A titkos VIII. kerületi étkezde, ami még a New York Timesba is bekerült

Elöljáróban jegyezzük meg, Budapesten elég nagy megosztottságot lehet felfedezni az emberek között. Persze semmi nem fekete-fehér és mindent tudunk árnyalni, egy azért teljesen biztos: a fővárosban vannak azok, akik nem jártak az Öcsiben, és azok, akik igen, és azóta is rendszeresen visszatérnek, mesélnek, ábrándoznak róla. Az Öcsi vendégköre jelentős százalékban mindig ugyanaz. A kerületieknek ráadásul olyannyira számít az étkezde, hogy a járvány és a válság okozta vendéglátós nehézségek alatt szinte minden öcsiző beszélt arról legalább egyszer valamelyik másik öcsizővel, hogy mi lesz most az Öcsivel. Szóval ezek vannak Budapesten, az öcsizők, meg a nem öcsizők. Így mentünk el mi is párban, hogy megnézzük az Öcsi-élményt (talán nem meglepő, ezeket a sorokat az öcsiző fél, Molnár Réka írja).

Az Öcsi olyannyira más világ, hogy talán egyszerűbb lenne inkább csodának neveznünk. Olyat látni itt, amit Budapesten alig: egy asztalnál ülnek idegenek, esznek, beszélgetnek, jó étvágyat kívánnak egymásnak, kedvesek, és ráadásul az étel is csodálatos. Az időutazás itt inkább egy másik mátrixba utazás, belépünk egy új világba, aztán teljesen jól lakva és felüdülve lépünk belőle ki. Az első öcsizés mondjuk mindig kicsit rémisztő. Ácsorgás, hezitálás, bemerjek-e mennikezés. Aztán a jég megtörik és csak a vágy marad arra, hogy visszamenjünk.

Az első megrémülés oka egyébként pont az, ami a varázsa. Egyszerűen annyi, hogy az étteremnek semmi köze nincs ahhoz, amit a fővárosi éttermező, menzázó, vendéglátózó ember megszokott – bent egy nagy, vendégekből álló család ül, bárki mesél az étterem történetéről, ha megkérdezzük (hiszen mindenki fejből ismeri azt). Születnek itt legendák, igazi Öcsi-rajongók, minél többet jár az ember, annál nagyobb kíváncsiság fogja el a konyha, és annál nagyobb szeretet a dolgozó házaspár iránt. Aztán azon kapja magát, hogy meséli az első öcsizését másoknak, áradozik az első mátrai borzaskájáról (mert tartom, továbbra is az a legjobb dolog, amit ott ki lehet kérni), és már fejből vágja, hogy nyitásra kell odaérni az Öcsibe, mert különben nem lesz már a menüből. Mondjuk az se baj, estem én is már a kifogyott menü utánra – életem legjobb rántott húsa lett a vége. De itt át is térünk kollégámra (Ács Bori), hogy ő mondja el, milyen a nagybetűs Első Öcsizés:

Az Öcsi étkezdéhez már fél 12-re odamentem, mert úgy hallottam, gyakran fél óra alatt megesznek, elvisznek mindent. A félig lehúzott roló mögött láttam, hogy már többen bent ülnek, mások az utcán téblábolnak, míg ki nem nyílik teljesen a bejárat. Bent már nagy hangulat van, a pici helyiségben egyik asztaltól a másikra kiabálnak, “mi van, hogyhogy csirkét eszel, te nem is bírod a baromfit!”, a fehér köpenyes felszolgáló úr mindenkit a nevén szólít. Nem merek bemenni, úgy érzem magam, mintha egy házibuliba érkeztem volna, ahol épp az nincs jelen, aki meghívott, és senki mást nem ismerek.

Ekkor három fiatalember a hátam mögül rám szól, miért nem ülök már le. Hebegek, hogy nincs is szabad hely, totál hülyének néznek: de hát ott van három szék – egy olyan asztalra mutatnak, ahol egy valaki már ebédel.

Azon a Budapesten, ahol én élek, az emberek nem ülnek egy asztalhoz, ha nem ismerik egymást, itt viszont, úgy látszik, ez természetes.

Laza fiatal srác huppan le a kilencven körüli néni mellé: Csókolom, ebédelhetek magával? A rendelés pedig bekiabálásos rendszerrel működik. Ferikém, egy combot meg egy kis Budapestet! Pár úr morog a krétás tábla előtt, hogy kétezer felett van egy főétel, és nincs rántott hús, így inkább továbbmennek, de előbb minden asztalnál kezet fognak egy-két vendéggel, jó étvágyat kívánnak, felháborodásuk kedélyes, nem haraggal távoznak.

Bemegyünk, leülünk egy kelkáposzta főzeléket kanalazó férfi mellé, szerencsére az asztalok olyan közel vannak egymáshoz, hogy a döntést megkönnyítendő a következő percekben mindegyik ételt megtekinthetjük. Kiderül, hogy az adagok óriásiak, szerencsére a kis, kézzel írt étlapon látszik, hogy sok mindenből van kis adag. Csontlevesből kis adagot kérünk, de az éppen annyi, mint egy átlag étteremben a normális. A tulajdonos zavarba jön a fényképezőgépet látva: “A mi levesünket fotózzák?” Utána legyintve teszi hozzá: bár már inkább eladnám az egészet! Mindezt olyan vidáman mondja, nehéz elhinni, hogy valóban kiégett.

Nem tudom levenni a tekintetem a békében falatozó nénikről, beszélgető törzsvendégekről, és azt kívánom, bár ne lennék kívülálló itt, és engem is becenevemen szólítana Feri, pillanatok alatt megérkezik a csontleves. Ez mindig van az étlapon, a többi elem változik csak. Általában egyféle főzelék, három-négy főétel és a két leves közül lehet választani. Egy teljesen átlagos levest kapunk, de én már attól is boldog vagyok, hogy érzem benne a csontízt, a kollagént és a cérnametélt éppen megfelelő állagú. Az átlag kisvendéglős leveseknek már a szagáról érezni, hogy túlvegetázták, elsózták őket, vagy simán csak leveskockából készültek.

A Budapest szelet egy sült karaj, amire májas, gombás, borsós mártás kerül, rizzsel és krumplival tálalják. A legjobb benne az, hogy a menzás emlékeimtől eltérő módon mindennek épp olyan állaga van, amilyennek lennie kell, a máj nincs porosra főzve, a karaj nem száraz, a borsó nem esett szét. A várakozásom az volt, hogy minden olyan lesz, mint egy menzán, de nem, itt minden olyan, mint amilyen gyerekkorom homályos vendéglős emlékeiből rémlik a 90-es évek elejéről.

Ez nem is véletlen, hiszen az Öcsi étkezde 1980-ban nyitott, a minket kiszolgáló Feri édesapja volt a névadója.

“Apámat is mindenki ismerte, ő igazi vendéglátós volt. Meg se kérdezte a vendégeket, azt mondta, tudom, mit eszel, és már hozta is az ételt. Ő volt a példaképem.”

Feri feleségével, Erzsivel viszi az étkezdét, ő felszolgál, a felesége főz. A vendégkör szinte állandó, mindenki ismer mindenkit, csak nagyon lassan változik, de az igények azért igen, mesélik. Rántott húst ennének minden nap, de nincs mindig, amúgy a brassói, a milánói, hortobágyi palacsinta, a gulyásleves, a pörkölt a kedvencük. Gyakran feltűnnek olyan ételek is a menün, amelyek kevésbé ismertek, Erzsi szerint komplikáltabbak, mégis csinálja, mert olyan sikere van. Ilyen a Csáki karaj is, ami sült karaj lecsós tojással, vagy a hortobágyi húsos palacsinta. Ha akarjuk, ha nem, már negyedkor itt vannak a törzsvendégek, és minden elfogy délután 3-ra. Éhesen azért senki nem megy el, ha minden elfogy, akkor csinálunk rántott húst.

Megkérdeztük, hogy ha mindig ilyen népszerűek voltak, miért nem léptek tovább soha. “Már nem akarunk növekedni, csak kibírni a nyugdíjig – amikor akartunk, akkor rengeteg pénzünk úszott el. Most pedig az áremelkedésekkel mindjárt lehúzhatjuk a rolót.” A panaszok ellenére Feri arcán csak mosolyt láttunk, míg ott voltunk.” Sok öröm volt ebben a munkában, most már jóval kevesebb. A vendégek megelégedettsége az öröm, hogy mindig ugyanazok az arcok jönnek be újra és újra. Ez azt jelenti, hogy ízlik nekik. Sokan nem értik, nem látják, ez milyen elképesztő munka, reggel fél 5-től dolgozunk, segítségük nincs, mert aki idejön, hamar rájön, hogy mennyire keményen kell dolgozni.

Távozásunkkor egy amerikai pár kér asztalt két személyre, Feri csak széttárja a kezét, hogy bárhova ülhetnek, Erzsi pedig indul a konyhába, de előtte még figyelmeztet, hogy térjünk vissza hamarosan, hiszen még sosem ettünk Csáki szeletet, azt pedig meg kell kóstolni, mert nagyon finom.

Disclaimer: étteremajánlóinkat minden esetben saját érdeklődésből írjuk, nem felkérésre, a számlát pedig magunk fizetjük ki.