Irán olyan ütőkártyához jutott, amit korábban aligha remélhetett
Egy hónapja tart az Irán elleni amerikai–izraeli támadássorozat, és bár az első napokban úgy tűnt, hogy a jóval nagyobb erőforrásokkal rendelkező szövetségesek könnyű győzelmet arathatnak, mostanra inkább az látszik, hogy Irán kerülhet jobb alkupozícióba egy esetleges béketárgyaláson.
Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyben külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények a szerzők álláspontját tükrözik.
A Közel-Keletre érdemes úgy tekinteni, mint a Dűne világából ismert Arrakis bolygóra. Ott található a „fűszer”, amely nélkül a világegyetem működésképtelen. Ma a Perzsa-öböl térségében nemcsak a világ olaj- és gázfogyasztásának ötöde koncentrálódik, hanem – ahogy az elmúlt hetekben mindenki láthatta – a kerozin- és dízeltermelés jelentős része, a műtrágyagyártás, a világ héliumkészletének közel harmada (ami a csipgyártáshoz is nélkülözhetetlen), és még számos olyan alapanyag, amely egy globalizált, egymásba fonódó világgazdaságban kritikus jelentőségű.
Emiatt a „fűszernek” áramlania kell, és az elmúlt években áramlott is, dacára annak, hogy Izrael és Irán, illetve utóbbi proxyjai éppen milyen konfliktust vívtak. Most viszont Irán elzárta a csapot, a Hormuzi-szoroson minimális forgalom megy keresztül, az is csak az iráni oldalon egy nem éppen jelképes kétmillió dolláros „autópályadíj” mellett.
Bár az elmúlt hónapban az iráni vezetés, katonai és nukleáris képességek is jelentős károkat szenvedtek el, a szoros kontrolljával Irán olyan ütőkártyához jutott, amelyet korábban aligha remélhetett: képessé vált arra, hogy akár az egész globális gazdaságot recesszióba lökje.
Frank Herbert világában a „nagy házak” Arrakis birtoklásáért küzdenek. Az iráni történelem hasonló logikát követ, az ország számos konfliktust és területvesztést élt át az Oszmán és a Brit birodalommal szemben. Iráni nézőpontból a mostani helyzet ezekhez hasonló.
A sikerhez nagyobb amerikai fölény szükséges
Az Egyesült Államok ugyan jelentős erőket vont össze a térségben, de ezek nagyságrendje messze elmarad az 1991-es Sivatagi Vihar (Desert Storm) vagy a 2003-as invázió előkészületeitől. A Desert Storm hadműveletet vezető Norman Schwarzkopf tábornok nevéhez köthető az a doktrína, miszerint olyan mértékű képességet kell összevonni egy hadművelethez, ami a teljes és megkérdőjelezhetetlen fölényt biztosítja. Ez a fent említett két konfliktus esetében meg is volt 5–6 repülőgép-hordozóval, és ahogy az ábrán látszik, a flotta többi képessége is nagyságrendekkel meghaladta a mostani csapatösszevonást.
Az amerikai adminisztráció inkább egy gyors, venezuelai mintára épülő műveletben gondolkodhatott, ahogy az ábrán is látható. Amit viszont alulértékeltek, az az iráni vezetési rendszer decentralizáltsága, a szankciók által edzett fájdalomtűrő képessége, és az, hogy a rezsim számára a túlélés a tét.
Az elmúlt közel ötven évben az irániak erre a pillanatra készültek. A forgatókönyvek készen álltak, a rendszer pedig még azután is működőképes maradt, hogy a vezetés egy részét likvidálták. Sőt: a hatalom az Iráni Forradalmi Gárda (IRGC) radikálisabb körei felé tolódott.
A konfliktus kirobbanását követő kommunikációk alapján nem tűnik elrugaszkodott gondolatnak, hogy az amerikai vezetés azzal számolt, hogy a vezetőség likvidálását követően forradalom alakul ki Iránban, amihez jó eséllyel csatlakozik az Iránban és Irakban élő kurd kisebbség is (Iránban 5 millió, Irakban 6 millió kurd él) . Ennek lett is volna alapja, ha a támadás valamivel korábban, az elmúlt évek legnagyobb, több városra is kiterjedő tüntetéssorozata idején valósul meg, de ezeket az iráni rezsim elfojtotta február végére. Szárazföldi csapatok, forradalom nélkül pedig tényleges rezsimváltás nehezen elképzelhető.
Az Egyesült Államok jelenleg vesztésre áll, ami magába foglalja a nemzetközi megaláztatást és a szövetségesei számára egy gyenge hegemón vezető képét. Ez Donald Trump amerikai elnök számára, aki éppen a William McKinley-féle örökségét építené, és szeretne minél több oldalon szerepelni az amerikai történelemkönyvekben, elfogadhatatlan, így a partraszállás valószínűsége növekszik.
Kiemelt célpontok
Irán földrajza egy középkori vizesárokkal ellátott erődítményre hasonlít. Egyik oldalon a Zagrosz-hegység védi, amibe a Tanker háború során az iraki katonaságnak is beletört a bicskája, másik oldalról pedig sivatagok elviselhetetlen körülményekkel (tisztára, mint a Dűne könyvekben).
Éppen ezért a realitás az, hogy az amerikai partraszállás célpontja nem a szárazföld, hanem valamelyik kiemelt fontosságú sziget lesz. Ahogy korábban már írtunk róla, Hárg-szigeten megy keresztül az iráni olajexport több mint kilencvenöt százaléka. Amennyiben a szigetet sikerül megszereznie az amerikai erőknek, csak idő kérdése, hogy az iráni gazdaság összeomoljon, így a tárgyalások során újra az USA kerül jobb alkuhelyzetbe. A másik kiemelt célpont a Perzsa-öböl legnagyobb szigete, a Kesm-sziget, amely azért lényeges, mert innen tudják kontrollálni az amerikaiak a szoros tankerforgalmát, az iráni „autópályadíjat” amerikaira cserélnék.
Mindkét hadművelet esetében ugyanaz a probléma, mint a konfliktus elején: nincs elegendő amerikai szárazföldi erő a szigetek elfoglalásához és megtartásához. Utóbbi ráadásul legalább akkora kihívás, hiszen Irán évtizedek óta erősíti ezeket a célpontokat katonai képességekkel és kiterjedt föld alatti alagútrendszerekkel. Bár folyamatosan érkeznek hírek arról, hogy újabb tízezer amerikai katonát vezényelnek a térségbe, jelenleg nagyjából nyolcezer fő tekinthető ténylegesen bevethetőnek, köztük a különleges erők.
A nagyságrend érzékeltetésére: az első öbölháború idején mintegy 750 ezer, a másodiknál 300 ezer amerikai katona állt rendelkezésre. Ehhez képest most körülbelül nyolcezer főről beszélünk – ebben már a különleges alakulatok is benne vannak. A csapatösszevonás ugyan folyamatos, naponta érkeznek hírek újabb erősítésekről, de a nagyságrend az április 6-i határidőig érdemben már nem tud megváltozni. (Donald Trump március 26-án bejelentette, hogy Teherán kérésére tíz napra felfüggeszti az iráni energetikai létesítmények elleni támadásokat.)
Irán közben erősít
Míg a venezuelai hadművelet esetében a meglepetés ereje bizonyos mértékig segítette az amerikai erőket, most ez a tényező hiányzik: Irán folyamatosan erősíti a két kulcsszigetet. Az Iráni Forradalmi Gárda nagyjából 200 ezer aktív katonával és mintegy 600 ezer tartalékossal rendelkezik, utóbbi létszámot az elmúlt hetekben tovább növelték. Ehhez jön még a szintén az IRGC irányítása alatt álló, de külön szervezeti egységként működő Baszidzs-milícia, amely további másfél millió tartalékossal számolhat.
Kétségtelen, hogy nem elhanyagolható annak a valószínűsége, hogy jövő hét során újabb szintre emelkedik a konfliktus, bár úgy gondoljuk, ennek kisebb a valószínűsége, mint a tárgyalások folytatásának. Ugyanakkor ha ez bekövetkezik, akkor félő, hogy ez olyan szintű kudarc lesz, mint az 1980-as „Saskarom” (Eagle Claw) hadművelet, ahol a cél az volt, hogy kiszabadítsák a teheráni amerikai nagykövetségen fogvatartott túszokat, de rossz vége lett.
Eszkaláció vagy tárgyalás?
Fontos hangsúlyozni, hogy minden egyes nappal, amivel tovább tart a konfliktus, egyre nagyobb a globális recesszió valószínűsége és a republikánusokra nehezedő társadalmi nyomás, ami a novemberi félidős választáshoz közeledve biztosan nem szerencsés.
Az Alpine Macro megvizsgálta az esetünkben releváns geopolitikai eseményeket a kilencvenes évektől, és arra jutott, hogy a pánik csúcspontja nem a konfliktusok kirobbanásakor, hanem a negyedik és a nyolcadik héten következett be, onnantól kezdve érdemi deeszkaláció volt jellemző. Most az ötödik hetébe léptünk be a konfliktusnak és a partraszállás határideje a hatodik hétre esik.
Nehéz eltalálni, mikor éri el a pánik a csúcspontot, de napról napra közeledik, és várhatóan a partraszállással, illetve az azt követő iráni válaszcsapással fog bekövetkezni (a világ LNG-exportjának 20 százaléka Katarból származik, ennek 17 százaléka esett ki pár hete a North Field termelés elleni támadás következtében). Ez az a pont, amikor befektetőként bátornak kell lenni.
A nap végén befektetőként egyetlen kérdés számít: haladnak-e a hajók a szoroson. Ha nem, akkor május közepére joggal válik dominánssá a recessziós forgatókönyv. Ha viszont a forgalom nagyjából folyamatos marad, akkor a legtöbb háborús hír – néhány kritikus kivételtől eltekintve, mint a katari LNG-terminál vagy a szaúdi csővezetékek elleni támadások – puszta zaj, amin át kell nézni.
