Donald Trump csillagos ötöst ad a gazdasági teljesítményére, a választók szerint a kutya megette a házi feladatot
Donald Trump nagyon szereti az aranyat, ez már abból is látszik, ahogy a Fehér Ház híres Ovális Irodáját kidekorálta nem sokkal azután, hogy megkezdte második elnöki ciklusát. Trump megválasztásakor nemcsak magának, de minden amerikainak új aranykort ígért, választási győzelmét pedig jelentős mértékben magyarázta az, hogy az amerikai választók úgy érezték, rossz helyzetben van a gazdaság Joe Biden kormányzásának végén.
Egy évvel Trump beiktatása után azonban ezek a választók nem érzik, hogy eljött volna az aranykor, sőt. Az adatok is azt mutatják, hogy az amerikai gazdaság valamivel rosszabb helyzetben van, mint egy évvel korábban, noha elmaradt az az összeomlás, amivel sokan riogattak a meredekebb intézkedések után. Donald Trump tagad, másokra mutogat és kapkod, miközben nagyon bízik benne, hogy a tavaly meghozott lépései elhitetik a szavazókkal a félidős választások előtt, hogy jobban élnek, mint a demokraták alatt. Ezt a számítását viszont keresztülhúzhatja az élet, és könnyen elveszítheti az irányítást a gazdasági és a politikai narratíva fölött is.
Csillagos-csillagos-csillagos ötös?
Donald Trump 2025 végén hosszú interjút adott a Politicónak, ebben a gazdaság területén elért eredményeit „csillagos-csillagos-csillagos-csillagos-csillagos ötösre” értékelte. 2026 elején pedig a New York Times újságírói ültek le az amerikai elnökkel két órára, nekik is arról számolt be, hogy „hihetetlen” jó állapotban van az amerikai gazdaság. Nemrég a Detroit Economic Club rendezvényén tartott előadást, szokásához híven terjengős és nehezen követhető beszédében azt taglalta, hogy minden idők legsikeresebb első elnökségi évén van túl az Egyesült Államok.
Az biztos, hogy sűrű év volt, még úgy is, ha csak a gazdaságpolitikát nézzük: Trump tavasszal a fél világgal szemben vámháborút indított, átírva a nemzetközi kereskedelem szabályait, lenullázta az elődje idején elindult zöld energetikai fejlődést és a Nagy Gyönyörű Törvénynek keresztelt költségvetési csomagjával adókat csökkentett. Közben milliókat vágott el az államilag támogatott egészségügytől, a lassan háborús szintre pörgetett bevándorlási razziáival rettegésben tartja több szektor munkaerejét, legutóbb pedig átvette az irányítást egy másik ország olajszektora fölött.
Mindeközben 2025 végén több helyi választást is úgy nyertek meg demokrata jelöltek, például Zohran Mamdani New Yorkban és Katie Wilson Seattle-ben, hogy a megélhetési kérdésekre helyezték a hangsúlyt. Ez azért tudott működni, mert az amerikai választók nem érzik úgy, hogy Trump felsorolt intézkedéseitől javult volna a helyzetük. Trump a „megélhetés” témáját demokrata trükknek és álhírnek szokta nevezni, ami abból a szempontból érthető, hogy nehezen állíthatja valaki egyszerre azt, hogy sose volt még semmi ennyire jó, miközben olyan lépéseket ígér, amelyek kisegítik az amerikaiakat a megélhetési válságból. Bár az elnök végül mostanában elkezdett ezekről a kérdésekről beszélni, eddig az amerikaiak megélhetésénél jobban érdekelték az olyan projektek, mint hogy mekkora báltermet építsen a Fehér Házba. Mindez egy olyan elnök képét mutatja, aki elszakadt a hétköznapi valóságtól, amiben a választói élnek.
Érdekes módon amúgy a választók valóságérzékelése is torz abban, hogy milyen állapotban van az amerikai gazdaság.
Ez 2024-ben még segítette Trumpot. A száraz tényeket nézve Joe Biden kormányzásának végén messze nem volt olyan rossz a helyzet, mint azt a választók gondolták – az infláció már egészen normalizálódott, a gazdaság növekedett –, a választók fejében mégis az élt, hogy elszabadultak az árak, nem jönnek ki a pénzükből. Trump erre rá is játszik, az említett New York Times-interjúban is a hihetetlen gazdasági sikerek említése után arról beszélt, hogy rettenetes állapotban örökölte meg az amerikai gazdaságot elődjétől, és aki még nem érzi a sikereket, az Biden miatt nem érzi. Hogy meddig működik az „elmúltnyolcévezés” amerikai változata, kiderül majd a félidős választásokon. A közvélemény-kutatások viszont azt mutatják, hogy az amerikaiak többsége negatívan ítéli meg azt, ahogy Trump idején a gazdaság helyzete alakul. A CNN novemberi felmérése szerint például a válaszadók 61 százaléka gondolja úgy, hogy Trump lépései miatt rosszabb helyzetben van a gazdaság.
A jó nem ilyen
De mi valójában a helyzet az amerikai gazdaságban? Nos, Trump lépései, elsősorban a vámok bevezetése és a drákói bevándorláspolitika nem taszították recesszióba az országot, csak 2025 első negyedévében esett vissza a növekedés. Viszont olyan mutató sincs, ami a Trump által emlegetett aranykorra utalna. A legtöbb mérőszám alapján az amerikai gazdaság elvan, eltotyog, oldalazik. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) előrejelzése szerint 2025 egészében nagyjából 2 százalékos lehet az amerikai gazdaság növekedése, ami több, mint a semmi, de kevesebb, mint a 2024-es 2,8 százalék. Hozzá kell tenni, hogy a harmadik negyedévben az amerikai GDP 4,3 százalékkal nőtt, jóval gyorsabban, mint ahogy azt közgazdászok várták, még ha többen közülük megjegyzik is, hogy később még módosulhat ez az adat.
A választási kampányban az infláció volt Trump vesszőparipája, nem véletlenül, a választók ugyanis nagyon érzékenyek arra, hogy mennyit fizetnek a boltban vagy mennyiért tankolnak. A koronavírus-járvány után elszaladt, a csúcson, 2022 nyarán 9 százalékos infláció mindenkiben mély nyomokat hagyott. Biden kormányzásának végén, 2024 nyarán és őszén viszont alacsonyabb volt az infláció az Egyesült Államokban, mint most. Trump megválasztása után az infláció 2,9-3 százalék köré emelkedett, majd 2025 tavaszára 2,3 százalék köré esett, hogy onnan szeptemberre újra elérje a 3 százalékot. A legutóbbi, novemberi adat szerint 2,7 százalékra mérséklődött az árnövekedés.
Mindez annak fényében nem meglepő, hogy Trump fő gazdaságpolitikai lépése a vámháborúskodás volt, ami az amúgy konzervatív beállítottságú Tax Foundation elemzése szerint 2025-ben átlagosan 1100 dollárral emelte a háztartások kiadásait, és amitől minden közgazdász azt várta, hogy emelni fogja az árakat. Sőt, valójában az a meglepő, hogy a vámoknak nincs akkora inflációs hatásuk, mint amire sok elemző számított. Ennek számos oka lehet, onnantól, hogy az importőrök nagy készleteket halmoztak fel a vámok bevezetése előtt, odáig, hogy a cégek lassan rájönnek, hogyan lehet kijátszani, csökkenteni, megúszni a vámok egy részét, és így azok hatása kisebb, mint amekkora lehetne.
A vámháborúskodásnak pedig még koránt sincs vége, ahogy azt az elmúlt napok eseményei is mutatták: Trump elnök bejelentette, hogy februártól 10 százalék vámot vet ki Norvégiára, az Egyesült Királyságra és az EU nyolc tagállamára, köztük Németországra, Franciaországra, Dániára és Svédországra, azokra az államokra, amelyek a napokban katonai egységeket küldtek Grönlandra. Trump azt ígérte, hogy a vámokat addig érvényben tartja, sőt emeli majd, amíg az Egyesült Államok nem kapja meg Grönlandot. Mindez arra is rámutat, hogy bár Trump vámpolitikája mögött voltak valamelyest koherensnek tűnő gazdaságpolitikai megfontolások, az elnök leginkább zsarolásra használja ezt az eszközt más, nem gazdasági jellegű politikai céljainak eléréséhez. A bejelentés megint teljesen felkavarta a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat, kétségbe vonta az EU-val és az Egyesült Királysággal kötött kereskedelmi egyezményeket, az IMF szerint pedig a vámpolitika jelenti majd a legnagyobb fenyegetést a globális növekedésre 2026-ban. Arról nem is beszélve, hogy, ahogy több európai politikus is felhívta erre a figyelmet a napokban, egy eldurvuló vámháború az amerikaiaknak is fáj, tovább emelve az amúgy is emelkedő árakat.
Trump viszont a New York Timesnak januárban határozottan kijelentette – folyamatos jelen időben –, hogy lejjebb viszi az árakat, a már említett detroiti eseményen pedig azt mondta, az árak csökkentek az első évében. Ennek kevés jelét látni, bár azt például elérte, hogy a gyógyszercégek csökkentsék egyes gyógyszerek árát a Medicare rendszerben biztosított, tehát alacsonyabb jövedelmű betegeknek. Más esetekben már a saját döntéseinek hatására emelkedett árakat vitt lejjebb, csökkentette például a kávé, a banán és a marhahús vámját, miután ezek megdrágultak. A választók viszont jogosan nem éreznek jelentős javulást Trump megválasztása óta: jelentősen nem lett jobb, inkább csak ingadozott a helyzet ahhoz képest, mint amikor megszavazták Trumpot.
A 47. elnök nemcsak alacsonyabb árakat ígért, de munkahelyeket is. Egyelőre itt sem látni áttörést.
Az egész trumpi vámpolitika magyarázata az volt, hogy külföldről hazahozzák majd a jól fizető ipari munkahelyeket, ami persze még akkor is hosszabb folyamat lenne, ha azt feltételeznénk, hogy működőképes lehet ez a stratégia, ez viszont legalábbis vitatott. A munkaügyi statisztikákat kezelő Bureau of Labor Statistics januári közlése szerint éppen csak növekedett a foglalkoztatás 2025-ben, és jóval lassabban, mint az elmúlt években. Az amerikai gazdaságban tavaly 584 ezer új munkahely jött létre, ami 2003 óta a leglassabb növekedés olyan évben, amikor nem volt recesszió.
Ha kivesszük az egészségügyben és a szociális szektorban lévő munkahelyeket, csökkent a foglalkoztatottság, tehát összességében nem jöttek létre termelő munkahelyek a privát szektorban. Emellett a munkanélküliség is növekedett, 4,6 százalékot ért el novemberben. Trump, aki amúgy is fel szokta húzni magát a munkaerőpiaci adatokon – olyannyira, hogy augusztusban kirúgta a Bureau of Labor Statistics vezetőjét, Erika McEntarfert, mert az szerinte politikai okokból meghamisította a számokat –, ezen az adaton is dühöngött egy sort, azt állítva, hogy csak az Elon Musk vezette DOGE kormányzati mészárlása miatt nőtt a munkanélküliség. A Yale Egyetem költségvetési kutatóközpontja amúgy előzetesen azt várta, hogy a vámpolitika nagyjából 0,3-0,4 százalékponttal növeli majd a munkanélküliséget.
Ezekből az adatokból alapvetően egy inkább stagnáló munkaerőpiac képe rajzolódik ki, ahol a munkáltatók nem vesznek föl sok új embert, nem teremtenek nagyon sok munkahelyet, de nem is kezdtek nagyszabású leépítésekbe. A Nobel-díjas Paul Krugman a Trump második első évét értékelő Substack-bejegyzésében azt írja, hogy erről részben nem Trump tehet, hanem inkább az MI-boom, amit mindenki vizionál a közeljövőben. A robotmunkaerő még nem veszi át tömegesen hús-vér emberek munkáját, de a cégek lehet, hogy kétszer is meggondolják, fölvegyenek-e valakit egy posztra, ha pár év múlva azt a munkát egy program is el tudja majd végezni.
Krugman szerint ahhoz, hogy a cégek nem nagyon vesznek föl embereket, az a bizonytalanság is hozzájárul, amit Trump és vámpolitikája jelent. A vámok gazdasági hatásairól hosszan lehet vitatkozni, a Trump-kormány viszont nemcsak bevezette a vámokat, hanem bevezette, felfüggesztette, csökkentette, aztán másoknak megint megemelte stb. Mindez olyan kiszámíthatatlan környezetet teremt, ahol a nagy, drága döntések meghozatala helyett mindenki inkább kivár.
Ezek pedig egy olyan munkaerőpiaci környezetet alakítanak ki, amit az emberek rosszabbnak éreznek, mint amit a számokból ki lehet olvasni. A helyzet ugyanis az, hogy aki valamiért elveszti a munkáját, az nehezen kap új állást. Aki pedig azon gondolkodik, hogy otthagyná a munkahelyét és elmenne máshová, vagy legalább kiharcolhatna a munkahelyén egy béremelést azzal, hogy elmondja a főnökének, hogy megkeresték máshonnan, nem érzi annyira jónak az esélyeit, hogy bele is merjen vágni. Ez az érzet pedig azt erősíti az amerikaiakban, hogy a gazdaság helyzete nem javul, sőt inkább romlik.
A stagnáló munkaerőpiac, a gyenge növekedés és enyhén növekvő infláció pedig együttesen elég rossz hatással van az amerikaiak pszichéjére.
Olyannyira, hogy a Michigani Egyetem fogyasztói bizalmi indexe öt éve nem volt olyan alacsony, mint most. Vagyis, noha a gazdaság objektív mérce szerint nincs bajban, az emberek úgy érzik, hogy baj van. Ezt hívja az amerikai gazdasági sajtó vibecession jelenségnek, amit talán a hangulati recesszió kifejezéssel írhatnánk le magyarul: a valóságban nincs recesszió, az emberek fejében viszont van. Részben ez okozta a Joe Biden örökségét tovább vinni akaró Kamala Harris bukását, a Republikánus Párt stratégái pedig attól tartanak, hogy 2026-ban az ő képviselő- és szenátorjelöltjeik bukhatnak bele ebbe.
2026: repülőrajt vagy káosz
A Fehér Házban optimisták a gazdaság kilátásait illetően. Trump és köre azzal számol, hogy az amerikai gazdaság már az első negyedévben repülőrajtot vesz, így a választók a novemberi félidős választásokra már rég elfelejtik, hogy valaha megélhetési gondjaik lettek volna. Ez a remény nem teljesen alaptalan.
Egyrészt márciusban lejár Jerome Powell amerikai jegybankelnök mandátuma, a helyére pedig Trump várhatóan olyan embert nevez majd ki, aki hajlandó az elnök kedvében járni és csökkenteni a kamatokat. Powellt 2017-ben Trump nevezte ki a Federal Reserve (Fed) élére, a viszonyuk viszont finoman szólva sem jó. Powell ugyanis eddigi kamatdöntései során független jegybankárként az elnök igényei helyett az adatokra figyelt. Kettejük viszonyát jól jellemzi, hogy bár már tényleg csak hónapok vannak hátra Powell mandátumából, januárban Trump igazságügyi minisztériuma nyomozást indított a jegybankelnökkel szemben, mert a tárca szerint felmerül a gyanú, hogy Powell hazudott a szenátus ellenőrző bizottságának a Fed felújítási munkálatairól. A jegybankelnök ezt a bank függetlenségét ért támadásnak minősítette. Az kérdése, hogy az alacsonyabb kamatszint jót tenne-e a gazdaságnak, de az biztos, hogy a választók hangulatát javítaná, ha úgy éreznék, megint vehetnek föl hiteleket, költhetnek pénzt, mert minden jól megy.
A másik dolog, amiben Trump bízik, az az, hogy beérik a tavaly elfogadott nagy költségvetési törvénycsomagja, a Big Beautiful Bill, vagyis a Nagy Gyönyörű Törvény. A csomag óriási vitákat generált 2025-ben, mert nagy adókedvezményeket ígér mindenkinek, de főleg a tehetősebbeknek, amit hosszabb távon az államilag támogatott egészségbiztosítási rendszer jókora megnyirbálásával egyensúlyoz ki. Becslések szerint a törvény miatt 10 millió ember veszítheti el az egészségbiztosítását, tipikusan azok, akik a leginkább rászorulnának, tehát a szegényebb, munkásosztálybeli rétegekből. Trump politikájának nagy ellentmondása, hogy a párt retorikáját és a szavazói összetételét nézve vezetése alatt a Republikánus Párt a munkásosztály pártja lett, közben ez a réteg hosszabb távon az elnök húzásainak nagy vesztese lesz.
A törvénycsomag trükkje viszont az, hogy mielőtt sokaknak rossz lesz, mindenkinek jobb lesz egy kicsit.
A törvény adókedvezményei már 2026-tól érvényesek, míg a Medicare és Medicaid rendszereket 2026 és 2034 között, fokozatosan vágják meg (bár, ahogy kicsit később még visszatérünk rá, az egészségbiztosításban még elbotolhat a nagy Trump-terv).
Az Axios összefoglalója szerint a háztartások akár 2000 dolláros adó-visszatérítést is kaphatnak a törvény jóvoltából, ami elég nagy összeg lehet ahhoz, hogy befolyásolja a választók hangulatát, főleg, ha közben a kamatok is alacsonyabbak. A Big Beautiful Bill lépései miatt Trump gazdasági csapata szerint a vállalatoknál is több pénz marad, amit remények szerint tőkekiadásokra és új munkahelyek teremtésére költenek. Mindez javíthat a foglalkoztatási adatokon, így mire jönnek a választások, már sokkal rózsásabb lehet a kép.
Ha pedig ez se működik, Trump belengette, hogy a szövetségi kormány jelentős vámbevételeiből „stimulus csekkeket” küldhet az amerikai háztartásoknak, ahogy azt Joe Biden tette a Covid-járvány alatt. Annak akkor persze az volt a célja, hogy a karanténban lévő ország ne sodródjon mély gazdasági válságba. Most pusztán választási osztogatásról lenne szó, de elképzelhető, hogy ezután jobb színben látnák a vámpolitikát a választók.
Az viszont már nem biztos, hogy mindez ilyen könnyű menet lesz. A vámok jövője például kérdéses, a legfelsőbb bíróság ugyanis a közeljövőben dönt majd arról, hogy az elnök jogszerűen vezette-e be az áprilisi „felszabadítás napján” bejelentett sarcokat. Trump a vámok egy részét olyan törvényre hivatkozva vezette be, ami arra ad lehetőséget az elnöknek, hogy rendeleti alapon igazgassa a nemzetközi kereskedelmet, ha az országot valamilyen váratlan veszély, válság fenyegeti (érdekes a párhuzam a háborús veszélyhelyzettel, amit évek óta fenntart az Orbán-kormány).
Vállalkozások és több amerikai tagállam vezetése viszont úgy gondolja, hogy nem volt olyan válsághelyzet tavaly, ami indokolná az elnöki hatalom ilyen alkalmazását, és így a vámok egy részét nem lett volna szabad így bevezetni. Perre mentek, az ügy most már a legfelsőbb bíróságon van, a döntés pedig nagyjából 130 milliárd dollárnyi vámot törölhet el, ami megközelítőleg az összes vámbevétel felét teszi ki.
Azt, hogy milyen döntés várható, nehéz megjósolni, mert a legfelsőbb bíróságban már többségben vannak a konzervatív bírák. Többeket maga Trump nevezett ki, az eddigi döntéseikkel pedig mindig megerősítették az elnököt. Különösen abban voltak megengedők, hogy az elnök mikor és hogyan használhatja a saját hatalmát. De ahogy Jason Furman, Barack Obama egyik gazdasági tanácsadója írja a New York Timesban, tiszta döntésre aligha lehet számítani, inkább valamilyen maszatolós félmegoldás lehet az eredmény.
Mindez eléggé megkavarhatja a vámok már amúgy is kaotikus rendszerét. Erre nemrég Trump is felhívta a figyelmet, aki szerint szinte lehetetlen visszafizetni a már beszedett vámokat. Furman szerint ha a döntés megszületik, és a vámok legalább részben érvényben maradnak, könnyen előfordulhat, hogy a cégek, amelyek eddig lenyelték azok költségeit – hiszen lehet, hogy úgyis eltörlik őket –, beletörődnek a rendszerbe, és elkezdik áthárítani a költségeket a fogyasztókra, ezzel emelve az árakat. Ha pedig eltörlik ezeket a vámokat, a Trump-kormány igyekszik majd valamilyen más jogi úton minél hamarabb újra bevezetni őket, újabb jogvitákat és még több bizonytalanságot teremtve.
A másik bot, amit Trump és pártja saját maga tett a küllők közé az, hogy január elsejétől 22 millió amerikai egészségügyi költségei ugrottak meg, mert lejártak az Obama-féle egészségbiztosítási reformba foglalt biztosítási prémiumok. A szövetségi állam tavaly ősszel több mint egy hónapra leállt, miután a demokrata döntéshozók nem voltak hajlandók megszavazni a költségvetést, ha abban nem szerepel ezeknek a prémiumoknak a meghosszabbítása. Erre a republikánusok ideológiai okokból nem hajlandók, még ha sok szavazójuk is rá van szorulva erre a segítségre. Pár demokrata politikus végül beadta a derekát, így az a harc elbukott, nemrég viszont elég republikánus képviselő csatlakozott a demokratákhoz, hogy az alsóházban kikényszerítsenek egy szavazást a témában. Ez azt jelenti, hogy nemcsak drágább lett az élete 22 millió embernek, de minderről hangos politikai vita is várható.
Trump mindeközben érdekes játékba kezdett, hogy beszéljen is a megélhetési kérdésekről, de ne kérdőjelezze meg, hogy minden a legeslegnagyobb rendben van.
Míg korábban határozottan elutasította, hogy megélhetési problémái lehetnének bárkinek, január elején több olyan lépést is bejelentett, ami mégis ilyeneken segítene. Az egyik ilyen terv szerint megtiltanák nagybefektetőknek, hogy családi házakat vásároljanak föl és ezzel felverjék az ingatlanárakat. Egy másik rendelettel Trump január 20-án, elnöksége évfordulóján egy évre 10 százalékban maximálta a hitelkártya-adósság kamatát (magyar olvasók figyelmét talán nem is kell fölhívni a releváns párhuzamokra). Az egyelőre vitatott, hogy Trump ezt megteheti-e a kongresszus megkerülésével, bár a szenátusban volt már egy hasonló kezdeményezés, amit a Trump elvbarátjának viccből sem nevezhető, a Demokrata Párt bal szárnyához tartozó Bernie Sanders vermonti szenátor nyújtott be. Sanders Trump bejelentésére azzal reagált, hogy szerinte pont Trump bankokat előnybe hozó szabályozása miatt ugrott akár 30 százalékra a hitelkártyák kamata.
Detroitban Trump arról beszélt, hogy ha Venezuelában elkezdenek termelni az amerikai olajcégek, lemehet az üzemanyagok ára, amitől minden olcsóbb lesz. Ezt valamiért a fánkon keresztül ragadta meg az amerikai elnök: „Ha 1,99 dollár alá megy az üzemanyag ára, mindennek lemegy az ára, olcsóbb lesz a fánk, a teherautó, ami szállítja a fánkot, a sütő, ami süti a fánkot, minden.”
Trump szerint pedig mindez sokkal gyorsabban megtörténik majd, mint azt bárki gondolná, bár szakemberek szerint ha az amerikai olajcégek visszatérnek is Venezuelába, több tízmilliárd dolláros beruházásokra és legalább évtizedes fejlesztésre lenne szükség, mielőtt a venezuelai kitermelés hatását érezni lehetne az olajpiacon.
Ebben a környezetben érdekes lesz, hogy mit hoz majd a gazdaságban Trump második kormányzásának második éve. Az garantált, hogy biztos, kiszámítható és nyugodt nem lesz ez az év sem, hiszen mégiscsak Donald Trumpról beszélünk.
