Kína helyzetét pozitívan és negatívan is értékelhetjük az iráni válság tükrében. A negatív tálalás egyértelmű: a jelentős olaj-, gáz- és olajtermékimportra szoruló Kínának Irán volt az egyik legfontosabb kereskedelmi partnere. Ha a partner olaj-infrastruktúrája sérül, ha a jövőben erősödő szankciókra lehet számítani Irán ellen, az méretes negatív hatást jelent. Azért sem érdeke az óriási gyártókapacitásokkal bíró Kínának a sok konfliktus, mert ha mindenki fegyverre költ a világban, kevesebb jut fogyasztásra. És persze ott van az a polarizálódó világpolitikai képlet, hogy a Nyugat-ellenes, Kínát is tartalmazó blokk – például Oroszország, Venezuela, Irán, Észak-Korea – sorra kapja a geopolitikai súlytalansággal járó pofonokat.
Ugyanakkor az a Kína, amely a megújulóenergia-piacon (legyen szó ritka anyagokról, vagy a szélerőművek, napelem-panelek gyártásáról) nagyon erős szereplő, mindig tovább erősödik olyankor, amikor a fosszilis világ geopolitikai kockázatai nőnek, vagy az alapanyagok drágulása miatt felértékelődik az alternatív energiatermelés. Talán kevésbé ismert, de Kínának emellett vannak olyan olajpiaci jellemzői, amelyeket most remekül ki tud használni, így a pontosan nem ismert, de biztosan hatalmas készleteik, amelyek most akár kereskedelmi céllal is hasznosíthatók. Illetve azok a teapot (teáskanna) finomítók, amelyek magas marzsok idején bekapcsolhatók, legyen szó dízelről vagy kerozinról. Vagyis a nyersanyagban szegény Kínának rövid távon vigaszt jelent, hogy a hirtelen megugró árakat nagy üzletekre képes kihasználni – mondta a Telexnek Pletser Tamás, az Erste olajipari elemzője.
A geopolitikai bizonytalanság, a szűkülő kínálat és az emelkedő árak idején különösen fontos kérdés az is, hogy globálisan van-e működő alternatíva, zöld megoldás az olajfüggőség csökkentésére. Erről írt a Másfélfok think tank oldalán Szunomár Ágnes, a Budapesti Corvinus Egyetem docense és a KRTK Világgazdasági Intézetének tudományos főmunkatársa. Szerinte
az olaj- és gázfüggés csökkentésén évek óta dolgozó Kína példája arra utal, hogy a gazdasági növekedés és az olajigény erősödése nem feltétlenül jár együtt.
Az elektromos járművek terjedése és az állami zöld iparpolitika már fékezi a közlekedési célú olajkereslet növekedését. A kínai modell azonban, mint látni fogjuk, azért eléggé ellentmondásos.
Nem is annyira kiszolgáltatott a fosszilis energiahordozóknak
Kína naponta 15 millió hordó olajat fogyaszt, nagyjából 3 millió hordó a hazai kitermelése, és napi 11-12 millió hordó olajat importál. Ezzel ő a világ legnagyobb olajimportőre, őt követi az Egyesült Államok, India, Dél-Korea, illetve Japán. Ezt a listát sok mindennel lehet árnyalni. Az Egyesült Államok például úgy importál ilyen sokat (napi 6,6 millió hordót), hogy közben ő maga jelentős exportőr is, vagyis sokat vesz, de közben még többet ad el (ennek egyébként főleg szerkezeti oka van, az USA nehezebb olajakat vesz, könnyebbeket ad el).
Ha 70-75 dollár az olaj hordónkénti ára, akkor Kína nagyjából évi 300 milliárd dollárt költ olajimportra, ha 100-110 dollár az árszint, akkor a számla ugrik egy „százast”, vagyis 400 milliárd dollár felett lesz a kiadás, ami nyilván nagyon nem mindegy.
Kína ugyanakkor mégsem annyira kiszolgáltatott a fosszilis energiahordozóknak. Ha megnézzük az elsődleges források szerint a teljes energiaigényét, még mindig 62 százalékban a szén, 20 százalékban az olaj, 9 százalékban a gáz a meghatározó, és csak utána jön a nukleáris (3 százalék) és a megújulóenergia-forrás (6 százalék). Ez elsőre nem tűnhet meggyőző adatnak, de Kína óriási eredményeket ér el a megújulókra való átállásban, minden évben nagyon erőteljesen bővül a nap- és a szélenergia piaca.
A nagy kínai olajcégek, így a NOCs, a Sinopec, a China National Offshore Oil Corporation (CNOOC), illetve a China National Petroleum Corporation (CNPC) mind-mind hatalmas importőrök és feldolgozók. Ezek állami cégek ugyan, de azért valamilyen verseny van közöttük – véli Pletser Tamás.
A Kínába érkező olaj több mint a harmada, közel a fele érkezett a Hormuzi-szoros lezárásával érintett térségből.
A kínai importból ezek az országok részesedtek a legnagyobb mértékben:
- Oroszország (20 százalék);
- Szaúd-Arábia (14 százalék);
- Irán (11 százalék);
- Irak (11 százalék);
- Brazília (6 százalék);
- Angola 5 (százalék);
- Venezuela (2 százalék,).
Kína a 2013 és 2023 közötti globális olajkereslet-növekedés több mint 60 százalékáért egymaga volt felelős, de ez már 20 százalék alá szorult vissza. A kínai gazdaság közben továbbra is bővül, a kínai autópiac pedig továbbra is az egyik legnagyobb a világon, de azt már elérte az ország, hogy a közlekedés egyre kevesebb olajat igényel – írta Szunomár Ágnes a már említett cikkében.
A keleti parti méretes finomítói kapacitásai miatt Kína egyébként maga is nagy olajtermék-exportőr, főleg Szingapúrba, Malajziába, illetve a Fülöp-szigetekre ad el. Igaz, vélhetően ezeknek a vevőknek most nem sokat ad, legalábbis a Fülöp-szigeteken, Thaiföldön gondok jelentkeznek (tankolási korlátozások, csökkentett munkahét, turisták ott ragadása kerozinhiány miatt).
És itt jön egy nagyon érdekes hatás, amiről a Reuters is írt. A válság ellenére van egy hatalmas üzlete is Kínának. Ez pedig a már említett teapot finomítókban rejlő lehetőség, amelyek az egyensúlyt jelentik a globális olajpiacon: ezek a finomítók olyan kis méretű finomítóüzemek, amelyek olcsó nyersanyagot vásárolnak, azt feldolgozzák, jellemzően alacsony haszonkulccsal működve. Ezeket a finomítókat akkor kapcsolják be, ha magas az árrés, vagyis amikor annyira magas a végtermék ára, hogy megéri bekapcsolni őket. Ha felmegy a dízel ára, akkor a teapot finomítók engedélyt kapnak arra, hogy olajat vegyenek, feldolgozzák és eladják. Ha nem akkora a marzs, ezek nem működnek, most az olajnál sokkal jobban drágult a dízel és a kerozin, így nagyon megéri működtetni a kínai finomítókat.
Termék, földgáz, áram
Fontos és meglepő információ, hogy az olaj- és földgáztermékekben (benzin, dízel, kerozin, fűtőolaj, propán, bután) is nagy importőr Kína, de a legtöbbet az Egyesült Államoktól vásárolja, viszont Irán volt a második legfontosabb szállító.
Itt szükséges egy kis háttérinformáció. Gyakran hallunk a LNG (cseppfolyósított földgáz) piacáról. Az LNG hagyományos földgáz (metán), amelyet folyékonnyá hűtenek, és így a szállításhoz a térfogata a hatszázadára csökken. Kevesebbet hallunk egy hasonló nevű piacról, ez az NGL (Natural Gas Liquids – folyékony földgáz). Ezen a piacon az USA mellett Irán a legerősebb szereplő.
A földgáz, vagyis a metán a föld alatt, de a szabadban is gáz halmazállapotú. Az etán, a propán és a bután a földfelszín alatt folyadék halmazállapotúak, de a földfelszín felett ezek is gáz halmazállapotúak. Kína rengeteg ilyen terméket vesz, részben azért, mert kedveli a propán-butánt mint üzemanyagot. Ezek az anyagok népszerűek a palackosgáz-piacon, vagy ahol nincsen földgázvezeték, akár ipari tartályokban is sok ilyet használnak, valamint Kína hatalmas petrolkémiai ipara is feldolgozza ezeket. Iránnak úgynevezett wet gas (nedves gáz) termelése van, vagyis a földgáz sok kondenzátumot is tartalmaz a fenti anyagokból, amit főleg Kína vett meg.
Az Egyesült Államokban nagyon sok NLG keletkezik. Ezek az anyagok, amelyeket a gázkitermelés vagy a finomítás során lehet előállítani, most magasabb áron eladhatók. Kína most azzal is keres, hogy hozzájut a kondenzátumokhoz, és mivel más nem annyira, növekszik az ára az ebből előállított késztermékeknek.
A földgázpiacon Kínának részben vezetékes forrásai is vannak (Türkmenisztánból és Oroszországból), míg az LNG-vásárlások zöme ausztrál és katari forrásból jött. Itt egyértelműen veszít a kialakult helyzettel Kína, hiszen a katari gáz nem jut ki a Perzsa-öbölből.
Az árampiacon Kína szintén hatalmas termelő, és egyre nagyobb arányban tud alacsony karbontartalmú termelésre hagyatkozni (atom, víz, nap, szél), de a szén még mindig dominálja az áramtermelést. Az igény állandóan nő, hiszen Kínában nagyon szépen hasítanak az elektromosautó-eladások, az állam 2009 óta támogatást nyújt az úgynevezett „új energiájú járművek” vásárlására, ami folyamatosan ösztönzi a kínai elektromosjármű-eladásokat.
Kína látja el a környéken Hongkong, Makaó, Laosz, Vietnám, illetve Mongólia árampiacát is, ezek közül az első kettő valójában Kína része, de nagyon zsúfolt, saját áramtermeléssel alig rendelkező terület, utóbbiak pedig olyan exportcélpiacok, amelyek eddig képtelenek voltak kialakítani az önellátásukat.
Van-e valós alternatíva?
De vajon létezik-e valós alternatíva hosszabb távon is az olajfüggőség csökkentésére, tanulhatunk-e Kínától? – teszi fel a kérdést Szunomár Ágnes.
Ami pozitívum, hogy a kínai elektromobilitás és a megújuló energia térnyerése mögött egy évtizedek óta következetesen épített állami stratégia áll. Mindezt nem elsősorban a környezet védelme, sokkal inkább a függetlenség igénye vezérelte.
Globálisan – de Kínában különösképp – a közlekedés az egyik legnagyobb olajfelhasználó, ezért az olajigény csökkenése a legtöbbször itt kezdődik. Kínában összességében továbbra is növekszik az olajkereslet, de a növekedést a petrolkémiai alapanyagok uralják. A petrolkémiai termékek iránti olajkereslet Kínában évi 5 százalékkal nőtt az elmúlt években, és ez a tendencia várhatóan a következő néhány évben is folytatódni fog. Ugyanakkor Kína a vásárlási támogatásokkal, adókedvezményekkel, kvótarendszerekkel és infrastruktúra-fejlesztéssel tömegpiaccá tette az elektromos autók piacát – véli Szunomár Ágnes.
Ezzel párhuzamosan az állam nemcsak a fogyasztói oldalt ösztönözte, hanem az ágazathoz kapcsolódó ipari kapacitások kiépítését is finanszírozta, a kutatás-fejlesztéstől kezdve az akkumulátorgyártáson át a teljes ellátási lánc megszervezéséig. Mindez igaz volt a kínai napenergia-, szélenergia- és elektromosjármű-iparra is.
Az elektromos járművek terjedése közvetlenül csökkenti a benzin- és dízelfogyasztást, vagyis az energiafelhasználás az olajról egyre inkább a villamos energiára tevődik át.
A kínai modell ugyanakkor távolról sem tökéletes. Az állami beavatkozás egyik következménye a túlzott kapacitásépítés.
Mind a napenergia-, mind az elektromosjármű-iparban megfigyelhető például a túlkínálat, az árverseny és az ebből fakadó nemzetközi kereskedelmi feszültségek, valamint az ezekre adott egyre erősödő protekcionista válaszok.
Egy másik fontos kérdés a környezeti mérleg. Bár az elektromos járművek nem bocsátanak ki szén-dioxidot, a teljes életciklusukat tekintve a kép jóval árnyaltabb. A gyártás energiaigényes, az akkumulátorok előállítása erőforrás-intenzív, és Kína villamosenergia-termelése továbbra is jelentős mértékben támaszkodik fosszilis energiahordozókra, elsősorban szénre.
Nem ártanak a fosszilis válságok
Kína szereti a függőséget, ha ez azt jelenti, hogy nem ő függ másoktól, hanem tőle függenek mások. Vagyis Kína középtávú stratégiája egyértelműen arra irányul, hogy globálisan is vezető szerepet töltsön be a jövő kulcsiparágaiban, ami új típusú függőségeket és konfliktusokat is teremthet. Ebből a szempontból Pekingnek nem ártanak a fosszilis válságok.
A kínai modellben nagyon pozitív az előre gondolkodás, de Európában elképzelhetetlen az a szoros állami kontroll, ami az ilyen programokat jellemzi.
Kína példája így egyszerre inspiráló és kijózanító. Egyrészt megmutatja, hogy az olajfüggőség csökkentése nem utópia, másrészt azt is világossá teszi, hogy ez az átalakulás sohasem konfliktusmentes, és jelentős gazdasági, politikai és környezeti kompromisszumokkal jár – véli Szunomár Ágnes.
A Birodalom, a Partizán külpolitikai műsora is külön adást szentel a válság és azon belül is Oroszország és Kína viszonyának. Itt a vita részben arról szólt, hogy létezik-e a CRINK (vagyis Kína, Oroszország, Irán és Észak-Korea szövetsége).
Az „új tengelyhatalmak” közé a BRICS-csoportba sorolt államok közül Brazília, India és Dél-Afrika aligha szeretne tartozni, hiszen ezek az utóbb felsorolt államok demokratikusak, nem olyan teljesen autoriter vezetésűek, mint az a nem hivatalos szövetség, amelyet elsősorban a Nyugat-ellenesség köt össze, és amely országok leginkább abban működnek közre, hogy egymás autoriter rezsimjeit hatalomban tartsák.
Természetesen Oroszország, Kína, Irán és Észak-Korea között vannak olykor konkrét katonai, gazdasági és tudományos együttműködések. Itt Kína a központi szereplő, de érkeztek észak-koreai katonák is az orosz–ukrán háború ukrajnai frontjára, voltak egymást támogató hekkercsoportok, Oroszország képes fejlett rakéta-, űr- és nukleáris technológiát megosztani a többiekkel, a felek vesznek egymástól energiát, fegyvert és élelmiszert, de valójában ma még nem tekinthetők fajsúlyos együttes erőnek.
Ez persze változhat, ha a két erős állam, vagyis Kína és Oroszország egymás mellé sodródik. Ez nem kizárt, az oroszok és a kínaiak kölcsönösen pozitívan néznek egymásra. Moszkvában a nyugati szankciók miatt sok területen teret nyertek a kínai áruk, a soha el nem túlozható orosz Nyugat-utálat idején pedig Kína az első számú barát. Ugyanakkor vannak azért erős félelmek is, az oroszok mindig azt gondolják, hogy
itt van a határukon az a rengeteg ember, nekünk meg ott vannak a gyéren lakott távoli területeink, ez egy természetes geopolitikai kockázat.
Az oroszok ráadásul sérelmezik, hogy Kína gőgös lett, amióta jobban megy neki. Bár elismerik, hogy Kína már nagyon sok területen megelőzte Oroszországot, ebből nem következik, hogy az orosz politikusok vagy az orosz értelmiség tisztelné Kínát, példaképként tekintene rá. Sokan még ma is inkább a Szovjetunió mentoráltjának, diákjának tekinti Kínát. Globálisan sem jó a kínaiak megítélése, Oroszország mellett Pakisztán hozzáállása relatíve pozitív, de hiába van a hatalmas, 50-60 millió fős kínai diaszpóra mindenhol jelen, mégis sokszor konfliktusos, vagy túlságosan is izolált a viszony az országok többségével.
Kína elemi érdeke az, hogy a világban nyugalom legyen, mert annak nyertese lehet: békésen terjesztheti ki a gazdasági csápjait, kereskedhet, fejleszthet. Kínának az a célja, hogy a hatalmas kapacitásaival gyártson, exportáljon. Ugyanakkor a konfliktusnak azt az elemét, hogy a megújuló energia megítélése megint javul, Kína nagyon élvezi. Nyugaton ugyanis tombol az elektrifikáció, nő a nappanelek és a szélenergia iránt a kereslet, és Kína semmit nem szeret jobban, mint a nyugatiak piacait meghódítani, sok pénzt keresni a gazdag európaiakon és amerikaiakon.
Sajnos ugyanakkor az olajpiac, az energiakereskedők mintha már egyre kisebb esélyt látnának arra, hogy egy hónapon belül befejeződik a konfliktus. Ha pedig tartósan eldurvul a helyzet, az az olajipar legnagyobb importőreként Kínának még akkor is fáj, ha amúgy remekül felkészült az ilyen helyzetekre.
