Elfogadta az EP a klímatörvényt: 2030-ra 60 százalékkal kell csökkenteni az emissziót

Van abban valami morbid, hogy az Európai Unió nemes gondolata 1951-ben úgy indult, hogy hat ország, Franciaország, az NSZK, Olaszország, illetve a három Benelux-állam vagyis Belgium, Luxemburg és Hollandia megalapította az Európai Szén- és Acélközösséget.

Majd hetven évvel később, 2020-ban az egész EU egyik legemblematikusabb közös feladata éppen az, hogy ezeket az iparágakat leépítse, vagy legalábbis eltüntesse az európai ipar, de ugyanígy a mezőgazdaság, a háztartások, a közlekedés nettó károsanyag-kibocsátását. A nettó zéró ez esetben azt jelenti, hogy ami csekély széndioxid-kibocsátás óhatatlanul megmarad, azt mindig ellensúlyozni kell, például erdőtelepítéssel.

Ide kattintva olvashatóak a Telex legfrissebb hírei.

A klímatörvény

Az Európai Parlament csütörtökön – a szavazást még szerdán tartották, de ennek eredményét csak egy nappal később tették közzé – a környezetvédelmi bizottság javaslatára elfogadta az úgynevezett klímatörvényt, amely szerint az Európai Unió 60 százalékra emelte a 2030-ra vonatkozó kibocsátás-csökkentési célját. A parlament ezzel azt is támogatta, hogy 2025-ig már nem lesz a tagállamokban semmilyen fosszilis támogatás, 2023-tól ötévente szigorú monitoringok ellenőrzik a folyamatot, 2040-ben pedig egy nagyobb felülvizsgálat is következik. Fontos elem lesz az átmenet bársonyossá tételét segítő javaslatok.

A vita során a 60 százaléknál volt ambiciózusabb javaslat is (65 százalékos csökkentés), de maga Jytte Guteland svéd baloldali képviselő, a klímatörvény javaslattevője (raportőre) így is elégedett lehet. Végül a Parlament 392 szavazattal, 161 ellenszavazattal és 142 tartózkodás mellett elfogadta az uniós klímarendeletre vonatkozó tárgyalási megbízatását. Ahogy hangsúlyozta,

„a klímatörvény a Green Deal sarokköve, történelmi pillanat, kötelesség és lehetőség, amiben Európa nagyon elkötelezett, és amelyért mindenkinek együtt kell majd dolgoznia.”

A képviselőnő szerint bár valóban nagyon nehéz történelmi időszakban vagyunk, sok mindennel nézünk szembe, így a koronavírus-járvánnyal is, de sokak szenvedése már ma is a globális felmelegedésből, az életterek ellehetetlenüléséből fakad. „Ha nem teszünk többet, akkor nem vagyunk méltóak a világ vezetésére, egyszerűen nem vagyunk a szükséges képességek birtokában” – mondta

A nagy cél

François Dejean klímakutató, a koppenhágai European Environment Agency (EEA – Európai Környezetvédelmi Ügynökség) munkatársa szerint az európai karbonsemlegességi célok ismertek voltak, vagyis ha 1990 volt a 100 százalék, akkor 2050 lesz a 0 százalék. Mint mondta, voltaképpen „azért 1990 a kiinduló év, mert innentől állnak rendelkezésre a fejlett európai államokban komolyan vehető emissziós adatok, a bázisévben egyébként 5 milliárd tonna volt az EU27 államok kibocsátása.”

Szerinte ma még sajnos nem állunk elég jól, hiszen 1990 és 2050 között 2020 éppen a féltáv, és

csak legfeljebb 24-25 százalékkal sikerült lejjebb préselni a kibocsátásunk, ezért kellett az újrafogalmazott időtávra meghatároznunk az újabb, optimális mérföldkövet.

Vagyis nagyon leegyszerűsítve a szakember szavait, most nem arról van szó, hogy az EU szívatja magát a versenytárs gazdasági zónákhoz képest a sokkal erőteljesebb önmérséklettel, hanem csak arról, hogy komolyan veszi a 2050-es nettó karbonsemlegességet, és a szakemberek e cél eléréséhez határozták meg, hogy mi az optimális mérföldkő, hol kell tartanunk 2030-ban, hogy az emisszió-csökkentés a leggazdaságosabban történjen.

Előzmények: a váratlan beszéd

A koronavírus-világjárvány kirobbanása óta attól lehetett tartani, hogy a zöld célok kicsit hátrébb szorulhatnak. Na, nem mintha nem lettek volna égetően fontosak, de a nagy koronalefagyásban felerősödtek azok a hangok a nemzeti politizálásban, hogy most fontosabb a munkahelymegtartás és a növekedés, mint a klíma.

Aztán szeptember 16-án Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke mégis meglepte a világot, mert az úgynevezett State of the Union, vagyis évértékelő beszédében némileg váratlanul azt mondta, hogy 2030-ra nem elég a 40 százalékos aktuális célkitűzésben megfogalmazott mérséklést elérni, hanem 55 százalékkal (ez az eredeti elgondolás szigorodott azóta 60 százalékra) kellene lejjebb lennünk.

Az elnök kifejezetten hosszasan beszélt, sürgette az EU erősebb elköteleződését a zöld kötvények kibocsátásában, az elektromos autók töltőállomás-telepítéseiben és az európai hidrogénvölgyek létrehozásában is, de ez a konkrét szám vált a beszéd legemblematikusabb pontjává, amelynek behajtását végül tettek is követték.

Még többet?

Van a politikában egy különös jelenség, ha valaki lép valamit, ami a választóknál népszerű, jó esetben racionális, akkor a kritikusok először nehezen döntik el, hogy az intézkedést támadják, vagy inkább tartsák jónak, de keveselljék. Botcsinálta példával a magyar rezsicsökkentés műfaját a közgazdászok először kritizálták, de a baloldali politikusok hamarosan egyre inkább arra álltak rá, hogy arról beszéljenek, hogy több gázárcsökkentés is indokolt lenne.

Így történt ez az új klímacélokkal is. A klímatagadók, vagy a gazdasági érdekeket hangoztatók (például a széniparukat féltő lengyelek) szerint az EU öngólt lő, a többi gazdasági övezet nem fogalmaz meg ilyen bátor célokat, vagyis mi versenyhátrányba kerülünk. Ennek egy ismert példája a piszkos áram. Az unión belül a széndioxid-kvóta drága, ami gazdaságtalanná teszi a szénerőműveket, de nyerünk-e azzal, ha nem mi égetjük a szenet, hanem a szerb, ukrán, törökerőművekből importálunk áramot.

Ám a kritikák zöme, a zöldek és a baloldaliak vezérszónokai inkább kevesellték az intézkedést.

A Néppárt higgadtságra intett

Peter Liese, az Európai Néppárt német szakpolitikusa (az úgynevezett árnyékraportőr) és párttársai higgadtságra intettek, szerintük az EPP-pártcsalád masszívan támogatja a zöld célokat, a 2050-es karbonsemlegességet, de „a 60 százalékos csökkentés most a realitás, nem szabad túlvállalással sokakat a célok ellenségévé tenni, inkább legyen ez egy nyugodtabb hajó, de mindenki maradjon a fedélzeten.”

A vállalás így is merész és rengeteg eleme van, a legismertebb, vagyis az áramtermelés újragondolása (leegyszerűsítve nulla szén, több megújuló) mellett érinti a közlekedést, a háztartások fűtését és az ipar, illetve a mezőgazdaság legtöbb ágazatát.

Ugyanakkor még ez a szint sem reménytelen. Biztató lehet, hogy 2019-ben (még a koronavírus előtt) soha nem látott mértékben, egyetlen év alatt 145 millió tonnával sikerült visszaszorítani az emissziót,

A számok nyelvén

Ám így sem állunk jól. Amikor a 2050-es karbonsemlegességi célt elfogadta az Unió, akkor a vállalás évi 75 millió tonnás európai csökkentést jelentett volna, aztán ahogy teltek-múltak az évek, tavaly, vagyis a 2019 és 2050 közötti időszakban már évi 107 millió tonna csökkentésre nőtt a feladat. Hiszen késlekedtünk.

Varró László, a Nemzetközi Energia Ügynökség vezető közgazdászának példáját ellopva, „az jól hangzik, hogy a következő olimpián legyőzzük a kenyaiakat maratonfutásban, de az állítás hitelességét erősen csorbítja, ha két évvel az olimpia előtt még egyetlen futóedzésen sem vettünk részt.”

Az említett 2019-es csúcsév után, a 2020-as is reményteli, hiszen az idén a koronavírus által visszafogott fogyasztás és különösen a kevesebb közlekedés ismét segített.

Nagyon optimisták azonban nem lehetünk, a kritikusoknak igazuk van abban, hogy a globális klímaharcban úgy küzd az Európai Unió, hogy a további nagyhatalmak közül az Egyesült Államok, Kína, Kanada, Japán, Ausztrália és Oroszország is rosszabbul halad, az orosz, a kínai, de főleg az amerikai vezetés ráadásul nem is tulajdonít kellő jelentőséget a kérdésnek.

Magyarország: az ördög a részletekben

A magyar hivatalos politikai álláspontot érdemben nem lehetett megismerni, mintha a kormányzat nem tulajdonított volna túl nagy jelentőséget a kérdésnek. Brüsszelben ugyan aktívak voltak a magyarok, Dobrev Klára kezdte el levezetni a vitát, az előterjesztő bizottságban is volt két magyar, Tóth Edina a Fideszből és Rónai Sándor a DK-ból, akik az ülés előtt publikus webinárban fejtették ki nézeteiket (pártcsaládjuknak megfelelően 60, illetve 65 százalékos mérséklés mellett kardoskodva).

De az igazi kérdés az lesz, hogy mit jelent majd ez a vállalás a magyar gazdaságnak?

Brüsszelt ugyanis sokszor vádolják azzal, hogy a gazdasági realitásokat nem veszi figyelembe, úgy dobálózik a hatalmas számokkal, 40, 55, 60, 65, zéró, hogy nem érzi át, hogy az mit jelent a valóságban.

Az egységes elfogadáshoz még nemzeti jóváhagyások is kellenek (például Lengyelországban is), és az ilyenkor következő időszakban sokan próbálnak jobb pozíciót kihasználni, például az átmenetet segítő források reményében.

Nehéz lesz, ráadásul a menetrendet nemcsak összesítve, de tagállami szinten is tartani kell.

Tényleg nehéz

Amikor konkrét programokra kell fordítani az összesített számokat, akkor valóban az szokott kijönni, hogy nem elég a Mátrai Erőmű átalakítása, a napenergia támogatása, vagy az elektromos buszok, autók, motorok, biciklik támogatása, hanem szintet kell ugrani.

Ez elég riasztó elsőre, mert olyanok jönnek ki, hogy Magyarországon két teljes megyét le kell fedni nappanellel, vagy három háztartásból, kettőben kell egy teljes fűtéscsere, esetleg minden magyarnak elektromos autóra kell váltani.

Ugyanakkor a klímavédelem minden tapasztalata azt mutatja, hogy a globális felmelegedés elleni harc éppen olyan, mint a koronavírus elleni küzdelem, biztosan van egy csomó a témára érzékeny, óvatos, felelős magánszemély, de eredményt csak a szigorú és számonkért központi intézkedések tudnak hozni. Sokat kér „Brüsszel”, de lassan tényleg hozzá kell szokni, hogy egy újabb gazdasági tevékenységünkkel kapcsolatban lesz zéró tolerancia.

Ma már nem elfogadott a gyermekmunka, nem legális a szemetünk kihordása az erdő szélére, az ipari maradékanyagok tisztítás nélküli beengedése a folyókba, tengerekbe. 2050-től már nem lesz elfogadható a károsanyagok belepöfékelése sem a levegőbe.

(Borítókép: Európában a legnagyobb széntüzelésű erőmű, a lengyel Belchatowi Erőmű kéményéből füst gomolyog. Fotó: Reuters)