Nehéz a tárgyalási pozíciónk, mert még többen vannak ellenünk, mint mellettünk – interjú Világi Oszkárral az új hulladékrendszerről és a Molról

Kezdjük a hulladékgazdálkodás témájával, mert ebben nagy változások jönnek. De mielőtt ezekre rátérnénk, hadd kérdezzem meg: kellett ez a Molnak? Fontos cél a körforgásos gazdaság kialakítása, és hogy a Mol megtalálja a jövő nagyvállalati profilját, de ezzel a témával annyi negatívum, annyi konfliktus, annyi kritika vagy akár reputációvesztés érte a céget. Nem bánták meg ezt az egészet?

Nem. A Mol jelenleg is jelentős mennyiségű saját hulladékot kezel, jelentős tapasztalata van a hulladékgyűjtésben és szállításban, és kapacitásokkal is rendelkezik, ezért is pályáztunk a koncesszióra. A hulladékkezelésben is szereztünk tapasztalatokat, és már korábban elkezdtünk a műanyagok újrahasznosítással is foglalkozni.

De fontos elválasztani az újrahasznosítást és a magyar hulladékgazdálkodási koncessziót, mivel a hazai koncessziónak nem része a hasznosítás, csak a hasznosításra átadásig tart a tevékenység. A hulladékhasznosítás egy nemzetközi piac, amiben a Mol is érintett, és ahol a körforgásos gazdaság kiépítésének részeként aktív szerepet vállal. Németországban, majd Magyarországon is vettünk hulladékhasznosító, azaz műanyag-újrafeldolgozó kapacitást. Ezek abban segítenek, hogy új alapanyaghoz jussunk. Az ügyfeleink jelentős része, például az autóiparban is, de a csomagolóiparban is, megköveteli, hogy a gyártási portfóliónk minél magasabb arányban újrahasznosított termékből készüljön.

Nem elég venni ilyet?

Magyarországon, de a környező országokban sincsen jelenleg olyan megbízható piaci bázis, amelyben kiszámíthatóan tudnánk hosszú távon vásárolni ilyen speciális vagy újrahasznosított alapanyagokat. Korábban az volt a legegyszerűbb módszer, hogy elmentünk külföldre és külföldön megvettünk mindent. Viszont emiatt úgy éreztük, hogy érdemes lenne energiát fektetni abba, hogy ez itthon is működjön, hogy hosszú távú szerződésekkel tudjunk vásárolni, és saját hasznosítói kapacitásaink is legyenek. Ehhez az újrahasznosított alapanyag előállításhoz elengedhetetlenül szükséges a hulladékok megfelelő gyűjtése, válogatása és kezelése, de rájöttünk arra, hogy a rendszer nem így lett fölállítva.

Átvették tehát inkább az egészet?

Többet szerettünk volna foglalkozni a hulladékkal, mert ez alapvető ellátási problémát jelentett hosszú éveken keresztül. Azt is tudtuk, hogy ez a vásárlói igény csak növekedni fog. Amikor megjelent a hazai hulladék-koncesszió, akkor azt mondtuk: ha ennek az az ára, hogy nagyobban kell gondolkodnunk, mint amire konkrétan szükségünk van, akkor belevágunk.

Alapvetően rendet kell tenni, illetve beruházásokra van szükség, amihez minden képességünk megvan. Ugyan magunkat néha nehézkesnek, meg túl nagynak látjuk, de alapvetően a Mol egy hatékonyan működő nagyvállalat, tud rendszereket létrehozni, tudja azokat működtetni, és azt gondolom, ebben az üzletágban is ez kell. Amikor elkezdtünk ezzel foglalkozni, és ez a személyes felelősségem is lett, akkor jöttem rá, mennyire fals minden, amit mondunk a bolygó megmentéséről.

Nincs szükség a bolygó megmentésére?

Dehogynem. Viszont a legtöbben valójában csak olyan dolgokat támogatnak a bolygó megmentése érdekében, amelyek nem érintik őket, nem nekik okoznak kellemetlenséget. Leginkább azt szeretnék, ha valaki más elvégezné a feladatokat ennek érdekében, de ez sajnos nem fog működni. Mindenkinek bele kell tenni a saját részét, legyen szó gyártóról, forgalmazóról, lakosságról, vagy koncesszorról. Alapjában egyszerű dolgokat kellene megtennünk, és már akkor is lenne eredménye az erőfeszítéseinknek, de tényleg kell hozzá szándék, kell hozzá beruházás, és ami a legfontosabb egyfajta kultúraváltás is szükséges.

De nem tartunk itt?

Ha ezek valóban meglennének, akkor mindenki jól járna. Az emberek is, akik hasznos dolgot tesznek és ezzel eredményt érnek el egy fontos ügy érdekében, de mi is, akik alapanyaghoz jutunk. Vagyis mindannyian, ha a hulladék-felhasználáson keresztül zöldül ez a régió. Ebben nagyon hiszek, mert sajnos a régiónkban igazából a hulladék újrafeldolgozási iparág még nem alakult ki. Minden értékes, jól kiválogatható hulladék megy Németországba vagy Olaszországba, tehát hulladékként elhagyja az országot, majd visszajön, mint termék. Ezen szeretnénk változtatni.

Máshol ez sikeresebb?

Nem ismerem minden ország hulladékgazdálkodását, de Szlovénián kívül – ahol mindez nagyon jól működik csak kicsiben – ebben a régióban nem láttam erős iparágat. Meg vagyok arról győződve, hogy ez jó ügy, és mindenki jól fog járni a végén, csak kell hozzá némi türelem. Mára felépült egy szabályozási rendszer a semmiből, ami az alapja az egésznek. Kellenek még újabb rendszerek, amelyben gyűjtést végzünk, de ugyanakkor elindítottunk olyan beruházásokat is, amelyek ennek az iparágnak a megteremtésére szolgálnak. Természetesen nemcsak mi szeretnénk iparágat fejleszteni, azt szeretnénk, hogy mások is fejlesszenek, amihez adunk szerződést, alapanyag ellátást.

Hisznek még benne?

Igen, ez kicsit valóban hit kérdése bennünk. Rettentő sokat tanulunk. De ebben az üzletágban nehezebb a tárgyalási pozíciónk, mert alapjában még többen vannak ellenünk, mint mellettünk. Még azok is, akiknek mondjuk hosszú távon érdekük lenne, hogy velünk együtt dolgozzanak. Most ők sem támogatnak minket, mert nem látják még ezt. Tehát mi most hiszünk valamiben, amit az emberek nagy része még nem érzékel, vagy nem akar érzékelni, de azt gondoljuk, hogy ezt a harcot végig kell vinni, mert csak így érhetőek el a fenntarthatósági célok.

Az emberek többsége azért azt gondolná, hogy az olajipar nagyon más dolog, mint a hulladékkezelés. Mi alapján hozta létre ezeket az új rendszereket a Mol? Volt valami példa arra, hogy hogy kell ilyet csinálni, vagy csak leültek, és kitalálták, hogy az olajipari tapasztalatok alapján hogyan is lenne logikus ezt a rendszert felépíteni?

Ez teljesen más iparág. Épp ezért először megnéztük, hogyan működnek Európában a jó rendszerek. Például Németországban – ahol nem egy szolgáltató van, hanem hét – és kisebbekben, mint Észtország, Litvánia, Szlovénia, ahol hatékonyan működik egy, a miénkhez hasonló rendszer.

Sokat beszéltünk azokkal is, akik ezeken a rendszereken dolgoztak, és tanácsadóként is kértük a segítségüket. Volt saját tapasztalatunk is, hiszen a Molnak is van hulladékgazdálkodása. Illetve a gázszállítással foglalkozó FGSZ is monopol szereplő egy szabályozott környezetben, tehát tudtuk, hogyan működik gyakorlatban egy ilyen iparág. Az első időszak még így is a tanulásról szól és nem is mondom, hogy mindennel megvagyunk, vagy hogy a legtökéletesebb rendszer jött létre. Működünk, és egy idő után ki fog derülni, mit kell rajta változtatni. De magát az üzleti keretet a koncessziós szerződés adja meg, amely világosan kimondja, kinek mit szabad és mikor.

Beszéljünk egy kicsit az indulásról! Az első hónapok tapasztalatai nem voltak igazán fényesek. Lehetett arról olvasni, hogy nagyon bezuhant a begyűjtés, az újrahasznosított mennyiség, hogy eltűnt több mint százezer tonna hulladék a rendszerből. Most hogy értékelik, hogy tekintenek vissza az első hónapokra, hogy fogadják ezeket a kritikákat?

A kritikákat úgy fogjuk fel, hogy építő jellegűek és azzal is tisztában vagyunk, hogy minden rendszernek vannak nyertesei és vesztesei. Most valóban sokkal erősebb a regisztrációs kötelezettség, az EPR-díj pedig költségnövekedést jelent a cégeknél. Sokan megpróbálják valamilyen formában ezt kijátszani. A nagy multinacionális cégeknek, üdítő-forgalmazóknak, elektromos eszközöket forgalmazó cégeknek van tapasztalatuk a gyártói felelősségi rendszerekkel, ők már tudják, hogy ez miként működik. Viszont akadnak vállalkozások, amelyek még azt gondolják, ki lehet játszani a rendszert, és ez rövid távon hasznot jelent számukra. Mivel ez egy teljesen új üzletág, az ellenőrzés sem olyan hatékony, mert még további ellenőrzési mechanizmusokat kell létrehozni.

Ezen túl pedig lehet, hogy mi sem láttunk mindent előre. A fogyasztás csökkenése, ami az elmúlt időszakban jellemző volt, azt is eredményezi, hogy kevesebb a hulladék, mint amivel számoltunk. Egyes hulladékáramoknál az is vezethet csökkenéshez, hogy valójában a múltban sem volt annyi hulladék, mint amiről a cégek beszéltek, az elszámolás és a valóság között lehetett különbség. Ezek együttesen eredményeznek valamekkora eltérést. Azt várjuk, hogy ennek egy része majd korrigálni fog idővel. De összességében arra számítunk, hogy növekedni fog Magyarországon az egy főre jutó hulladék mennyisége, hiszen most alacsonyabb, mint a nyugat-európai átlag. Egy magyar körülbelül 20 százalékkal kevesebb hulladékot termel, mint például egy német.

Arról is lehetett olvasni, hogy nem mindenhol, de bizonyos anyagáramoknál, például a fémnél és az akkumulátoroknál elképesztően bezuhant a visszagyűjtött hulladék mennyisége, amikor a MOHU átvette ezt a feladatot. Sok szakértő ezt azzal indokolta, hogy a MOHU egyszerűen kevesebbet fizet, mint ami korábban volt a piaci ár, és ezért vagy eldobják az emberek az akkumulátorokat az erdőben, vagy pedig kiviszik az országból.

Azt gondoljuk, hogy méltányosan fizetünk, de lehet, hogy valakiknek ez nem elég. Nem életszerű, hogy valaki inkább eldobja a szemetet, mint kapjon érte mondjuk 5000 forintot. Tehát akik nem adják le, azok valószínűleg kiviszik külföldre, és ott adják el. Ezt meg kell majd nézni. Ezért is mondtuk, hogy az átmeneti időszakban – körülbelül egy évig – folyamatosan figyelni kell a rendszer működését. A feltételezett költségeket, a feltételezett mennyiségek alapján alakítottuk ki, mert nem voltak pontos számaink. Egy éven belül lehet azonban olyan korrekciója a szabályozásnak, ami reális számokon, reális költségeken alapszik majd.

Ami a legfontosabb, hogy ezen idő alatt a rendszert hatékonnyá kell tennünk. Kivenni azt, ami nem valós költség, vagy ami értelmetlen költségeket generál. Azt vállaltuk, hogy olcsóbban tudjuk működtetni a hulladékgazdálkodást, mint ahogy korábban működött. Ám ehhez szükséges némi idő. Amikor július elsején elindultunk, az volt a fő cél, hogy elvigyük a szemetet és mindent megtettünk azért, hogy az átállás zökkenőmentes legyen. Büszkék vagyunk arra, hogy ez sikerült. Kapacitásokat hoztunk létre, leszerződtünk a szállítókkal, átalakítottuk a rendszert. Most pedig ott tartunk, hogy mindezt hatékonyabbá tesszük, és megtisztítjuk a rendszert az anomáliáktól. Ezt a feladatot tűztem ki magamnak is jövőre.

A szerződéses alvállalkozókkal való viszony hogy alakul? Ez is egy kicsit döcögősen indult, egyrészt az informatikai rendszerrel volt a problémájuk, de sok cég kiesett a rendszerből, mert nem tudtak megfelelni azoknak a kritériumoknak, amiket az alvállalkozóktól elvártak. A MOHU értékesítési vezetője egy konferencián azt mondta, hogy át kellene gondolni, hogy a kisebb cégekkel, fémgyűjtőkkel hogyan tud a cég jobban együttműködni.

A szükséges kapacitásokat lekötöttük a meglévő szerződésekkel, amihez a nagy játékosokat kellett először megszólítani. Ha volt egy faluban vagy régióban olyan szolgáltató, aki összegyűjtötte a hulladékot, nem cseréltük le. Van viszont olyan hely, ahol lehetne növelni a szolgáltatók begyűjtési területét. Budapest esetében például. A szolgáltató kapacitása, járműparkja alapján, sokkal nagyobb területen tudna begyűjteni, csak eddig erre nem kapott lehetőséget. Szeretnénk ezen is változtatni. Budapestnek lehet egy vonzáskörzete, ahol még begyűjti a hulladékot. Mondjuk ez Magyarország területén megvalósítható, jó néhány ilyen hely van, ahol megnőhetnek a begyűjtési területek, mert így tudjuk megfelelően kihasználni a meglévő járműparkot, az emberi kapacitást. De ehhez időre van szükség.

Ami pedig a regisztrációt illeti, van benne igazság, hogy kissé bonyolult, mivel szabályozott üzletágról van szó, ezért mindenkinek regisztrálnia kell. Ez pedig nem egyszerű, sokaknak nem is sikerült elsőre. A kollégáink és partnereink munkájának köszönhetően azonban mostanra a minden működik, csak a regisztrációs hajlandóságot kell még növelni. Valószínűleg a mostani feszültségek 70 százaléka abból fakad, hogy az érintettek nem értik pontosan, mint kellene csinálniuk. Sok cég például hozzánk beregisztrált a gyártói felelősségi rendszerbe, de az államhoz nem, pedig azt is meg kellene tennie. Vagy épp fordítva. Ez egy új rendszer, és mint minden ilyen nagy léptékű dolognak megvannak a maga gyerekbetegségei, de azt gondolom, hogy a rendszer indulásának a problémája, nem rendszerszintű probléma.

És mit tud tenni a MOHU azért, hogy ezek az emberi viszonyok javuljanak, a kommunikációs problémák kisimuljanak? Megengedheti magának a cég, amelyik 35 évre megkap egy feladatot és egy monopol pozíciót, hogy mindenki haragudjon rá, vagy ezt valahogy kezelni kell?

Senki nem szereti, ha haragszanak rá, főleg, ha oktalanul. Rengeteget kommunikálunk, az érdekvédelmi szervezetekkel, nagy cégekkel, önkormányzatokkal, igazából mindenkivel, aki ennek a rendszernek a résztvevője. Ha szükséges személyesen beszélünk velük és elmagyarázzuk a folyamatokat, vagy segítünk a regisztrációban. Emellett természetesen a sajtó munkatársaival is napi kapcsolatban vagyunk, hogy lehetőleg csak pontos információk jelenjenek meg. Ennek ellenére akadnak olyanok, akik elégedetlenek, aminek természetesen nem örülünk, ezért komoly hangsúlyt fogunk fektetni a jövőben is arra, hogy megfelelően tájékoztassuk az érintetteket.

A nehéz része, kultúraváltás, a szemléletváltás még csak most jön. Fontos, hogy az emberek érezzék a felelősségüket, hogy másképp viselkedjenek, másképp figyeljenek a dolgaikra, másképp kezeljék a hulladékot. Most még ott tartunk, hogy a résztvevőket rávegyük arra, hogy a rendszer részei legyenek. Az alapokat fektetjük le, és ezt követően jön a házépítés.

Januártól indul majd egy nagy kultúraváltási lépés, a palack-visszaváltási rendszer. Erre hogyan készülnek? Nem tartanak attól, hogy ebből is konfliktus lesz, bosszúsak lesznek az emberek, amiért át kell állni valami újra egy már beállt rendszerről, esetleg vissza is eshet a visszagyűjtési arány, mert sokan nem értik, hogy működik az új rendszer?

Ez az, amit az elején mondtam: vannak dolgok, amikkel mindenki tehet a bolygóért, a természetért. A visszaváltás ilyen. Ha csak arra gondol, hogy óránként összesen 370 ezer italcsomagolás – pet palack, aludoboz, üveg – keletkezik az országban, akkor láthatja, mekkora feladat ez. Évente mintegy 3,3 milliárd darabról beszélünk, amit meg kell oldania a visszaváltási rendszernek, hogy ne a lerakókba, erdőkbe, a vizeinkbe kerüljenek ezek a palackok, dobozok, hanem újrahasznosítsuk lehetőleg mindet. Szlovákiában ez a rendszer két évvel ezelőtt indult, és az utolsó adatok szerint ma már 80 százalék fölötti a begyűjtési arány. Úgyhogy jogosan bizakodhatunk.

Elhiszem, hogy kényelmetlen, hogy eddig össze lehetett gyűrni a palackokat, most pedig ugyanabban a formában kell majd betenni, ahogy hazavittem. De halkan jegyzem meg, ezt egyszer haza is vittük valahogy, amikor még a súlya is nagyobb volt. A begyűjtéssel tehát jót teszünk saját magunknak, a környezetünknek, a gyerekeink jövőjének, és összességében meg a bolygónak.

A visszaváltási rendszer, valóban január elsején indul, de a gyártók türelmi időt kaptak július 1-ig, így várakozásaink szerint az első negyedévben nagyon kevés visszaváltási díjas termék kerül majd forgalomba. Sőt, így egy ideig párhuzamosan lesznek a boltokban visszaváltható és nem visszaváltható palackok, ami nem könnyíti meg a helyzetünket és a környezet megóvásában sem segít. A fogyasztók a palackok címkéjén található visszaváltási logó alapján tudják majd megkülönböztetni, melyikre kell plusz 50 forint betétdíjat fizetni, amit aztán vissza is tudnak majd váltani. Figyelni kell majd mindenkinek. Az év első napjaiban elindul az applikáció is, amelyben visszaváltó-automaták listája mellett minden hasznos információt is megtalálnak. Például arról is, hogyan kapják a palackonkénti 50 forintot, amit egyébként jótékony célra is felajánlhatnak. Az első programunk a gyermekgyógyítást támogatja, amelynek keretén belül három intézmény kaphat a felajánlott összegből.

Sokszor szóba került már az EPR-rendszer. Erről több nemzetközi összehasonlítás is készült a nyári indulás óta, amelyek arra jutottak, hogy a magyar rendszer kiemelkedően drága. Arról pedig az MNB is készített számításokat, hogy a magas díjak az inflációt, különösen az élelmiszerinflációt mennyivel hajtották. Miért lett drágább a magyar rendszer, mint máshol?

Számításaink szerint nem volt szignifikáns az EPR-díj inflációs hatása. Valahol 0,4 százalék és 0,6 százalék között kellett lennie, ami nem mondható kiemelkedőnek. A magyar rendszert egyébként 10-15 éve működő megoldásokkal vetik össze, ahol már megtörténtek a beruházások, és az egész rendszer fölállt. Ez azért nem fair, mert itthon most fektetjük le ennek az alapjait, viszont az uniós begyűjtési célokat ugyanúgy el kell érnünk 2030-ra, 2035-re, mint az előttünk járó országoknak. Ráadásul sok más országban csak az elkülönített gyűjtést finanszírozzák, a magyar rendszer ezzel szemben egységesen tekint a hulladékra, ebbe pedig beletartozik a köztisztaságban, vegyes hulladékban landoló EPR-es hulladékok kezelése is.

Az EPR-díjakat energiahivatal számolja ki, amiket aztán a minisztérium hagy jóvá. Nekünk le kell adnunk a valós költségeket, és ez alapján a hivatal minden évben megszabja, illetve felülvizsgálja a díjat.

A MOHU a lakossági hulladékszállítást is átvette 2023 nyarától, ami, mint tudjuk, egy masszívan veszteséges terület. Amíg az állami kukaholding szervezte a hulladékszállítást, a költségvetésnek évi nagyjából 60 milliárd forintjából kellett kipótolnia a veszteségeket. A MOHU képes lesz ezeket a hatalmas veszteségeket elkerülni?

Biztosan lehet ezt még jobban csinálni, és lehet hatékonyabban szervezni a lakossági begyűjtést is. Már azzal, hogy átláthatóbbá tesszük a rendszert, és a valós teljesítményt fogjuk mérni, valószínűleg nem lesz ekkora különbség a költségek és a bevételek között. A veszteség tehát kevesebb lesz, mint amikor az állam csinálta, de úgy nehezen lesz pozitív a mérleg, ha rezsicsökkentés alatt fogunk működni, ami viszont adottság.

A Mol-csoport, de az egész regionális üzemanyagpiac, elsősorban a dízel szempontjából nagyon fontos dátum volt december 5-e. Az eredeti szabályozás szerint innentől a Mol-csoport pozsonyi finomítója (Slovnaft-finomító) nem exportálhatott volna Csehországba sem orosz olajból készített terméket. Új fejlemény, hogy az EU-ban döntöttek a derogáció meghosszabbításáról. Milyen út vezetett a megállapodáshoz?

Rögös út. Az elején volt olyan javaslat is, hogy szüntessük meg teljesen az orosz kőolajimportot. A magyar vétó nyomán aztán elindult egy párbeszéd, hogy ennek milyen időbeli és tartalmi kereteket lehetne adni. A csehektől is megkérdezték, hogy meddig van szükségük Szlovákiából érkező, orosz alapanyagból készített termékekre. Azt mondták, hogy egy év nekik elég. Utána megoldják az olaszországi Triesztből érkező TAL vezetéken keresztül, hogy nem orosz olajból finomítsanak termékeket, de nem készült el időben a vezeték bővítése és az is látszott, hogy legalább két év kell hozzá. Ezt egy ponton a csehek is realizálták, de még mindig nem kezdték el a derogáció hosszabbítását kérni. Nem akartak olyan lépést tenni, ami miatt rájuk süthetik az oroszbarát jelzőt.

Felhagytak az orosz importtal?

Nem, valójában azóta is veszik a szankciós listán levő Rosznyefttől az olajat. Paradox helyzet ez, amit próbáltunk elmagyarázni a cseh politikának és a közvéleménynek is. Tisztában voltunk vele, hogy nem olyan egyszerű az átállás.

De ők azt hitték, hogy ez sikerül?

Azt hitték, hogy ez megoldható, csak mikor már nagyon közeledett az igazság pillanata, akkor lettek hirtelen derogációpártiak. Így több körös egyeztetés után végre formálisan is kihirdették az Oroszország elleni szankciós csomagot, amely további 1 éves derogációt tartalmaz a Slovnaft cseh exportjára. Vagyis kicsit megnyugodhat az egész régió.

Mire lehet elég ez az egy év?

Például olyan kulcsfontosságú technológiai fejlesztésekre, mint a desztillációs egységek átalakítása. Ez ahhoz kell, hogy ugyanolyan mennyiségben tudjanak alternatív kőolajat feldolgozni, mint oroszt.

Ha már a politikusokkal folytatott kommunikációnál tartunk, elég élesen szóvá teszik a riportjaikban, hogy sok a kormányzati elvonás. Pedig sokféle nagy feladathoz (ellátásbiztonság, orosz leválás, energiaátmenet) lenne szükség beruházásokra. A kormányzati terhekkel szemben egy pozitív eredményt láttunk, a bányajáradék csökkentését. Úgy képzeljük el, hogy Hernádi Zsolt és Csányi Sándor mellett elsősorban önnek lehetnek a legközvetlenebb kapcsolatai a döntéshozókkal. Mennyire sikeres a Mol lobbitevékenysége, ha nem lenne az, még több lenne az elvonás, vagy krízis idején hiába minden lobbi?

Az elmúlt két évben az egész régióban fokozott adóterheléssel találkoztunk. Nemcsak Magyarországon, de például Szlovákiában is, ahol az energiacégekre 70 százalékos szolidaritási adót vetettek ki. Horvátországban és Szlovéniában pedig hatósági ár van. Ez együttesen 1 milliárd euro feletti elvonást jelent. Ez azért fájó, mert ennyivel kevesebb forrás marad arra, hogy a versenyképességünket, a piaci pozíciónkat tovább erősítsük vagy épp megőrizzük. Az elmúlt időszak egyik nagy sikere éppen az volt, hogy a magyar kormány megígérte, hogy ennek egyszer vége lesz, amely bejelentés azért csökkenti a bizonytalanságot. Fontos megjegyezni, hogy a magyar kormánnyal legalább van párbeszéd, a szlovákról ugyanez sajnos mondható el.

Ahol éppen most volt kormányváltás…

Igen, és az új kormány meghosszabbította azt a 70 százalékos elvonást, amit még a távozó Igor Matovič vezetett be. Szlovákiában nem volt sok párbeszéd, és azt is látni, hogy az új kormány tényleg nincs jó helyzetben, az örökölt káoszt kell rendbe tennie. Értem a célt is. Ezekkel az adókkal próbálja elhitetni a bankokkal, – akik finanszírozzák az állami költségvetési hiányt – meg ugye az EU-val is, hogy vannak olyan források, amire 2025-ben majd számíthatnak.

Mármint az önöktől tartósan elvett adókra gondol?

Igen, aminek valami alapja van, mert az is igaz, hogy a háború miatt magasabb energiaárak alakultak ki, így nekünk is magasabb nyereségeink keletkeztek. Ezek csábítóak voltak a kormányoknak, mert amikor el kell vonni valahonnét, akkor onnan könnyebb, ahol van mit, ahol ezt meg lehet oldani. Azt azért megjegyezném, hogy Szlovákiában van néhány olyan cég, amelyek szintén magas haszonhoz jutottak, de őket nem adóztatták. Ilyen az amerikai tulajdonban levő kassai acélgyár, vagy a vegyes, magán és állami gázszállítók. Ha ezt is nézzük, akkor a mi adóterhelésünk nem volt arányos a többiekéhez képest. Ugyanakkor a szlovák kormánnyal a derogáció kérdésében jól együtt tudtunk működni.

A Mol-csoport 15 százalékkal beszállt a Waberer’s szállítmányozó cégbe, az indokok között itt is voltak körforgásos, illetve zöld célok. Nekem azonban szokatlannak tűnik egy olyan lépés, amellyel egy tőzsdei cég olyan részesedést vesz egy másik tőzsdei cégben, amit nem tud konszolidálni. Ennek mi volt az értelme?

Sok ponton kötődünk a Waberer’s-hez. Egymás kliensei vagyunk és hasonlóak a problémáink is. Mindketten szeretnénk fenntarthatóbbá tenni az üzleti tevékenységeinket, és úgy éreztük, hogy ebben együtt tudunk gondolkodni. Hiszek abban, hogy a Molnak nem minden esetben kell úgy erősödnie, hogy megvesz egy konszolidált részesedést valahol, és akkor azt elkezdi működtetni, hanem úgy is lehetünk erősek, hogy beállunk sikeres vállalatok mellé. Ha ezzel egymást segítjük, és a régióbeli vállalatok erősödnek, az biztosan pozitívum hosszú távon is.

Ahogy mondta, hogy a kormány nem mindig bízik a Molban, eszembe jutott, hogy olykor még az ármeghatározó képességükben sem. Például volt időszak, amikor hatósági üzemanyagárak voltak Magyarországon az üzemanyagok piacán. Most ősszel megint felmerült ez, legalábbis Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter felől egyfajta ilyen fenyegetés érződött. Novemberben aztán esni kezdtek az üzemanyagárak, ami részben összefügghetett az olajárak esésével, de az embernek olyan érzése is volt, hogy na, akkor gyorsan lefelé vitték az árakat, hogy ne érezze úgy a kormány, hogy be kell avatkoznia. Volt ilyen hatás? Megijedtetek ettől a fenyegető kormányzati fellépéstől?

Mindig megpróbáljuk elmondani, nemcsak Magyarországon, hanem minden kormánynak a régióban, hogy bizonyos lépéseknek szerintünk mik a következményei. Azt, hogy Európában lesz dízelhiány, és a dízel ára emelkedni fog, többször elmondtuk. Az ársapkáknak is megvan a hatása, ami nem egy hét múlva mutatkozik meg, de később igen. A politikának vannak jogosultságai, vannak lehetőségei. Végül a politikus dönt, de hibáznánk, ha nem mondanánk el a várható a hatásokat.

A kommunikációt értjük, de akkor az árképzést nem befolyásolta ez a helyzet?

Nem. Az árképzésünknek megvannak a maga szabályai. Ahol domináns pozíciónk van – Magyarországon, Szlovákiában, Horvátországban – szigorú versenyjogi szabályokat kell betartanunk. Szlovákiában éveken keresztül próbáltam például elmagyarázni, hogyan képezzük az árakat, de volt olyan politikus, aki azzal sem volt tisztában, hogy bizonyos időszakokban – például a covid alatt – az adók akár az árak 50 százalékát is kitették.

Egy éles váltással, szívesen kérdeznénk még a fociról is. Nagyon régóta szívügye a DAC, a dunaszerdahelyi csapat, de beszállt a magyar másodosztályú Győrbe is, amelyik ha most éppen nem is első, de kifejezetten jól kezdte az évet. Mennyire lát szinergiát egy ilyen több országon, több osztályon, több csapaton átívelő futballtulajdonosi szerepben?

A DAC-ba 10 éve szálltam be. A Győr esetében pedig azért gondolkodtam el a vásárláson, mert történelmi pillanat volt. Komoly fantáziát láttam abban, hogy megvehető egy ilyen nagy múltú klub, ami 20 kilométerre van Dunaszerdahelytől, ahol 450 gyerekkel foglalkoznak, ugyanúgy, mint a mi akadémiánkon. Igazi szinergiát láttam és látok a napi együttműködésben, hiszen DAC-ban megvan a kellő tapasztalat, amiből át tudunk adni a Győrnek és Győrben is láttam olyan követendő dolgokat az akadémistákkal kapcsolatban, amiről azt gondoltam, hogy át tudjuk venni Dunaszerdahelyen.

Ez gördülékeny folyamat volt?

Egyáltalán nem, eltartott vagy másfél évig. A DAC-nak most több a nemzetközi tapasztalata, az utóbbi időben ugyanis sokat játszottunk a nemzetközi mezőnyben és az edzők nagy része, a teamjük, vagy az akadémiavezetők is külföldiek voltak. Győrben inkább az akadémián dolgozhatott több szakember, ott halmozódott fel több szakmai tudás. Úgy tudnám a legszemléletesebben megfogalmazni, hogy a DAC az idősebb testvér, a Győr a fiatalos lendület. Az eredményeink szerencsére beszédesek, mivel mindkét csapatban több olyan játékos is remekel, akik a másik klubtól érkeztek.

Amikor készültünk az interjúra, megtaláltunk egy olyan szlovákiai interjúját, amelyben valahogyan úgy fogalmazott, hogy a szlovák bajnokság fizikaibb, erőszakosabb, a magyar inkább technikásabb, képzettebb. Ez alapján is lehet a játékosokat úgy osztogatni, hogy mindenkinek a képességei jobban érvényesüljenek?

Igen. A DAC-ból most könnyebben vesznek meg egy játékost, mint a Győrből. Kerkez Milos jó példa, arra, hogy fiatalon is el lehet menni, és be lehet kerülni egy nagy klub kezdő csapatába. Ezek a fiatal gyerekek, akik ha 16-18 évesek elmennek, általában úgy jönnek vissza Magyarországra, hogy nem volt sikerélményük. A DAC-ból viszont a 20-22 éves játékosok már jelentős szlovákiai, első osztályú tapasztalattal tudtak szintet ugrani és így mentek a legjobb bajnokságokba. Nicola Krstović a DAC-ból a Serie A-ban szereplő Leccéhez igazolt. Marko Divković pedig Dunaszerdahelyről Koppenhágába, a dán bajnok Bröndby IF-hez váltott.

Ami a Győrt illeti, konkrét anyagi áldozatot is vállalt azzal, hogy a csak magyar focistákat alkalmazó kluboknak járó támogatásról lemondott azért, hogy a Győrben lehessenek légiósok. Ebben mi a ráció, ennyire szeretne gyorsan felkerülni az első osztályba, vagy egyszerűen a neves külföldi focisták képesek maguk mellé felhúzni a magyar fiatalokat?

Mindkettő. A legfontosabb cél természetesen az, hogy a magyar játékosok fejlődjenek, és ezt az is segíti, ha a fiatal hazai focisták mellett tapasztalt külföldiek is vannak. Ezzel a kombinációval szeretnénk feljutni az NB1-be, mert ez a garancia arra, hogy a játékosok helytálljanak és bent is maradjon a csapat, ne pedig a kiesés ellen küzdjön.