Dunaújvárosi dráma: bérük harmadát elvesztették a dolgozók az acélműben, de a cég nem engedi el őket

Egymás után jönnek a rossz hírek az egykori dunaújvárosi acélműből, egykori nevén ISD Dunaferrből, ami jelenleg már indiai tulajdonosa után Liberty Steel acélgyárként ismert. Sokan megmentőként tekintettek az indiai cégre, de azóta csak vergődik az acélmű. Másfél hete még arról írtunk, hogy a gyár vezetése leállította az utolsó kokszoló kemencét, ez egy 1,5 hónapos folyamat ugyan, de már visszafordíthatatlanul a dunaújvárosi kokszgyártás végét jelenti. Egy héttel később tovább romlott a helyzet, a múlt héten a cég komoly munkaerő-korlátozást jelentett be, a műszakpótlékok kiesésével, az állásidőre küldéssel sokan kapnak érdemben alacsonyabb fizetéseket.

Erről is megkérdeztük az illetékesek véleményét, de sajnos a gyárban az a vélekedés, hogy ezek az emberek csak azért nincsenek végleg elküldve, mert a végkielégítések drágák lennének, arra azonban nincs igazán remény, hogy a most kapun belüli munkanélküliségre kárhoztatott emberek újra értelmes munkát végezhessenek.

Hiányzik a bér harmada

Az acélműben nagyon sok cég dolgozik, az alaptevékenységek mellett áramos, mindenféle szerelő, beszállító, kiszolgáló, belsős és külsős vállalkozás is, de a klasszikus acélgyáriak alapvetően két nagy cégbe sorolódnak. A Duna Furnace (a szó jelentése kemence) a meleg folyamatokat, a Duna Rolling (tekercselés) a hideg és meleg hengerelést takarja. Most az előbbi cégnél hirdettek a vezetők egy műszakos munkarendet, másokat pedig állásidőre küldtek. Az egy műszakos munkarend alapján a korábbi, három műszakos beosztás helyett most mindenki délelőttre van beosztva dolgozni. Az állásidő pedig annyit tesz, hogy az embereknek nem kell bemenniük a gyárba, de munkaidőben rendelkezésre kell állniuk, vagyis ha a cég szólna, ugrani kellene. Mindkét lépés a fizetések jelentős csökkentését jelenti, pedig a Vasas Szakszervezet nem sokkal a bejelentés előtt állapodott meg a cég vezetésével a bérekről. Úgy tudjuk, a Duna Rolling céget kevésbé érinti a friss bejelentés.

Több kipróbált, évtizedes szakmai múlttal bíró dunaújvárosi forrásunkkal beszélhettük át a helyzetet. Ők elmesélték, hogy az intézkedés nagy csalódást okozott a még megmaradt 3200 dolgozó körében. A cégnél ugyanis hagyományosan úgy voltak kialakítva a munkabérek, hogy egy alacsonyabb alapbér mellett (legyen a példánk szerint ez havi 350 ezer forint) mindenki számíthatott egy 50 százalékos (példánkban 175 ezer forint) műszakpótlékra. A speciális vasműi munkarendben délelőtt, délután, éjszaka és hétvége váltakozott a legtöbb munkás életében.

Ez az 50 százalék plusz, vagyis a szakemberek jövedelmének a harmada nagyon hiányzik a családok életéből. Van, ahol férj és feleség is a cégnél dolgozik, a még megmaradt munkavállalók átlagéletkora elég magas (a fiatalok már jellemzően elmentek), ezek az emberek nehezen helyezkednek el máshol.

A helyiek szerint azt tudta mindenki, hogy kell majd egy technológiaváltás, Korábban voltak képzések, volt valami foglalkoztatási kezdeményezés, volt is erre elkülönítve pénz, de azért ez sokakon nem segített.

Az emberek ilyen helyzetben most zömében bejárnak, de már nem kell mindenkinek, vagyis van kapun belüli és kapun kívüli munkanélküliség is.

Sokakat zavar, hogy elindult egyfajta városi suttogó propaganda is a munkavállalók ellen, hogy nem csinálnak semmit, de mégis kapnak pénzt, noha egyrészt keveset kapnak, másrészt mindenki szívesebben dolgozna, ha tehetné.

A szakemberek – tapasztalatunk szerint – egyre elkeseredettebbek, sokan maszekolnak. Van, aki kohófalazó kőműves volt, talál a városban kőműves vagy burkolási feladatokat. Aki ipari villanyszerelő volt, tud fusizni, családi házakban szerel villanyt, felújításokon dolgozik. De egy hengerész vagy egy olvasztár mit csináljon, ha nem megy a vasmű?

Ráadásul, aki még bejár, az a pénzkeresetét hétvégén, munka előtt, munka után kénytelen megoldani, igaz, legalább a cégnél már nem fáradnak el a munkások, ha nincs munka.

Néhány munkavállalónak azért még van valódi feladata, a gépészek, a villamososok dolgoznak a kokszoló kemence biztonságos leállításán, máshol is kell biztonsági felügyelet, emellett a Rolling nevű cég olykor lehengerel pár ezer tonna bugát.

„Olyan most a cég, mint Csernobil a katasztrófa után, de azért itt még látni pár aktív embert is. Csak mindez nagyon fájdalmas, generációk óta itt dolgozunk, már csak az idősek maradtak, velük mi lesz?”

– kérdezte egy szaki.

Jöhet még fellendülés?

A Liberty szerint a helyzet csak átmeneti, mert ahogy a cég korábban a Telexnek írta, „tovább dolgozunk a Liberty Dunaújváros fenntartható zöld acél jövőjén”. Ez alapján azt gondolhatnánk, talán érdemes kivárniuk a dolgozóknak, hogy jöjjön az új dunaújvárosi fellendülés.

A szakemberek azonban sajnos egyáltalán nem optimisták. Szerintük – bár tényleg van ilyen tulajdonosi ígéret – a realitás más.

• Ha esetleg egyszer elkészül egy modern elektromos ívkemencés acélgyártás (az acél „zöld” gyártásának) infrastruktúrája, ez alaphangon 2,5-3 év múlva esedékes, addig nem lesz feladata egy képzett olvasztárnak.
• A mai dunaújvárosi hengersor nem alkalmas az elektromos ívkemencés technológia kiszolgálására, minden, amit Dunaújváros ma tud, az egy teljesen más jellegű portfólió esetén elértéktelenedik.
• Igazán az sem racionális, hogy ha valaki egy modern zöldacél-gyárat építene, azt miért nem zöldmezősen teszi, hiszen Dunaújvárosban a magas rekultivációs kötelezettséggel ez sokkal drágább.

Felmerülhet a kérdés, hogy de akkor miért tartják meg mégis a cégnél az embereket. A kissé keserű egykori, vagy hivatalosan jelenleg is alkalmazott szakemberek szerint

van értelme fenntartani a gyártás látszatát, mert az üzem tulajdonosai még sok mindent el tudnak adni:

mindenféle berendezést, illetve elsősorban az év végéig még értékesíthető szén-dioxid-kibocsátási kvótákat, és vélhetően kedvezőbb addig alacsonyabb béreket fizetni, mint magas végkielégítést. Állítólag 4 milliárd forint lenne a most takaréklángra helyezett 400 dolgozó teljes végkielégítése, vagyis fejenként mintegy 10 millió forintról van szó. A szakemberek azt emlegetik, hogy az indiai tulajdonos ráadásul csak egy nagyon alacsony alaptőkéjű céget hozott létre, vagyis nem éri nagy veszteség, ha a történet végül nem folytatható.

Másoknak sikerül

Az tény, hogy a hagyományos európai acélipar máshol is vergődik.

„Éljen az unió és a környezetvédelem, de egy európai cég a szabályozások miatt még az ingyenes kvótákkal is nehezen bírja a versenyt a kínai, indiai, szingapúri, török és ománi gyártókkal”

– mondta egy szakember.

Szlovákiában a kassai acélmű azért termel, sőt nagyon optimista, felhalmozza a bugákat (alaplapokat), hogy amikor megindul a piac, rákapcsolhasson. Igaz, a híres kassai vasmű nem is európai, most amerikai, és hamarosan vélhetően japán tulajdonba vándorol.

Ugyanakkor ezen a nagyon oligopolisztikus piacon már tényleg csak egy-két európai cég maradt, a Ruhr-vidéken a német Thyssen AG, a szintén német Salzgitter AG és két nagy olasz gyár, az Ilva és a Marcegaglia európai háttérrel tartja magát.

Viszont túlzás nélkül mindegyik az életéért küzd. Érdekesség, hogy mint arról legutóbb írtunk, az indiai hátterű európai cégeknél mostanában rengeteg a probléma, a leállítás, de a közvetlen szomszédunkban egy kínai hátterű acélgyár elég hatékonyan működik. Minket nyilván Dunaújváros acéltermelése érdekel, de ha elmélyednénk a Smederevo (Szendrő) szerbiai településen található cég életében, biztosan hasonlóan változatos sztoriba csöppennénk, mert az egykori SARTID acélgyár volt az elmúlt években US Steel Serbia, vagyis amerikai, aztán megint hosszú szerb neve lett, de 2016-tól Hesteel Serbia doo Beograd néven kínai háttérrel működik, és tényleg sikeres, Szerbia legtöbb exportbevételt termelő cége lett.

Miben reménykednek Dunaújvárosban?

Dunaújváros fő problémája azonban az, hogy a meleg folyamatok nélkül, vagyis ha nem megy a kokszoló, nagyolvasztó, acélműsor, azaz a meleg vonal, akkor pusztán újratekercseléssel (rerolling) sokkal nagyobb volumeneket kellene elérnie, hogy gazdaságos legyen a termelés.

A szakemberek szerint 3-4 millió tonna körül lehetne a fedezeti pont, ugyanakkor az elmúlt 8 hónapban nagyjából egy hónapnyi kapacitás volt kihasználva, vagyis az 1,8 millió tonnás, eleve nem elégséges kapacitásból csak 150 ezer tonna.

Mit látnak, miben reménykednek a cégnél dolgozók most? Azt hallottuk, hogy alacsony költségű, folyami szállítású (dunai) alapanyag-beszerzés mellett, ha a megmaradt egy kohót el lehetne indítani, kokszot ugyanis azért valóban lehet venni is Kínából, Oroszországból (2028-ig lehet alapanyagot Oroszországból is beszerezni), akkor még mehetne itt több munka is.

Ez persze már nem a régi nagy működés lenne. Mint emlékezetes, Dunaújvárosban a kokszoló kemencét már leállítják, azt csak újjáépítéssel lehetne visszaindítani, de az egyik kohót még melegen tartják, csak sajnos az sem üzemel régóta. Olyan becsléssel is találkoztunk, hogy amennyiben kedvezőbb lenne az iparági környezet, több tízmillió eurós költséggel lehetne a megmaradt rendszerelemeket teljeskörűen újraindítani (alapanyag-, energia-, újraindítási költséggel). Ez lenne a vágyálom, de ehelyett nagyon fékezett minden.

„Mostanában néha kicsit hengerelünk, 5-6 ezer tonnát, de ez semmi, egy hetet dolgozunk, hármat nem”

– mesélte egy forrásunk.