Pártot hamarabb változtatnak az emberek, mint az étkezési szokásaikat

A Bűvös Szakács, a legelső hazai internetes gasztronómiai magazin, már lassan 16 éve tanítja a lelkes otthon főzőkön túl a szakácsokat is a létező legmagasabb szinten enni és főzni. Megmutatja a magas gasztronómiát és az azt képviselő szakembereket, kifinomult, profi technikákat, a legjobb minőségű alapanyagokat, szóval mindazt, ami a maximalizmust és a tökéletességet jelenti egy ételben. Molnár B. Tamás és Bittera Dóra munkája felmérhetetlen fokon volt hatással arra, hogy míg a kétezres évek elején nem volt itthon európai színvonalú étterem, ma már sok van. Mivel itthon még mindig nem létezik európai színtű vendéglátói képzés, többgenerációnyi szakács tanulta meg tőlük azt, milyen egy gulyás, a valódi fűszerpaprika, vagy hogy hogyan kell megsütni egy darab húst. Megalapították a Magyar Gasztronómiai Egyesületet, amellyel azért küzdenek, hogy a hazai vendéglátás, alapanyagkészlet és mindenekfelett a közízlés megújulhasson. Egyebek mellett a blog és az egyesület vezényletével elindult úgynevezett gasztroforradalom alakulásáról, a hazai vendéglátás helyzetéről, Michelin-csillagokról beszélgettünk Molnár B. Tamással.

Az utóbbi hetekben több karizmatikus budapesti étterem is bezárt. Az Olimpia (melynek történetéről az étterem első és utolsó vezetőjével itt beszélgettünk), a Csalogány26 és a Fricska is. Mi történt?

Ezeknek az éttermeknek a bezárása óriási csapás. Mind a három magas színvonalú, megfizethető bisztró volt, mindegyiket alkalmasnak tartottam volna a Michelin Bib gourmand minősítésére. Mindhárom helynél megvannak a személyes okok: Pethő Balázs már régóta tervezi, hogy vidéken veti meg a lábát, mivel régóta Budapesttől messze él, Ádám Csaba általános fáradtságról mesélt, a Fricskáról nem tudok pontosabbat. Ezek a konyhák az úgynevezett gasztroforradalom első generációjához tartoztak. Ha valaki több mint húsz éven keresztül sikeresen visz egy éttermet, az igazi sikertörténet. A Csalogány 26 a legjobb magyar étterem volt az Alexandra-kalauzban anno 2008-ban, nagyon magas pontszámmal, 13 és fél ponttal. Ez minőséget és egyéniséget jelent. (Ugye, a Michelin és a Gault&Millau 20-as számrendszerben értékel, ahol a 19–20 pont világszinten kiemelkedőt jelent és három csillagot ér, a 17–18 kettőt, a 15–16 egyet, a 13–14 komoly minőséget.) Ma Budapesten ilyenből körülbelül harminc van, de akkor ez az egy volt.

És ez nagy dolog, különösen ha meggondoljuk, hogy a folyamat annak ellenére fejlődik, hogy a hivatalos szakácsképzés (kivételes oktatóktól eltekintve) évtizedeken át gyakorlatilag semmit sem ért. Mikor mi, a Magyar Gasztronómiai Egyesület részéről ez ügyben próbáltuk megkeresni a Kamarát, ők mindig azt tanácsolták, hogy jobban járunk, ha mindent, amit csinálunk – a versenyeinket, a minőségtanúsító védjegyünket – „rendszeren kívül” bonyolítjuk le, mert így egyszerűbb lesz. Most már vannak a képzésben is kedvező fejlemények. Az új vizsgarendben például pozitív változás az, hogy nem bebiflázott receptet kell lefőzni, hanem a vizsgázó kap egy kosarat tele alapanyaggal, ebből választ, és adott technológiát alkalmazva készíti el. Így működik a valóságban is a szakácsszakma.

Mekkora változásokat hozott a vírus a vendéglátásban?

Magyarországon nehéz volt ezt az időszakot átvészelni, mert a kárenyhítés jelképes volt csupán, más európai államokhoz képest. A bérletek és költségek lehetetlenné teszik a működést. Az a kis segítség semmi nem volt, amit a vendéglátás kapott, ebből a bérleti díjat és a bérköltségeket ki kellett volna tudnia mindenkinek fizetnie, de ezt képtelenség volt véghez vinni.

Így óriási szétszóródás és szakmaelhagyás történt: három olyan szakácsról tudok, akik kamionbelsőt tisztítanak, és remekül megélnek belőle. Mások asztaloskodnak, parkettáznak. Németországban és Ausztriában a forgalom hatvan-nyolcvan százalékát kapták meg a vendéglátósok, ebből meg tudták tartani a csapatukat, nem szóródtak szét a személyzetek.

Egyelőre fel sem tudjuk becsülni, hogy a vírus mennyire verte szét az éttermi világot. Vannak olyan éttermek, amik bezártak, és ha újranyitnak is, már nem úgy, ahogy azelőtt működtek. Ilyen például a Babel is, ami ha újranyit, valószínűleg teljesen más lesz a gárda és a koncepció. Nem lehet semmit ugyanott folytatni, ahol abbahagyták. Sok várbeli étterem meg sem nyit. A budapesti vendéglátásnak nagy nehézsége, hogy turistaforgalom nélkül még azt a nem túl sok jó éttermet sem tudja fenntartani, ami van a városban.

Eckart Witzigmann (az az osztrák séf, aki a hetvenes években legkorábban megkapta a három csillagot francia nyelvterületen kívül), azt mondta, hogy tulajdonképp a franciák nem főznek jobban náluk, csak jobb a közönségük.

Most mi jutnánk el lassan arra a szintre, ahol Németország tartott évtizedekkel ezelőtt. Budapesten és környékén ma legfeljebb egy két-három-négyezer fős réteg – sőt, inkább vékony hártya – van, aki rendszeresen elmegy egy jobb étterembe (értsd: havonta legalább egyszer), aki nyitott és nem ugyanazt a néhány ételt várja el (pulykamellet, csirkemellet trappistával töltve, rántva). De mostanra még ez a vékony réteg is elbátortalanodott a pandémia miatt. A turisták pedig – akik nélkül az elérhető árú éttermek is nehezen maradnak csak életben – elmaradnak, vagy inkább csak bulizni, sörözni érkeznek hozzánk.

Meg lehet változtatni egy nemzet ízlését?

Nálunk a hányatott történelem, a sok nélkülözés egy virtusos nagyevési kultúrát hozott létre. Máig is sok vendég azt tartja a legnagyobb dícséretnek: nagyon jó a vendéglő, mert annyit adtak, hogy nem tudtam megenni. Arról semmit nem mond, hogy milyen volt az étel. Ezekre a helyekre ételhordó dobozokkal járnak az emberek, kapnak egy nagy halom rosszul készített rizst, száraz húsokat, nagy adag krumplit, rettenetes édesítőszeres csalamádét. Annak örül, hogy sok – hazaviszi, felmelegíti a csalamádét, és nem kell főznie vacsorát.

De azért ez a helyzet lassan, nagyon lassan változik, egyre többen utaznak, a világ nyílik, nagyon lassú folyamat ez, de van egy evolúció. Törzspártot hamarabb változtatnak az emberek, mint az étkezési szokásaikat.

Mi azért alapítottuk az Aranyszalag minőségtanúsítványt, hogy egyszerre segítsük a termelőt és informáljuk a fogyasztót. Azért rendezünk szakácsversenyeket, mert itt mindig újra feltűnnek tehetséges szakácsok, akik aztán jó éttermekbe kerülnek (abba a bizonyos harminc-negyvenbe), és idővel ők maguk is további jó szakácsokat nevelnek ki – komoly műhelymunkával, mintegy a szakképzést helyettesítve. Itthon ez a szakács útja. Sokan persze külföldre is elmennek tanulni, csak remélni tudjuk, hogy haza is jön néhány. Igyekszünk szoros kapcsolatot tartani a Gundel szakiskolával, ott rendezzük a versenyeinket, amiben sokan részt vesznek az iskola oktatói és tanulói közül. Biztosak vagyunk benne, hogy egy ilyen verseny kisugárzása, a versenyzők motiváltsága jó minta a tanulók számára is.

Miért nem találnak az éttermek szakácsokat?

Jelenleg nem találni se jót, se rosszat, se kevés pénzért, se sokért. Van olyan, aki szerdán kezd, de pénteken már be se jön. Se szó, se beszéd, eltűnik. Ha szólnak neki valamiért, hogy ezt vagy azt másképp csinálja, másnap már nem jön be, talál magának új állást.

Mivel nálunk a képzések meg nem ontják a felkészült embereket, csak egy nagyon kicsi, motivált részük válik jó szakáccsá. Azok, akik a hiányos képesítésüket rengeteg utánaolvasással és tanulással egészítik ki, adott esetben idegen nyelven. Ehhez értelemszerűen nagyon fontos az idegennyelv-tanulás. Vagyis: igen tág tere nyílik az önképzésnek. Sajnos az ilyen motivált szakácsból kevés van. A többség azt mondja: „Kell nekem a tizenkét órás munkanap? Nincs hétvégém, a feleségem elválik tőlem. Elmegyek inkább dobozokat gyártani vagy parkettát csiszolni.”

Sok szakács képzi magát tovább a Bűvös Szakácsról, ez volt-e a blog eredeti célja – és milyen hatásai voltak észlelhetők?

A Bűvös Szakács szabadon elérhető – az otthon főző kemény mag és a szakma számára ugyanúgy. Egy meglehetősen széles kör által használható tudástárat hoztunk létre. Fontos célunk, hogy felkeltsük a nagyközönség érdeklődését is az étkezési kultúra iránt.

Sok a példa arra, hogy az általunk kikísérletezett és ismertetett megoldások háztartási és éttermi konyhák gyakorlatába is beépülnek. Ott van például a gratin dauphinois [graten dofinoá] technológiájának a keresztezése a rakott krumplival, melynek során nem főzzük szét előre a krumplit, hanem alacsony hőmérsékleten, hosszú idő alatt (120 °C-on akár három óra is lehet) sül meg, így rendkívül koncentrált ízű és különleges állagú étel lesz belőle, amire az ember felkapja a fejét. Jóllehet különleges rakott krumpliról beszélünk.

Aztán ott volt a gulyásleves, amit a lyoni Bocuse D’Orra fejlesztettünk ki Széll Tamás számára. Azon is rengeteget kísérleteztünk, hogy könnyű, friss, mégis markáns ízű levet kreáljunk. Háttéraromaként megjelent benne kevés narancs (a fűszerpeprika támogatója), és a tányérba végül nagyon finomra vágott salottára öntöttük rá a levest. A marhahús derelye formában jelent meg. Amikor pedig meghívtuk Magyarországra Eckart Witzigmannt, az „évszázad szakácsát”, akkor olyan gulyást kapott Tokajban, amilyet régen a pásztorok készíthettek.

A húsok és csontok mellett belefőztünk sok belsőséget: szívet, tőgyet, vesét, lépet, herét. A befejezés nagy lángon, lobogva forralva történt, akár a bajai halászlénél, hogy különlegesen selymes emulzió jöjjön létre. Vagyis egy jellegzetes hazai technológiát adaptáltunk egy másik ételünkre.

A Bűvös Szakácsról és A főzés tudományáról még annyi, amit egy szakácsoktató mesélt. Tanév elején mindig lerak két könyvet az asztalra a diákok elé: az általunk kiadott A főzés tudományát (technológiai kaluz) és a hivatalos tankönyvet, majd csak ennyit mond: „Az elsőből tanultok, a másodikból vizsgáztok, ajánlott olvasmány a Bűvös Szakács.” Vagyis mi a magunk részéről teljesítjük azt a sajátos „követelményt”, hogy a rendszeren kívül működjünk – hasznosan.

A Bűvös Szakács az első magyar gasztroblogok közé tartozott, és egyébként az egykori Magyar Nemzet gasztronómiai mellékletéből nőtt ki (elkötelezett Népszabadság-olvasók is olvasták, előfordult, hogy „csipesszel” vették ki a hétvégi magazinból). A Bűvös Szakácsot 2007-ben Uj Péter javaslatára indítottuk el az akkori Index blogmotorján. Az egyesületet mindig igyekeztünk a napi politikától távol tartani, ettől függetlenül akadtak olyanok a tagságban, akik időközben leváltak: ők úgy gondolták, hogy szűkebb körükkel, egyedülálló kapcsolatok révén közelebb kerülhetnek a vissza nem térítendő állami támogatások forrásához. Ez így is történt. (Egyikük egyszer bocsánatot kért tőlem, hogy ő „mennyire szégyelli magát, hogy ebbe belekeveredett”, ugyanakkor a mai napig embereket fenyeget azzal, hogy „túl sokat találkoznak velem, és ez nem válik előnyükre”.) Ettől függetlenül szerencsére ma is sokféle, különböző meggyőződésű ember tagja a MGE-nek.

Milyennek látja a Michelin étteremkalauzban végbemenő változásokat?

Nem jó az irány. Igencsak ellentmondásos az, hogy a magyarországi Michelint a Magyar Turisztikai Ügynökség finanszírozza. Az ügynökség a pénzért cserébe nyilvánvalóan az ország népszerűsítését várja el. Ugyanakkor a Michelinnek függetlennek kellene maradnia ahhoz, hogy hiteles maradhasson. Az ilyen elköteleződések nem tesznek jót a kalauz hírnevének, ezek a szerződések alaposan feldúlták az egy évszázad alatt felépített tekintélyét. Ebből a felállásból egyébként voltak már nagyobb botrányok is Távol-Keleten, a legnagyobb Dél-Koreában. A magam részéről egyfajta „csillag- és tányéresőre” számítok a Michelin Magyarország kalauzban.

A Michelin higulása már régebben megkezdődött, elsőként Olaszországban. Rómában több olyan egycsillagos helyen jártam, amelyek inkább átlagosak voltak, mint kiemelkedők. Az országot, mondhatni, megszórták csillaggal. (Miközben persze óriási étkezési háttérkultúrájuk van, nem kell félteni őket.) A három csillagnál azonban egyelőre tartják magukat az eredeti szempontok. A legmagasabb szint még nincs elértéktelenedve, de az egy csillagnál érdemes résen lenni.

A tányéros helyek listája (ezt régen „telefonkönyvnek” hívtuk), sosem volt reprezentatív. Ez azelőtt sem számított igazán megbízható ajánlásnak. A legutóbbi budapesti online kiadás azonban különösen botrányos volt: rengeteg régen és végleg bezárt étterem került bele. Korábban évente teszteltek minden helyet, aztán 18 havonta, most viszont egyes források szerint már csak háromévente látogatják a helyeket, és ez nagyon hosszú idő. (Régen még arra is figyeltek, hogy ha valahol konyhafőnökváltás volt, akkor zárójelbe tették az eredményt, és fokozottan figyelték a további eredményeket.)

Változnak az éttermi műfajok? Mit jelent a fine dining most?

Nem szeretem a fine dining kifejezést, sok olyan úgymond fine dining étterem van szerte a világon, ahol csillár, damasztabrosz, kesztyű, szmoking van ugyan, de az étel unalmas és érdektelen. Kifejezőbbnek tartom a francia „grande cuisine”, azaz „nagy konyha” elnevezést. Mi ezt itthon csúcsgasztronómiaként próbáltuk meghonosítani. Fontos, hogy itt nem a külsőségeken van a hangsúly, hanem döntően a konyha teljesítményén, amihez persze hozzátartozik a szerviz, a borajánlás, az összélmény is. Lassan ide is eljut ez a szemlélet, és vannak laza, de kiváló konyhájú helyek, mint az Enso, a 101 Bistro vagy a Vietnámi gulyás és a Kami, a Szaletly, de például a Csalogány26, a Fricska és az Olimpia is ilyenek voltak. (A széles nagyközönség elérésének szándékával indult el az új Gundel is.)

Ennek kapcsán Portugáliát szeretem mindig megemlíteni. Ott ha beülsz egy sarki étterembe, akkor elég jó eséllyel tisztességesen eszel, nemritkán akár nagyon jól is. Ehhez nálunk egyelőre nemcsak a szakember, hanem a közönség, az általános kultúra is hiányzik.

A magyar közönség válogatós lett. Nem eszik belsőséget, halat, inkább csak a megszokott dolgokat. Kimentem a Lehel piacra, és borjúbrízt kerestem, ami egy nemes alapanyag. És volt is – de kutyaeledelnek árulták. Ennek a belsőségutálatnak is történelmi okai vannak nálunk. A hatvanas években, amikor bejött a „szocialista bőség” időszaka (a tömegtermékek bősége), akkor kevés áru volt a piacon, de abból nagy mennyiség. A belsőség eltűnt a hentespultokról, a kifőzdékben és a menzákon pedig szakértelem nélkül készítették a gumitalpszerű, keserű, szürke resztelt májakat. Nem csoda, hogy az emberek leszoktak a belsőségről. Ezt nevezzük intézményes ízlésrombolásnak.

Franciaországban a gyerekeket ínyencnek nevelik, büdössajt-üzembe viszik őket, választható menüt kapnak, amibe mindig be van csempészve olyasmi, amit szeretnének megszerettetni a gyerekekkel, az orrától a farkáig használják az állatot.

Tanulható a belsőségek szeretete, fejleszthető az ízlés?

Mindenképp olyan helyen kell ilyesmit kóstolni, amelyről biztosan tudjuk, hogy friss áruval dolgoznak, és értő az elkészítés. Ha nem így van, az emberek csak vállat vonnak: „eddig sem szerettem, jól is tettem” jeligére. Ugyanez vonatkozik a halakra.

Ide tartozik az is, hogy rendkívül egészségtelenül eszünk mi, magyarok. Gyenge zsírt gyenge szénhidráttal. A piacokon öntudatosan kínálják a hentesek az egyszerre száraz és vizes, zsírmentes ipari húst („nézze, asszonyom, milyen szép: egy szem zsír nincs rajta!). A sertéscomb fixárasításából az következik, hogy a hazai jó mangalicákat majd még inkább exportálják (ahogy eddig is tették), és a kereskedők kiteszik a pultba a fagyasztott olcsó importhúst, ami által mi rosszabb minőséghez jutunk. Akit érdekel a minőség, az bizonyosan rosszul fog járni. Eckart Witzigmann is mindig újra a fiatal szakácsok lelkére köti: „Meg kell küzdenetek a jó alapanyagokért, mert a politikusoknak az olcsó tömegtermék a fontos, és nem az étkezés kultúrája.”

A gasztroforradalomnak fontos célja volt a termelői hálózat fejlődése, ez hogyan áll most?

Vannak pozitív fejlemények. Annak ellenére, hogy a földalapú támogatás és a nagybirtokrendszer nem tesz jót a minőségnek, egyre több olyan minőségű termék van, ami nélkül nincs igazi konyha. Van már jó marha, bárány, mangalica, csirke, ponty, pisztráng, fürj, galamb, fűszerpaprika, néhány helyen zöldség, saláta és tojás is.

A kolbász ügye például nehezen megy előre. Gyakran a kívülről jött előállítók eredményesebbek és lelkiismeretesebbek. Mi, magyarok, mintha genetikailag alkalmatlanok lennénk az inazásra (pazarlásnak tekintjük). Büszkék vagyunk a kolbászainkra, közben rossz hagyományt őrzünk. Néhány vendéglő és fogyasztó tudja, hol lehet minőséget beszerezni, míg Spanyolországban vagy Olaszországban ehhez nem kell nagy tudomány, mert a jó kolbász közkincs.

A francia szerint az inazásra is van megoldás: nagyvonalúan inaznak, és mindent, ami kolbászba nem való, azt másra használják. A leeső részeket, kötőszöveteket, inakat alacsony hőmérsékleten készítik sokáig zsírban (konfitálják), így lesz belőle „rillettes”, amit a szegény ember pástétomának is hívnak. Így előállítanak egy kiváló terméket, és közben nem lesz dancsos a kolbászuk. (A hazai kolbászgyártásban vita tárgya, ki kell-e inazni, tehát a rágós, fogba akadó szálakat el kell-e távolítani a húsból, amelyet aztán a kolbászba darálnak. A külföldi kolbászkészítésnél ez a gyakorlat alapvető, így az olasz, francia, spanyol kolbászok elrágása után nem akadnak a fogak közé erős, elrághatatlan szálak.)

A hagyományőrzésnek három alapfeltétele van: innováció, nyitottság, minőségfenntartás. Rendben kell tartani, gondozni kell a hagyományainkat, nem mindegy, hogy mit viszünk magunkkal a hátizsákban. Nem elég összevissza büszkélkedni, hanem időnként ki kell pakolni és megjavítani azt, ami elromlott, kidobni azt, ami megromlott. Ne mondjunk le a hagyományteremtés igényéről.