Az európai klímavédelmi szabályozás kezd olyan lenni, mintha kávéval vennénk be az altatót

Annyi meglepő hír jelenik meg mostanában az európai klímavédelemről, hogy az ember tényleg csak kapkodja a fejét. A szén-dioxid-kvóták piacán például az év végén rendkívül furcsa szabályozási döntések követték egymást, talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy szörnyű bohózatnak tűnik az, amit 2025 utolsó hónapjaiban ezen a területen láttunk.

A kvótákkal, klímavédelemmel kapcsolatos furcsa intézkedések hátterét Turai József, a T-Energy Tanácsadó Kft. vezetője világította meg a Telexnek. Az alaphelyzet mostanra olyan, mintha lenne egy sómentes étterem, ahol mindenki megrendelné a húslevest, majd – mint Krúdy Gyula novelláiban az utazó disznókereskedők – a vendégek a zakójuk mellényzsebéből elővennék a sót, a paprikát, a borsot, nagyon megfűszereznék a levest, de közben az asztalnál továbbra is arról diskurálnának, hogy isteniek ezek a sómentes ételek.

Alaphelyzet: nagyon megdrágultak a kvóták

A költői kép tartalmát mindjárt kifejtjük, de előbb magáról a kvótapiacról. A szén-dioxid-kvóta mértékegysége az egy tonna szén-dioxid-egyenértékes (CO2e), vagyis egy, jelenleg nagyjából 90 eurós kvóta az EU-s kibocsátáskereskedelmi rendszerben (EU ETS) egy tonna szén-dioxid kibocsátásának jogát biztosítja.

Az, ami egy évtizede 10, majd egy ideig nagyjából 25 euró volt, a most kifutó 2025. decemberi kontraktus után belépő 2026-os kontraktusban már 88 eurónál rajtolt, vagyis elég meredeken emelkedik.

A drágulást mindig sokan elemzik, így az Európai Központi Bank (EKB) szakemberei is rendre nyomon követik. Ilyenkor megállapítják, hogy az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerében kereskedett kibocsátási egységek (EUA) ára mind a keresleti oldal, mind a szigorodó előírások miatt drágul. Hosszasan lehet olvasni, hogy számít az időjárás (hidegben meglódul az ár), az energiaigények általános növekedése, a klímacélok, vagyis a net zéró és Fit for 55 jellegű átfogó programok, az EUA-kínálat időbeli csökkenése.

A 2005-ben bevezetett rendszer támogatói nem szokták túlhangsúlyozni a pénzügyi hedge fundok szerepét, de tény, hogy már a kvótapiacon is megjelent a pénzügyi spekuláció, ami az elmúlt egy évben – legalábbis egyesek szerint – felhajtotta az árat. A kvótapiacon felhalmozott spekulatív pozíciók már ahhoz hasonlítanak, ami korábban az Európában meghatározó TTF gázpiacon alakult ki, mondta a Telexnek Turai József.

A hedge fundok speciális árfelhajtó szerepéről, annak jelentőségéről valójában globális vita zajlik (akit mélyebben érdekel, annak ajánljuk az Energy Flux amúgy fizetős szakmai portál ingyenes tavalyi összefoglalóját). Ebben a diskurzusban hosszasan most nem fogunk elmerülni, de azt azért rögzítjük, hogy a fizikai érdekeltséggel nem rendelkező, a gáz-, illetve kvótapiacon is jelen lévő több száz hedge fund spekulatív pozíciói a valós gázfogyasztás és a valóban felhasznált kvótamennyiség értékének többszörösét tehetik ki. Ez pedig adott esetben előidézhet jelentős ármozgásokat, és a fontos határidők közeledése (most ilyen 2030, de később 2040 és 2050 is az lesz) fokozza a spekulatív tevékenységet a kvótapiacon.

Az Európai Értékpapír-piaci Hatóság (ESMA) folyamatosan figyeli a folyamatokat, az EKB pedig olykor leírja, hogy az érintett vállalatok gyorsan növekvő költségekkel szembesülnek anélkül, hogy elegendő idejük lenne a termelési kapacitások kiigazítására. Az alaphelyzet ismertetése után térjünk át a már említett, 2025 végén zajló kvótapiaci pávatáncra.

Német hátraarcok

Ebben az alaphelyzetben képzeljük el, hogy az EU legmeghatározóbb játékosa, az elkötelezett klímaharcos politikájáról híres Németország továbbra is támogatja a magas teherrel járó kvótarendszert, de közben azt is mondja, hogy így sajnos nem versenyképes a szennyező nehézipara. Pedig Németország éppen most ad fiskális stimulust, és éppen most szeretne nagy, állami forrásból kivitelezett infrastrukturális beruházásokat végrehajtani, amihez acél, cement, áram kell.

Mit talált ki erre Németország? Továbbra is az EU-s szabályoknak megfelelően adóztatja a szennyező szektorokat, de közben nagyon olcsó áramot ad nekik, hogy versenyképesek legyenek. Nem hiába mondta Mario Draghi, az EKB korábbi elnöke híres versenypiaci jelentésében, hogy az EU sokszor szabályozásra újabb szabályozással válaszol. A német program januárban kezdődik, a nagy szennyezők kilowattóránként 5 eurócentes célzott áron kapnak ipari áramot, a program 5 milliárd eurójába kerül az adófizetőknek.

De ezen kívül is látszik, hogy a mostani német vezetés másképp, kevésbé szigorúan viszonyul a klímavédelemhez, ősszel derült ki például, hogy Németország lelassítja energiaátmeneti programját, az Energiewendét. Katherina Reiche gazdasági miniszter bejelentéseit pár pontban összefoglalva:

• Az energiaátmenet sebességét a lemaradó hálózatbővítéshez igazítják.
• Csökkentik a hidrogénnel kapcsolatos ambíciókat.
• Visszavágják az energetikai átállás költségeit.
• A monitoring (valóság-ellenőrzés) után a fenntarthatóság mellett nagyobb politikai hangsúlyt helyeznek majd a megfizethetőségre és az ellátásbiztonságra.

Mégsem kell karbonvám az áramra!

A következő trükk legalább annyira bizarr, mint a német megoldás kvótáknak ellentartó állami támogatással. Nagyjából öt éve zajlik a CBAM (Carbon Border Adjustment Mechanism), vagyis a karbonvám előkészítése. Ennek a programnak az a lényege, hogy a szennyező vállalatok ne kapjanak arra ösztönzést, hogy az Unión kívül termeljenek a nagyobb emissziót végző üzemeikkel. A CBAM-rendszer elvi lényege az lenne, hogy ne szervezzük ki más, kevésbé fejlett országokba a fogyasztásunkkal járó kibocsátást, szennyezést, hiszen a légkörnek mindegy, a bolygó melyik pontján pöfögik ki az üvegházhatású gázokat.

Jól hangzik, csak amikor közeledett a bevezetés, vagyis 2026. január 1-je, akkor az Európai Bizottság észrevette, hogy például a hat balkáni államból érkező – amúgy nem túl lényeges – áramimport drágítaná az európai rezsit. Így a bevezetés előtt végül visszavonulót fújt ebben a kérdésben, és változtatott a karbonvám eredeti tervén. A hat nyugat-balkáni (WB6) országot (Albánia, Bosznia-Hercegovina, Észak-Macedónia, Koszovó, Montenegró, Szerbia) megsegítő szabályozás a magyar áramimportot is érinti, főleg bosnyák és szerb „piszkos” energiát szokott venni Magyarország.

Turai József szerint a halasztás alighanem jó döntés, például a brüsszeli Bruegel think tank is levezette, hogy milyen visszásságokat tartalmazott volna a szabályrendszer. Az érveket most nem vesszük részletesen végig, de olyan torz elemekre kell gondolni, hogy mivel a büntetőadók ötéves múltbeli fosszilis átlag alapján lettek volna meghatározva, éppen a szabály tartotta volna távol az összes tisztább technológiát alkalmazó befektetőt is az érintett nem uniós balkáni országoktól. Ráadásul ezek országok összességében alig exportálnak (vagyis többet importálnak, jellemzően áramot), miközben a legnagyobb európai áramexportőrök zöldebb áramot adnak el, ilyen Franciaország, illetve Svédország.

A szabályokat tehát kiigazítják, nagyon sok ömlesztett árura marad CBAM (például acélra, vasra, alumíniumra, cementre, műtrágyára, klinkertéglára), de áramra nem. Utólag megértette az Unió, hogy egy kilowattóra áram importja völgyidőszakban Koszovóból nem ugyanaz, mint egy 25 kilós etióp cementeszsák importja, előbbi legalább segíti az európai versenyképességet, az utóbbi pedig nemcsak a kevésbé környezetkímélő előállításával, de szállításával is szennyez. Ez persze megint leegyszerűsítés, a szabályok természetesen bonyolultak, de a lényeg, hogy végül inkább csak jelenteni kell majd az áramtermelés lábnyomát, és aki együttműködik az EU-val, annak nem kell adót fizetnie. Itt olvashatók egyben a friss változások.

Milyen irány lesz ebből?

Természetesen az utóbbi hetekben a világ elsősorban nem ezekre a főleg iparvállalatoknak fontos szabályozási változásokra figyelt, sőt ha már az európai energiaszabályozásra szűkítjük a fókuszt, akkor is sokkal inkább mindenki az orosz forrásokról való leválással volt elfoglalva.

Ugyanakkor van abban valami egészen furcsa kettősség, hogy bár egyre nagyobb teret kapnak azok az ipari panaszok, miszerint Európában túl drága az energia, nincs igazán benne a közbeszédben az, hogy ennek fő okait újra átbeszéljük – véli Turai József. Legyen példánk a cementüzlet. (Ezt inkább csak az jelenség érzékeltetésre hozzuk fel, mert a cement hiába homogén termék, magas a szállítási költsége, így a felhasználási hely eléggé meghatározza a potenciális szállítókat.) Ha összehasonlítjuk az etióp cementipart és a németet, azt fogjuk látni, hogy az etióp költségelőny nagyjából 50 százaléka köthető olyan elemekhez, aminél teljesen kizárt, hogy az európaiak versenyezni akarjanak benne (munkavállalók durva kizsákmányolása, gyerekmunka). A maradék 50 százalék viszont olyan uniós terhekhez kapcsolható, mint az energiára vonatkozó kvóta.

A Draghi-jelentés nyomán az utóbbi egy-két évben nagyobb figyelem irányult az európai cégek versenyhátrányaira, de azok nem szűntek meg. Gyakran elhangzik, hogy Európában drágább a gáz, mint Ázsiában vagy az Egyesült Államokban (sőt, meglepő módon még a gyenge infrastrukturális rendszerekkel jellemezhető Afrikában is), de ha beállnak az új, Oroszországot már leépítő kereskedelmi kapcsolatok, nem lesz indokolt, hogy az EU drágábban kapjon gázt, mint Ázsia (az Egyesült Államok versenyelőnye nehezebben győzhető le). Ebben tehát javulás várható, de közben nincs szó arról, hogy megvizsgáljuk az EU folyamatosan toldozott-foltozott saját rendszerét, ami a költséghátránynak szintén jelentős részét adja.

Az Európai Unió céljai a kvótákkal természetesen alapvetően jók: az EU azt szeretné, hogy legyünk úttörők a kevesebb károsanyag-kibocsátásában. Ha mindez segíti a megújuló energia térnyerését, az például pozitívum, ha nagyon megfogja a versenyképességet, az pedig, mint láttuk, elbizonytalanítja a politikusokat. Főleg, ha a magasabb kvótaár inflációs nyomást is jelent.

Innentől már az a kérdés, hogy az ipari zöldítésre, illetve annak kvótás módjára, és a kvótázás konkrét, mostani szabályaira hogyan tekintünk. Szólnak amellett érvek, hogy az uniónak ebben is éllovasnak kell maradnia, ugyanakkor fel kell tenni azt a kérdést, hogy mi van, ha más, akár nagyobb kibocsátók nem veszik olyan komolyan a zöldcélokat, miközben mi Európában a saját cégeink helyzetét nehezítjük. Jelen helyzetben az ipar zöldítésének korábban kitalált keretrendszere jókora versenyhátrány az érintett vállalatoknak, és ha lazítanának ezeken, több esély lenne az európai ipar kirántására a gödörből, a szuverenitás szolgálatába állítására. Feltéve persze, ha összetett a célrendszer, és ennek része az is, hogy az uniónak megmaradjon az ipara – minderről érdemes lenne lefolytatni egy társadalmi vitát.

A mókás, olykor kifejezetten morbid szabályozási trükközés tényleg arra emlékeztet, mint amikor kávéval vagy energiaitallal vesszük be az altatót. Közben látszik, hogy a zöldcélok eléréséhez kitalált uniós rendszernél elkezdett repedezni a mennyezet. A kérdés az, hogy az EU hajlandó-e ezt észrevenni, vagy inkább mindig, amikor egy kicsit rosszabbul megy a gazdaságnak, elbizonytalanodik, finomít, és egymás ellen ható szabályokat hoz.