneknél is harminc év kellett: eldöntötték, aztán nem nyúltak a koncepcióhoz, a rendszerük viszont működik. Nálunk egyetlen ötlet sem kapott ennyi időt. Biztosan volt olyan elképzelés, amelyben bíztam, csak annyi mindent történt, hogy lassan már azt sem tudjuk, hol van kályha. Én visszamennék oda, de már nem találom.

A videóban felsorolta a diplomáit, hármat tulajdonképpen kényszerből csinált meg. A tanító–testnevelő–informatika–sakk–matek szak közül melyikben a legjobb?

Én mindegyiket imádom, de elsődlegesen informatikatanárnak tartom magam.

A múlt héten Győrben tartott tanévnyitó fórumot a Pedagógusok Szakszervezete. Van értelme egy ilyen rendezvénynek, ha közben Novák Katalin azt mondja a pedagógusbér-emelésről, hogy szükséges ugyan, de az életpályamodellen változtatni életszerűtlen?

Ez egy szélmalomharc, tudjuk, mégis van értelme összejönni. Valahonnan erőt kell merítenünk nekünk is. Sokszor megyek haza én is azzal az érzéssel, hogy öljük bele az energiánkat, de minek. Sokan kérdezték a videóval kapcsolatban is, hogy tök jó, de mit értünk el vele effektíve. Semmit.

A társadalmi megbecsültségünknek hű tükre az ominózus mondat. Egy olyan hölgy beszélt arról, hogy nem életszerű a pedagógusbér-emelés, akinek az egyéves adókedvezménye magasabb, mint az én éves bruttó bérem.

Mert az öné mennyi?

A besorolásom szerint havonta bruttó háromszázegyezer-négyszázötvenöt forintot keresek. Kiszorozható.

Tizenkétezer főállású pedagógus hiányzik a rendszerből, öt éven belül ehhez még huszonkétezer hozzájöhet – ez is a győri konferencián hangzott el. A mínusz tizenkétezerrel össze kellett volna dőlnie a rendszernek, mégsem dőlt. Miért ijedjünk akkor meg?

Sok szülő úgy tekint az iskolára, hogy a gyerek legalább biztos helyen van. Ennyi. Nem látják, talán nem is érdekli őket, hogy a gyerekük a szakos ellátást vagy a csoportbontást megkapja-e. Akkor fognak megijedni, ha egyszer elviszik a gyereket, de az iskola kapuja tényleg zárva lesz. És a történet is akkor lesz érdekes, amikor a pedagógusok végre kimondják, hogy nem hagyják magukat megalázni, itt a vége, elég.

Ha egy Győr szintű nagyvárost veszünk alapul, a gyerekek hány százalékáról tudható/sejthető, hogy az előbb említett szakos ellátást nem kapják meg?

Még csak megbecsülni sem lehet. Akkor lehetne megmondani, ha az iskolaigazgatók felvállalnák és kimondanák, hogy náluk nincs például kémiatanár.

Mert ezt egy iskolaigazgató megteheti?

Minden év úgy kezdődik a tankerületekben és az iskolákban, hogy „valahogy induljatok el”. Ha elindul a tanév, nagy valószínűséggel végig is megy. Ezzel letudtuk a problémát. Az igazgatókat is sajnálom, mert ők abból főznek, amijük van. Hirdethetnek matek szakos állást, ha nincs jelentkező.

Az előbb azt mondta, hogy a szülők akkor jönnek rá, mennyit ér az iskola, amikor az ajtót becsukják előttük. De hát az elmúlt két évben ez már megtörtént, hónapokig zárva voltak az iskolák. A PSZ országos elnöke a győri konferencián azt mondta, a szakma megbecsültségét a világjárvány tovább rontotta. Rájöttek a családok, hogy tudnak ők is tanítani, vagy a gyerek a tanár nélkül is boldogul?

Annyiféle véleményt kaptunk erről az időszakról, hogy egyértelmű, homogén végeredmény nincs. Van, aki azt mondta nekem, „most értettem meg, milyen idegtépő rávenni a gyerekemet arra, hogy tanuljon”. Igen: a pedagógia egy szakma. Csak nem ismerjük el addig, amíg nem kerülünk ilyen helyzetbe.

Tizenötezren kezdték el hét évvel ezelőtt az egyetemeken valamelyik tanári képzést, tavaly 2100-an tettek minősítő vizsgát, vagyis ennyien maradtak a pályán. Nem az egyetemeken morzsolódnak le a fiatalok, a foglalkoztatás első évében veszítik el őket. Mi az, ami ennyire megrázó élmény nekik, hisz előtte évekig gyakorlati tanításon kell, hogy részt vegyenek?

Annak idején a pedagógiai gyakorlatra mindig úgy mentünk, hogy tudtuk, meddig tart, mikor lesz vége a sztorinak. Természetesen láttuk a rendszer nyűgét, hogy sok a gyerek, kevés a pedagógus, és azt is, hogy kevés a szabadidő. De két-három hét után ennek vége lett. Én megértem azt a fiatal kollégát, aki bejön reggel, délutánig az iskolában van, és mivel még rutintalan, így egy tanóra összeállítása nem harminc-negyven perc, hanem egy-másfél óra. Így a munkaidejéhez hozzátehetünk még négyet, hatot, ha meg akar valahogy élni, még magánórákat is ad. Este tizenegy óra van, még nem találkozott a barátaival, a szerelmével, a gyerekével. És mindezt csinálja a kezdő tanári fizetésért, száznegyvenhatezer forintért. Győrben az albérlet százezer forint…

Győr-Moson-Sopron megyében hány tanár hiányzik az iskolákból?

Ezt is nehéz megmondani, az biztos, hogy hétezer-ötszáz pedagógus tanít a térségben, beleértve az egyházi és az alapítványi iskolákat is. A kisiskoláknál jellemzőbb a tanárhiány. Nem a megyében, de

tudunk olyan helyről, ahol egy 82 éves testnevelő tanárt hívtak vissza, máshol egy 72 éves tanár tanít kémiát.

Nem megbántva az érintetteket, de ez kinek jó?

Az iskolák és az óvodák „feladatellátó” helyek. El kell látniuk a feladatukat, majdnem azt is mondom, mindegy, hogy hogyan. Én végtelenül sajnálom a társadalmunkat, hogy senki nem háborodik fel azon, hogy egy hetven-nyolcvan éves embernek dolgoznia kell; bármilyen szakmáról is legyen szó. És lehet költőinek tekinteni a kérdésemet: Ebben az országban minden gyerek azonos esélyeket kap testnevelésből, kémiából… bármiből?

Nem. De ezt valaha ki fogják-e mondani?

Soha senki. 2010 óta ez kevésbé is számít. Addig azt mondtuk, tudásalapú társadalmat építünk. Most a munkaalapú társadalom a fontos, és abban nem a tudásnak van értéke, hanem a munkának. Dolgozz, dolgozz, dolgozz!

A legutóbbi kormányinfón Gulyás Gergely végül kimondta, hogy lesz pedagógusbér-emelés, csak a mértéke a kérdés. Ha jobban megfizetik majd a pedagógusokat, jobban is fognak tanítani?

Csak a bértől nem változik meg a helyzet. A terheken is kellene csökkenteni, a huszonkét kötelező óraszám reális volt, a mostani huszonhat nem az. Én hiába keresnék nagyon-nagyon sokat, ha nem lenne időm élvezni és felhasználni a pénzem. A pedagógus nemcsak az agyával tanít, hanem a személyiségével is, ehhez hozzátartozik, hogy nyugodt, kiegyensúlyozott, művelt legyen. Ha most megkérdezném a hétezer-ötszáz megyei pedagógust, hogy közülük hányan tudnak rendszeresen színházba járni vagy szakmai előadásokon részt venni, lehangoló lenne a válasz. Pedig ezek által válhatnánk mi is jobbá.

A portfóliókészítés nem épp erre kényszeríti a tanárokat, hogy jobbak akarjanak lenni?

Nem, és ez a bajom vele. Benne van minden, ami a tanárokat megalázza. Hatvanhat indikátornak egy órán képtelenség megfelelni. Ez egy humbug. Mégis áterőltetik mindenkin. Ma az átlag óraszám 24-25, ez heti két-három órával nőtt, amióta bevezették a pedagóguséletpálya-modellt, vele a portfóliót. Havi 8-12 pluszórát kaptunk, ellenszolgáltatás nélkül! Ez az óraadók 3095 forintjával számolva havonta 25-35 000 forintnyi ingyen munkavégzés tanáronként. Ha elvégzem a minősítést, akkor „visszakapok” bruttó 27 ezer forintot. Ez nagyjából azt jelenti, hogy ha portfóliózom, akkor hajlandóak kifizetni a béremet az elvégzett munkámért? Milyen megalázó ez? Ki dolgozik ingyen ma a világban bárhol?

A videójában azt mondta, „nekiállok megint tanulni, de most valami mást”. Mi lesz: szakács?

Nem. A webshopfejlesztőket most nagyon keresik.

Videót azért csinál még a jövőben?

Biztosan.